Petőfi-album. Adatok, okmányok és képek Petőfi Sándor diadalútjáról - A Pesti Napló kiadása (1907)

Gerő Ödön: Petőfi

közösségek lelkülete általuk kémlelteti ki, hogy milyen a világ, s hogy hogyan függ össze a világgal* Múltjának parancsaival, jelenének kényszerűségével, jövendőjének kötelességével* Csakis azok az emberiség költői, s csakis azok a nemzeti lélek jósai és vezérei, akiknek e megismerés tehetsége megadatott* Petőfi Sándor közülök való volt* A nagy magyar renaissanceban nemzetünk és a nagyvilág összefüggését senki sem érezte meg úgy, mint Petőfi* A jelen lehetőségei dolgában tévedhetett, hiszen­­ politikus is volt, és tévedhetett a jövendő alakulása dolgában is, hiszen­­ művész is volt. Mégis igaz jós és igazi vezér volt, mert a pillanatokon és a perceken és az éveken túlról közelgő jövendőt megérezte s a nemzeti lelket e jövendő befogadásának és megértésének szükségességére intette. Nemcsak intette rá, hanem a megértés és befogadás módjára meg is tanította* Mint az apostolok, a maguk élete példájával. Az élet képe pedig nem az élet kereteiből, hanem az élet tartalmából alakul ki. Petőfi a maga életének tartalmával adta a példát* És tanított erkölcsi kötelességre, az akarat elszántságára, a fölszabadulásra, elfogultságok, balíté­letek, hagyományok alól való fölszabadulásra. Ő volt minden idők legszabadabb magyarja, pedig hangu­latok és impressziók el-el uralkodtak rajta. Odaadta nekik kényelmét, boldogulását, s azt, amit „köz­­érzésének hívnak, de azok a kötelékek nem nyűgözték le az emberi szabadság útján jártában* Az imént Brandot említettem, Ibsen nagy drámai költeményének hősét* A „mindent vagy semmit“ követelmény prédikátorát* Petőfi ennek a nagy erkölcsi követelménynek legideálisabb megszemélyesítője volt* A sokaságok lelkületének kív­álottjai nem is követelhetnek egyebet, csakis „mindent“* Mindent, aminek az igazságát átérezték, mindent, aminek a szükségességét vallják* Mert az az igazság és az a szük­ségesség az életnek célja s az életnek eszköze. És igazságnak és szükségességnek tartják mindazt, amit a fölszabadulás útján jártukban megszerettek. De látnak sok olyant, amitől idegenkednek, amitől irtóznak, s amit az ember rabságának, körülményeinek, talán a rabság okainak is tartanak: a gyöngeség, a bátorta­lanság következményeit látják bennük, amelyek rászakadtak az emberre, mikor a minden vagy semmi között gyáván töprenkedett. Mert megalkudott a rabsággal, s boldogan beérte azzal, ha az igát, a béklyókat úgy helyezték el rája, hogy nem túlságosan szorították. A fejlődés megutáltatja az emberrel ezt a kényelmet s azt a gyávaságot; a forradalom odaparancsolja a minden vagy semmi közt kígyózó félútról a „mindenhez“. Petőfi annak a parancsszónak fanatikus hírnöke volt. A forradalom lelkéből való lélek volt az övé. Érzései a nagy forradalmi zivatar villámmal viselős felhői voltak. S hogy egy-egy villáma végigcikkázott az éghatáron, hogy végigszegett a földi levegőn: égdörgése is azt dörögte, hogy mindent vagy semmit! Mindent, hogy fölszabaduljunk minden rabság alól. A próféta meglátta a szabadság jövendő lehetőségeit, s fölkínálta vértanuságát a „világszabadságnak“* A jós s a vezér s a vértanú mindig megmaradt művésznek. A képzelet volt művészetének igazi anyaga. A kifejezésben talán inkább hivatásának fanatizmusa érvényesült, mint a művészet* A világnak talán legnagyobb lírikusa bizonyára a világ egyik legnagyobb művészévé lett volna, ha vezéri és prófétai fana­tizmusa nem uralkodik el rajta. Mózes a fejedelmi megjelenés artisztikáját meg-megtagadta, amikor haragosan le kellett sújtani népére, vagy amikor megrettent a maga meg nem érettségén. Minden idők minden prófétái, minden vezérei, minden fejedelmei el-elvesztik artisztikus finomságukat, amikor úrrá lesz rajtuk a hivatás fanatizmusa. Michelangelo művészi hibákat követ el, elrajzol és szertelenül formál, amikor álmát egy-egy márványtömbbel indulatosan kivési. Petőfi is így tett, amikor egy-egy márványtömb­jének nekiesett vésőjével. Valahol többet vésett le, valahol elrajzolt, valahol művészi hibát ejtett a legintenzívebb művészi hév. A hivatás ihlete vitte tévedésbe, de ez a megtévesztő sohasem bújik el a hiba mögé. Nyíltan, impozáns magátólértéssel elénk áll s őszinte vallomást tesz önmagáról* De a hivatás ihlette, a vezér és jós, a tanító és példaadó a maga művész voltának boldogságos tudatában szenve­­delmesen keresi hivatásának és a művészi szépnek összeegyeztetését* Éppen azét a hivatásáét, hogy a forradalom lelkéből osztályául jutott lelkével megihlesse nemzetét. S kialakul benne a szép halál képe* A vértanúnak szépségben kell meghalnia. Előtte a példák. Költőké, akik hatottak reája. Azoké, akik a halált keresték, azoké is, akikre a halál úgy bukkant rá, hogy haláluk és életük diszharmonikus volt* S talán életről és halálról való töprengésébe be-betört, mint vandál martalóc, a sorvadástól való rettegés* Az elhervadásé. Oh, a halál útján is érvényesülhet a minden vagy semmi követelménye* A sorvadás, a hervadás az életnek s a halálnak bátortalan alkudozása. A haldoklás nélkül való halál a „minden“ fanatiku­sának igazi halála* A szép halál. A művészi szépség a halálban. S mikor Petőfi megírja az „Egy gondolat bánt engemet“ versét, a szépség fanatizmusa hatalmasodik el rajta* A szépségben meghalást a költészet velejárójának tartja* Szépen vagy szebben akar meghalni, mint Byron és Shelley, mint Körner és Kleist.

Next