Politikai Ujdonságok, 1860 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1860-02-23 / 8. szám
114 külügyminiszterhez intézett jegyzékében jelenté , hogy Ausztria nem akar Szardíniával együtt ülni a kongresszusban; Napóleon császár pedig kijelentette, hogy ha az ausztriai csapatok a Po folyamot átlépnék, Francziaország azt hadüzenetnek tekintené. Nov. 26-án Russell lord angol külügyminiszter Cowley lordhoz intézett sürgönyében értesül adja, hogy Anglia Középolaszországnak Szárdiniához csatoltatását óhajtja. Azonban ha e csatlakozás kivihetlen volna, abba is beleegyezik, hogy Toskana és Modena a szárdiniai királyi vagy más uralkodói házból új fejedelmet választhasson, csak azt nem engedheti meg, hogy e választás az európai öt nagyhatalom valamelyik uralkodó házának tagjára essék. Ha Toskana Modenával külön államot fogna képezni, Parma, Piacenza, Massa, Carrara, Szardiniához lesz csatolandó. Dec. 9-én Bloomfeld lord berlini angol követ az angol külügyminiszterhez irá . Ami azon kérdést illeti : lehet-e a trónjaiktól megfosztott olasz fejedelmek javára, fegyveresen beavatkozni, vagy a pápát a romagnai tartományok birtokába fegyveres erővel visszavezérelni? válaszolhatom lordságodnak, hogy ha bár a porosz kormány e részben kötelezettséget vállalni nem akar, mindamellett épen nem hajlandó, ily lépést pártfogolni, ha netán Ausztria ily indítványt előterjesztene. Dec. 15-én Rechberg gróf ausztriai külügyminiszter Apponyi grófhoz, Ausztria londoni követéhez srá , hogy a bécsi kabinet a toskánai ideiglenes kormányban az állandóság és életrevalóság jeleit nem találhatja fel, miután a szardiniai küldöttek és katonatisztek a közvéleményt hatalmukba keríték, a nagyherczeg hívei pedig szigorú rendszabályok és terrorismus által leigázva vannak. Dec. 25-én Sir James Hudson, angol követ a turini udvarnál, a Londonba intézett levelében tagadja, hogy Középolaszországban terrorismus uralkodnék, erősítvén, hogy Toskanában a piemonti biztosok eltávozása után, a nép még inkább kivonja a csatlakozást Piemonthoz. A nyilvános építkezések, s a nagy tőkepénzekkel eszközlött anyagi javítások bizonyítják, mily elégedettség uralkodik e tartományokban. Jan. 1-én (1860) Cowley lord értesíti az angol kormányt, „hogy a kongresszus el van halasztva, mert Francziaország nem akarja magát Ausztria s a pápa irányában lekötelezni arra, hogy a kongresszusban a ,,Pápa és a kongresszus czimű röpiratban foglalt eltek tárgyalás alá ne kerülhessenek.“ Ezzel meg van fejtve a kérdés, miért maradt el a kongreszszus? egyszersmind a sokszor emlegetett röpirat honnan származása felől a kétségnek legutolsó nyomai is eltűntek. Thouvenel báró diplomatikai jegyzékei. A franczia külügyminiszter ismét hivatalosan szólalt fel a római ügyben. Ezúttal a frankfurti franczia lap részesült azon kitüntetésben, hogy a kérdéses fontos okiratot napfényre hozhassa. A múlt év óta a hírlapolvasók gyakrabban tapasztalhatók, hogy ha a franczia kormány csak egy pár hétig is újabb nyilatkozatot nem ten, a „minden áron béke“ barátai azonnal híresztelni kezdék : „Napóleon császár enged, visszalép, egyezkedni akar, elhalasztja ismert terveinek végrehajtását.“ Az ily beszéd azonban csakhamar üres hírgyártásnak bizonyult be, mert a franczia kormány időközönként nem mulasztá el barátait figyelmeztetni, hogy ég még a szövetnek Párisban, mely Európában a pártok nézete szerint reménynyel biztat, vagy félelemmel és rettegéssel tölti el a szíveket, így történt most is. Már-már túlnyomóságra emelkedének a hírlapokban a hangok, hogy Napóleon, visszarettenve a pápa szellemi fegyvereitől, maga keresi az utat, mint meneküljön a kelepczéből, melybe önként bonyolíta magát. De ugyane pillanatban a párisi külügyminisztérium irodáiból két külön diplomatikai jegyzék kelt útra, s azok tartalmából meggyőződhetünk, hogy a kérdés ma is megtartó korábbi veszélyességét, s most is csak arról van szó, hogy a pápa mondjon le a felkelésben levő tartományok birtokáról ! Thouvenel báró körjegyzéke, Francziaország összes külföldi képviselőihez szól, s tartalma lényegileg így következik : „Uram. Ön ismeri azon körirat tartalmát, melyet a pápa a kath. egyház érsekeihez, püspökeihez, s az összes hívekhez intézett, s a melyben ő szentsége a romagnai tartományok helyzetéből folyó nehézségekre utalva felszólítja a katholikusokat, hogy ezek megfeszített erővel munkálódjanak a szentszék jogainak védelmében. „Nem akarom a pápai körlevél azon részeit tárgyalni, melyben a szentszék a császári kormánynak szemrehányásokat tesz. A történet egykor párt nélkül fogja megítélni, kit sújt a felelősség terhe az események miatt? A császár oka-e mindennek, aki meg akará akadályozni a történteket vagy azok, kik minden engedménytől és reformoktól idegenkedvén, addig tétlenkedtek, míg a baj orvoshatlanná lett. „A császár kormánya fájdalommal tapasztalja, hogy a pápa e fontos ügyet, mely világi kérdést foglal magában, jónak látta a vallási térre vinni át, sajnáljuk, hogy a szentatya a papsághoz s a hivek buzgalmához intéző felszólítását, holott e kérdést csak a kormányok között kellett volna tárgyalni. „Azonban szó sincs arról, hogy valakinek eszébe jutna, a pápa egyházi hatalmát és függetlenségét megcsorbítani. A romagnai kérdés most is, mint más időben, a politikai térre tartozik; ezen szempontból kell azt megítélni, ezen szempontból kell keresni az eszközöket a bajok megorvoslására, nem pedig a rövidlátók módjára magukra hagyni az eseményeket, mások tanácsára pedig nem hallgatni. „Bármit erősítsen a pártszellem, mely nem szégyenli a vallási buzgalom álarczához folyamodni, bár mint akarják némelyek elhitetni, hogy a vallás érdekei veszélyben forognak . Istennek hála, a pápa és a császár között pusztán csak világi kérdés forog fenn. „Kételkedés nélkül állíthatom, hogy a római szentszék nem jó tanácscsal élt, a midőn körlevelében bebizonyítani igyekezett, hogy a pápa világi hatalma s a vallási érdek között elválaszthatlan összefüggés létezik. Igaz, hajdanában igy volt ez, midőn az államok is szintén vallási alapokon nyugvának; a világ aggodalom nélkül fogadá el ezen elvet, mert az megfelelt a kor szellemének. De vizsgálva a történeteket, átlátandjuk, hogy a pápa nemcsak azért lett világi fejedelem, mert isteni küldetésének feltételei úgy kívánók, hanem inkább majd a népek, majd a fejedelmek segítségével történt, hogy a római kúria Olaszország egy részének ura jön. Elismerjük, hogy azon időkben, amidőn a világot a fejetlenség veszélyei fenyegetők, a pápák, ami a bölcseséget, felvilágosultságot illeti, a világ legjelesebb uralkodói közé tartoztak, s a népek, politikai hatalmuk egyik lényeges feltételét találók fel ezen uralkodás alatt. „Nem vitatom tovább e tárgyaimért azt gondolná valaki, hogy a régi idők felhozása által a mostani viszonyokra akarok czélzásokat tenni. Ez nem célom. Azonban nem mellőztem el megemlíteni, hogy napjainkban a vallási rend a politikai és birtoklási kérdésektől külön választható. Következőleg a szentszék nemcsak a kor szellemével, hanem a nemzetközi szabályokkal is összeütközésbe jött, a midőn oly érdek javára, mely pusztán világi jellemmel bir, a hit nevében a népek lelkiismeretéhez intézte fölszólítását. „A szentszék ezen eljárásához hasonló példákat hasztalan keresnénk a történetekben. A romagnai tartományok birtoka nem ma van először kérdés alatt. 1799-ben, oly események miatt, melyekért a felelősséget a pápa, mint világi fejedelem, kénytelen volt elvállalni, e tartományok a Tolentinói szerződvények értelmében, Francziaországhoz csatoltattak, egyúttal a szentszék lemondott Francziaországban fekvő avignoni birtokairól. „Két hónappal később, amint ezt Ausztria és Francziaország között Leobenben kötött békeelőzmény pontjai is bizonyítják, a bécsi udvar e tárgyban Francziaországgal egyformán gondolkodott. A bécsi udvar ugyanis, miután a háború alatt a római kúriával szoros összeköttetésben állott, a béke alkalmával megegyezett, hogy a velenczei tartományok egy részét kapja; a velenczei köztársaság pedig Romagna, Ferrara, s Bologna megnyerésével kártalaníttatott. „A campoformiói és lunevillei szerződések más módon határoztak e tartományok elszakítási kérdéséről, és mégis soha elő nem fordult, hogy a hatalmak e kötvények tárgyalásakor egyszersmind a szentszék előjogaival s a vallási érdekek fontolgatásával lettek volna kénytelenek foglalkozni. „Tudjuk e történetekből, hogy a jelen század elején a papi területek a salzburgi püspökség, a berchtesgadeni prépostság a trienti, brixeni és eichstadti püspökségek, Ausztria kivonatára e birodalomhoz csatoltattak, hogy ezáltal az Olaszországban birtok nélkül maradt főherczegek kárpótoltassanak. E változások alkalmával, valamint a Mainzi (érseki) választófejedelemség megszüntetésekor is, csak a politikai tekintetek határoztak, a birtok urai és a vallás érdekei között elválaszthatlan összeköttetést senki sem keresett. „A bécsi udvar részvéte az itt említett egyezségekben bizonyítja, hogy ezúttal Francziaország nem valami új elvet akar feltalálni, hogy azt saját hasznára fordíthassa. „Amidőn VII. Pius pápa visszatért Rómába, újólag visszafoglaló világi hatalmát, I. Ferencz ausztriai császár, 1814-ben, jn. 11-én Nápolyban, Joakhim (Murat) királyt a Francziaország elleni fegyveres szövetség ügyéhez csatolni kivánván, arra kötelezte magát, hogy Nápoly számára erős katonai határvonalat fog szerezni, s erre nézve 400,000 léleknyi birtoknagyobbodást ígért az Egyházi államok területéből , egyszersmind kötelező magát, hogy a szent atyának beleegyezését e birtokátengedésre nézve kinyerendi. „Tehát a romagnai tartományok, sőt Umbria részeinek birtoklása felett is, Nápoly és Ausztria között egyezkedések folytak. Ezért a következő évben, (1815) a midőn a Bourbon ház a nápolyi trónt visszanyerő, a király megkísérlő, ha netán az előbbi kormánynyal kötött szerződések pontjait újabb érvényre emelhetné. „A mi Ausztriát illeti, e hatalom szerencsésb volt, mert a szentszék rovatára a Ferrarai kerület egy részét, mely a Po bal partján fekszik, és nem