Politikai Ujdonságok, 1862 (8. évfolyam, 1-53. szám)

1862-11-19 / 47. szám

A Politikai Újdonságok hetenkint egyszer két nagy tömött ivén jelennek meg. — Előfizetési dij 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy posta után elküldve a Vasárnapi Újsággal együtt 5 ft., külön a Politikai Újdonságokra félévre S ft. 50 kr. nj pénzben. — A Politikai Újdonságok kiadó­hivatala (Pest, egyetem-utcza 4-dik szám alatt földszint. — Szerkesztői iroda ugyanott 2-ik emelet.) Drouyn de Lhuys hiábavaló szószaporitásai. Azóta, hogy a tettrekész és igen erélyes Thouvenel kilépett a kabinetből, s helyét a lágy meleg Drouyn de Lhuys foglalá el, a franczia politika sivár, unalmas és hosszadalmas lett. írnak ugyan az ottani külügyhivatalban hosszabbnál­ hosz­­szabb diplomatiai jegyzéket, de csak azért, hogy az időt töltsék vele. Ember elég van a minisztériumban, a­ki az iroda főnökének parancsára összeirkál egy pár quadrimembris periódust, a bélyeg­­telen papír sem drága, s a posta is ingyen viszi el a státus pecsétjé­vel lezárt hivatalos leveleket.­­A külföldi nagy hírlapok sem bánják, ha hasábjaik megtölté­­­­sére ingyen­ szöveget kap­nak a miniszteri hivatalszobákból; a ve­­zérczikkírók, a pártok állása szerint bonczkés alá veszik a közlött okmányokat, magyarázgatják jobbra balra, mindenik azt olvassa ki belőlök, a­mi neki legjobban tetszik , de végre is sem maguk sem olvasóik még a legszorgalmasabb betű­zés és tanulmányozás után sem lesznek okosabbak. A hét lefolyta alatt két okmány adatott át a nyilvánosság­nak. Az egyikre ki van már mondva, hogy szerzője megbukott vele; a másik sorsáról legközelebb fogunk valami ehhez hasonlót hallani. E két okmány közöl az első a londoni és szentpétervári kabi­netekhez van intézve. Napóleon császár ez időszerint az „örök időre tartandó béke“ eszméjével foglalkozik, úgy mutatja, mintha már természeténél lógva sem szenvedhetné a lőpor szagát, mert a­hol csak ágyaznak, puskáznak, verekednek, mindenhova odah­at, kér­vén és kényszerítvén a háború-folytató feleket, hogy keresztyéni szeretettel bocsátanák meg egymásnak a szenvedett sérelmeket, s béküljenek. Szóval , az európai békének e pillanatban nincs buz­góbb őre, mint Napóleon császár. Hogy pedig bebizonyítsa, misze­rint szándéka komoly és őszinte, még azt is megígérte, hogy rop­pant hadserege létszámát e tél folytán 6000 emberrel leszállítja. Kezdetnek ez is szép, gondolják erre a béke barátai, és ájtatosan várják, hogy a mondott hatezer ember szabadságra bocsáttatását még legalább is tízszer annyi kövesse. Drouyn de Lhuys urat, úgy látszik, az Amerikában dühöngő testvérharct nagyon elszomorította. Itt tehát Londonba és Szent­pétervárba, azon czélból, hogy ezen kormányok, Francziaországgal egyesülten, kísérlenék meg, békét, vagy legalább fegyverszünetet eszközölni a földgolyó túlsó oldalán hadat folytató felek között. Leveléből a főpontokat ide iktatjuk : ,,Ha a jövő nem is igazolná a három kormánynak reményeit, ha a harcz szenvedélye meghiúsí­taná tanácsaik eszélyességét — ezen kísérlet mégis becsületet hozna reájuk. A humanitás iránti kötelességeknek tettek eleget, a­melynek több szerepe van egy ily háborúban, hol a szenvedély igen megnehezíti a két harcz fél alkudozási kísérleteit. Ezen külde­téssel a közjog bízza meg a semleges hatalmakat — egyszersmind szigorú részrehajlatlanságot szabván ki elébök, — s a három ha­talom soha sem használta volna fel nemesebben befolyását, mint midőn azzal egy annyi szenvedést okozó, s az egész világon annyi érdeket veszélyező háború megszüntetésére élt volna. „S végre e kijelentéseknek ha nem is lenne közvetlen sükere, még­sem lennének teljesen hiábavalók, mert felbátorítanák a kedé­lyeket a kibékülés irányában, s ezáltal is siettethetnék a perc­et, melyben a béke visszatérése lehetségessé válnék. A második sürgöny, az olasz kormányhoz szól, a római ügy­­ben. Napóleon császár két évig folytatott alkudozást a pápai kor­mánynyal, ajánlgatván mindenféle kiegyezkedési javaslatokat, mikre IX. Pius, mindannyiszor ismeretes „non possumus“-ával felelt. Változás kedvéért, a kiegyezkedési terveket csomószámra ké­szítő franczia külügyminiszter, most már a turini kormánynyal óhajtaná megkezdeni alkudozásait. Bár előre tudja, hogy örökö­­dése hasztalan, s hogy a római „nem lehet“ helyett, Turinban „nem akarjuk“-kal fog találkozni. Az okmány tartalmának megismerésére a következő sorokat bőven elegendőnek hiszszük: A franczia külügyminiszter „megemlít­vén az Angliában történt Garibaldi-féle tüntetéseket, áttér annak kijelentésére, hogy Francziaország semmi kül­nyomást sem tűr­het el, s ha zászlójának becsülete tiltja hogy idegen fenyegeté­sekre hátráljon, politikájának méltósága követeli, hogy határoza­tainak s eltökéléseinek szabadságát semmi se akadályozza, vagy kényszerítse. Ezen kijelentést, követi Durando jegyzékének méltatása s bírálata. „Az olasz miniszter ezen körjegyzékben Garibaldi pro­­grammját vallja magáénak. Az olasz kormány, miután lázadónak nevezte el azon vezért, ki a franczia szuronyok által védett Rómát el akarta venni a szentszéktől — maga áll elő ezen igénynyel. „Ezen a téren elfogadhatlan a vita, lehetetlenség az alkudo­zás. Midőn az olasz kormány visszaköveteli Rómát, oly igényt for­mál, mely ellen politikánk hűt elvei tiltakoznak. „Ezen elvek nem engedhetnek meg egyebet, mint az előttünk egyformán kedves érdekek kölcsönös kiegyezkedését. A kibékítés és kiegyezkedés pedig nem állhat abban, hogy az egyiknek min­den megmaradjon, a másiktól pedig mindent elvegyenek.“ Végül felszólítja a franczia kabinet az olasz kormányt, hogy ezen utóbbi maga gondoljon ki valami kiegyezkedési módot, mely által a béke Olaszország s a pápaság között helyreálljon. Ilyen kiegyezkedési programm azonban képtelenség. A pápa azt követeli, hogy adják vissza minden elvett birtokait, Viktor Emánuel pedig kinyilatkoztatta, hogy addig nem nyugszik, míg egész Olaszországot koronája alatt nem egyesítette.

Next