Politikai Ujdonságok, 1862 (8. évfolyam, 1-53. szám)
1862-11-19 / 47. szám
A Politikai Újdonságok hetenkint egyszer két nagy tömött ivén jelennek meg. — Előfizetési dij 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy posta után elküldve a Vasárnapi Újsággal együtt 5 ft., külön a Politikai Újdonságokra félévre S ft. 50 kr. nj pénzben. — A Politikai Újdonságok kiadóhivatala (Pest, egyetem-utcza 4-dik szám alatt földszint. — Szerkesztői iroda ugyanott 2-ik emelet.) Drouyn de Lhuys hiábavaló szószaporitásai. Azóta, hogy a tettrekész és igen erélyes Thouvenel kilépett a kabinetből, s helyét a lágy meleg Drouyn de Lhuys foglalá el, a franczia politika sivár, unalmas és hosszadalmas lett. írnak ugyan az ottani külügyhivatalban hosszabbnál hoszszabb diplomatiai jegyzéket, de csak azért, hogy az időt töltsék vele. Ember elég van a minisztériumban, aki az iroda főnökének parancsára összeirkál egy pár quadrimembris periódust, a bélyegtelen papír sem drága, s a posta is ingyen viszi el a státus pecsétjével lezárt hivatalos leveleket.A külföldi nagy hírlapok sem bánják, ha hasábjaik megtöltésére ingyen szöveget kapnak a miniszteri hivatalszobákból; a vezérczikkírók, a pártok állása szerint bonczkés alá veszik a közlött okmányokat, magyarázgatják jobbra balra, mindenik azt olvassa ki belőlök, ami neki legjobban tetszik , de végre is sem maguk sem olvasóik még a legszorgalmasabb betűzés és tanulmányozás után sem lesznek okosabbak. A hét lefolyta alatt két okmány adatott át a nyilvánosságnak. Az egyikre ki van már mondva, hogy szerzője megbukott vele; a másik sorsáról legközelebb fogunk valami ehhez hasonlót hallani. E két okmány közöl az első a londoni és szentpétervári kabinetekhez van intézve. Napóleon császár ez időszerint az „örök időre tartandó béke“ eszméjével foglalkozik, úgy mutatja, mintha már természeténél lógva sem szenvedhetné a lőpor szagát, mert ahol csak ágyaznak, puskáznak, verekednek, mindenhova odahat, kérvén és kényszerítvén a háború-folytató feleket, hogy keresztyéni szeretettel bocsátanák meg egymásnak a szenvedett sérelmeket, s béküljenek. Szóval , az európai békének e pillanatban nincs buzgóbb őre, mint Napóleon császár. Hogy pedig bebizonyítsa, miszerint szándéka komoly és őszinte, még azt is megígérte, hogy roppant hadserege létszámát e tél folytán 6000 emberrel leszállítja. Kezdetnek ez is szép, gondolják erre a béke barátai, és ájtatosan várják, hogy a mondott hatezer ember szabadságra bocsáttatását még legalább is tízszer annyi kövesse. Drouyn de Lhuys urat, úgy látszik, az Amerikában dühöngő testvérharct nagyon elszomorította. Itt tehát Londonba és Szentpétervárba, azon czélból, hogy ezen kormányok, Francziaországgal egyesülten, kísérlenék meg, békét, vagy legalább fegyverszünetet eszközölni a földgolyó túlsó oldalán hadat folytató felek között. Leveléből a főpontokat ide iktatjuk : ,,Ha a jövő nem is igazolná a három kormánynak reményeit, ha a harcz szenvedélye meghiúsítaná tanácsaik eszélyességét — ezen kísérlet mégis becsületet hozna reájuk. A humanitás iránti kötelességeknek tettek eleget, amelynek több szerepe van egy ily háborúban, hol a szenvedély igen megnehezíti a két harcz fél alkudozási kísérleteit. Ezen küldetéssel a közjog bízza meg a semleges hatalmakat — egyszersmind szigorú részrehajlatlanságot szabván ki elébök, — s a három hatalom soha sem használta volna fel nemesebben befolyását, mint midőn azzal egy annyi szenvedést okozó, s az egész világon annyi érdeket veszélyező háború megszüntetésére élt volna. „S végre e kijelentéseknek ha nem is lenne közvetlen sükere, mégsem lennének teljesen hiábavalók, mert felbátorítanák a kedélyeket a kibékülés irányában, s ezáltal is siettethetnék a percet, melyben a béke visszatérése lehetségessé válnék. A második sürgöny, az olasz kormányhoz szól, a római ügyben. Napóleon császár két évig folytatott alkudozást a pápai kormánynyal, ajánlgatván mindenféle kiegyezkedési javaslatokat, mikre IX. Pius, mindannyiszor ismeretes „non possumus“-ával felelt. Változás kedvéért, a kiegyezkedési terveket csomószámra készítő franczia külügyminiszter, most már a turini kormánynyal óhajtaná megkezdeni alkudozásait. Bár előre tudja, hogy öröködése hasztalan, s hogy a római „nem lehet“ helyett, Turinban „nem akarjuk“-kal fog találkozni. Az okmány tartalmának megismerésére a következő sorokat bőven elegendőnek hiszszük: A franczia külügyminiszter „megemlítvén az Angliában történt Garibaldi-féle tüntetéseket, áttér annak kijelentésére, hogy Francziaország semmi külnyomást sem tűrhet el, s ha zászlójának becsülete tiltja hogy idegen fenyegetésekre hátráljon, politikájának méltósága követeli, hogy határozatainak s eltökéléseinek szabadságát semmi se akadályozza, vagy kényszerítse. Ezen kijelentést, követi Durando jegyzékének méltatása s bírálata. „Az olasz miniszter ezen körjegyzékben Garibaldi programmját vallja magáénak. Az olasz kormány, miután lázadónak nevezte el azon vezért, ki a franczia szuronyok által védett Rómát el akarta venni a szentszéktől — maga áll elő ezen igénynyel. „Ezen a téren elfogadhatlan a vita, lehetetlenség az alkudozás. Midőn az olasz kormány visszaköveteli Rómát, oly igényt formál, mely ellen politikánk hűt elvei tiltakoznak. „Ezen elvek nem engedhetnek meg egyebet, mint az előttünk egyformán kedves érdekek kölcsönös kiegyezkedését. A kibékítés és kiegyezkedés pedig nem állhat abban, hogy az egyiknek minden megmaradjon, a másiktól pedig mindent elvegyenek.“ Végül felszólítja a franczia kabinet az olasz kormányt, hogy ezen utóbbi maga gondoljon ki valami kiegyezkedési módot, mely által a béke Olaszország s a pápaság között helyreálljon. Ilyen kiegyezkedési programm azonban képtelenség. A pápa azt követeli, hogy adják vissza minden elvett birtokait, Viktor Emánuel pedig kinyilatkoztatta, hogy addig nem nyugszik, míg egész Olaszországot koronája alatt nem egyesítette.