Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1868-01-29 / 5. szám

Előfizetési ('eltételek: a Vasárnapi Újság­ és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft. !)" Csupán Vasárnapi Újság: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csupán Politikai Újdonságok: Egész évre 5 ft. Fél évre 2 ft. 50 kr. "5H1 Hirdetési dijak: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságokat illetőleg. Egy négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba; háromszor­ vagy többszöri igtatásnál csak 7 krba számittatik. — Kiadó­ hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: tippelik Alajos, Wollzeile Nro. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nro. 9. — Bélyeg­ dij, külön minden igtatás után 30 új krajczár. A „közösügyi költségvetés“ eléter­­jesztése. Szombaton, január 25-én tartatott meg Bécsben a magyar delegáczió azon ülése, melyben a három „közös miniszter“ a közös­ügyi költségvetést eléterjesztette. Az ülésben Beust és Becke vettek részt, s az utóbbi magyar nyelven ezt mondá: „Igen tisztelt elnök úr, kérem ezt felolvas­­tatni.11 Vannak, a­kik nagyon mulatságosnak tartják, hogy egy német pénzügyminiszter megtanul néhány magyar szót, s azt elmon­datják vele. Mások okoskodnak, hogy e néhány szó is mutatja, mily tekintélylyel bír a magyar delegáczió, hogy miatta Becke­r. is oly nyelven kénytelen beszélni, melyet nem ért! Maradjunk a közép után: nevessük meg azon eredményt, hogy a német urak kénytelenek nemzeti nyelvünkön szólani, s nem merészelték magyar delegátusainkat a német nyelv hallásával felboszantani, de más részről ne csináljunk ebből nagy dolgot sem, hanem érjen annyit, a­mennyit ér; nem szerettük volna, ha hozzánk németül szól­nak, de biz azért nem adjuk még az ingün­ket is oda, azért, mert egy német exczellen­­cziás úr kegyeskedett hét magyar szót bemagolni. Sokkal fontosabb ránk nézve ezen elő­terjesztés tartalma. Van abban igen sok, a­mire a magyar ember megcsóválhatja fejét. De a magyar delegáczió nem oly tagokból áll, kiknek szokása volna bármire igent bólintani. A közös miniszteri előterjesztés pedig semmi más, mint egyszerű javaslat, melyet a kormány terjeszt a két delegáczió elé, s végre is nem azt fogjuk fizetni a­mit a kormány kér, hanem a­mit a delegáczió megad, megajánl. Magától értetik, hogy a három közös miniszter igen borsos kontót méltóztatott elénk terjeszteni. Nagyszerű számok, roppant milliók kápráztatják szemünket. De ez ösz­­szeget még csak kérik, s annak megadása kizárólag a két deputáczió tagjaira van bízva. S tegyük fel nemcsak a magyar, de még a német delegátus urakról is, hogy mentül kevesebbet lesznek hajlandók fizetni, s pol­gártársaik által fizettetni. Bizonyosak lehe­tünk benne, hogy a két delegáczió jó ritka rostát vesz kezébe, hogy mentül többet kiráz­hasson a költségvetésből, s csak a legszük­ségesebb kiadási tételek maradjanak meg benne. A­mi már az előterjesztés egyes pontjait illeti, nem lehet hivatásunk azok fölött, vak­tában s minden felvilágosító adat nélkül ítélni. Szorítkozzunk tehát egyszerűen az előterjesztés megismertetésére, s aztán köz­­ben-közben tegyük hozzá saját észrevéte­leinket. A­z előterjesztés négy külön fejezetre osz­lik. A kabineti iroda, a külügy, hadügy és pénzügy, mint szint annyi külön közös ki­adási tárgyak. Ő Felsége kabineti irodájának föntartá­­sára a­ kormány 72.000 forintot kér. Azt hi­szik, hogy az előterjesztés ezen pontja ész­revételre nem talál. A közös külügyminisztériumra kér a kormány 4.423.000 forintot. Ezen összegből a fele sem jut a tulajdonképi külügyi hivatal és a diplomatia vezetésére, miután a trieszti Lloyd gözhajótársaság segélyezésére két mil­lió fordíttatik, s a magyar országgyűlés, bár nem nagyon szívesen, mégis elvállalta ezen terhet, azon czím alatt, hogy e társaság tartja fen a tengerentúli postákat, s így­­amúgy még a magyar kereskedelmet is elő­­segíti azzal, hogy terményeink számára a messze távolban is piac­okat szerez, ha igaz. A két millióból mintegy 200 ezer forint vo­­natik le a társaságtól jövedelmi adó fejében. Beust báró titkos költségekre fél milliót kí­ván : oly összeg, mely felülmúl minden más országbeli hasonló kiadási tételt. Következik a hadügy. 1868-ra Khun al­tábornagy közös hadügyminiszter 7­6 milliót és közel 800 ezer forintot igényel! És pedig a szárazföldi hadseregre 69 milliót, a had­­tengerészetre 7 és fél milliót. Tulajdonkép a hadügyre még 4 millióval több van szá­mítva, mert a hadügyminisztériumnak is vannak külön jövedelmei; ilyenek a határ­őrvidéki adók, s a levonások a katonatisz­tek fizetéséből, a nyugdíj-alapítvány javára. Ennek hozzáadásával a hadsereg és tengeri erő tartása kerek számban 81 millióba fogna kerülni. Föl lehet tenni, hogy a delegácziók közül egyik sem fogja kimérni a vörös rajzont, hanem kitörül a milliókból a mennyit csak lehet. Hir szerint a 81 milliós hadügyi költ­ségvetés a hadseregnek 225.000 emberre tett létszámának felelne meg. Ezen létszám alatt csak a valóságosan zászló alá behívottakat értjük, mert a szabadságosak és tartalékosok száma még nagyobb. Beszélik, hogy a magyar delegáczió a tettleg szolgálatban levő legény­ség létszámát 125.000 emberre kívánja leszállíttatni. Majd meglátjuk, minő sikerrel. S várjon nem fog e minket a hadügyminisz­ter mindenféle háborúkkal ijesztgetni, csak hogy egy katonáját se kényteleníttessék elbo­csátani. Nagyobb baj van a katonatisztek­kel, kiknek számát 12,000-en felül teszik. Ifjabb időkben, alig 7 esztendő leforgása alatt két roppant nagy háború volt, 1859-ben és 1866-ban. Akkor seregestől nevezték ki a tiszteket a hadilábra állított ezredekhez, s a tisztek a háború után sem vesztik el rangju­­kat. Mindenesetre hibás hadrendszer az, a­hova ily roppant tiszt-tábor kell, s bizony sok dolgot elvégezhetne egy őrmester vagy káplár is, amit most a hadnagyra bíznak. A negyedik fejezet a „közös pénzügyi“ kiadásokat foglalja magában. Nagyon való­színű, hogy a hadügyi vita után ez lesz a legélénkebb, mert itt már nemcsak a szá­mok nagysága, hanem valóságos elvi kér­dések eldöntése forog szőnyegen. Ilyen kérdés az osztrák államadósságok kezelési költsége. A magyar delegáczió ezen követelésben egy egészen új teher elvállalá­sának kérdését találandja. Hír szerint csak azt fogja határozni, hogy ezen dolog nem a delegác­ió, hanem a magyar országgyűlés elé tartozik, mert csak ennek állhat jogában új terhet elvállalni. Ezen határozattal a közös pénzügyminiszter kérelme rögtön kútba esett, mert a magyar országgyűlés az elvál­lalandó terhek sorozatát immár végre befe­jezte, és semmi kedvet nem mutat a népet több adóval megróni. Úgy látszik azonban, hogy maga Becke báró is sejti, minő sors vár ezen javaslatára a magyar delegáczió részéről. Előrebocsájtja ugyan, hogy „miután Magyarország az állam­­adósság visszafizetése és a kamatok fejében csak bizonyos meghatározott évi járulékra (29 és 34 millióra) kötelezte magát, s a többi országokra eső rész kipuhatolása ezen orszá­got nem érdekli. Ennélfogva az államadós­sági kiadás nem a közösügyi qvótába, hanem (mint évi átalány) az országos pénzügyi tör­vénybe lesz felveendő.“ Ez jól és helyesen van mondva, de annál hamisabb azon következtetés, hogy habár Magyarország csak bizonyos évi átalány fizetésére kötelezte magát, és az osztrák ál-

Next