Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1868-01-29 / 5. szám
Előfizetési ('eltételek: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft. !)" Csupán Vasárnapi Újság: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csupán Politikai Újdonságok: Egész évre 5 ft. Fél évre 2 ft. 50 kr. "5H1 Hirdetési dijak: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságokat illetőleg. Egy négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba; háromszor vagy többszöri igtatásnál csak 7 krba számittatik. — Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: tippelik Alajos, Wollzeile Nro. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nro. 9. — Bélyeg dij, külön minden igtatás után 30 új krajczár. A „közösügyi költségvetés“ eléterjesztése. Szombaton, január 25-én tartatott meg Bécsben a magyar delegáczió azon ülése, melyben a három „közös miniszter“ a közösügyi költségvetést eléterjesztette. Az ülésben Beust és Becke vettek részt, s az utóbbi magyar nyelven ezt mondá: „Igen tisztelt elnök úr, kérem ezt felolvastatni.11 Vannak, akik nagyon mulatságosnak tartják, hogy egy német pénzügyminiszter megtanul néhány magyar szót, s azt elmondatják vele. Mások okoskodnak, hogy e néhány szó is mutatja, mily tekintélylyel bír a magyar delegáczió, hogy miatta Becker. is oly nyelven kénytelen beszélni, melyet nem ért! Maradjunk a közép után: nevessük meg azon eredményt, hogy a német urak kénytelenek nemzeti nyelvünkön szólani, s nem merészelték magyar delegátusainkat a német nyelv hallásával felboszantani, de más részről ne csináljunk ebből nagy dolgot sem, hanem érjen annyit, amennyit ér; nem szerettük volna, ha hozzánk németül szólnak, de biz azért nem adjuk még az ingünket is oda, azért, mert egy német exczellencziás úr kegyeskedett hét magyar szót bemagolni. Sokkal fontosabb ránk nézve ezen előterjesztés tartalma. Van abban igen sok, amire a magyar ember megcsóválhatja fejét. De a magyar delegáczió nem oly tagokból áll, kiknek szokása volna bármire igent bólintani. A közös miniszteri előterjesztés pedig semmi más, mint egyszerű javaslat, melyet a kormány terjeszt a két delegáczió elé, s végre is nem azt fogjuk fizetni amit a kormány kér, hanem amit a delegáczió megad, megajánl. Magától értetik, hogy a három közös miniszter igen borsos kontót méltóztatott elénk terjeszteni. Nagyszerű számok, roppant milliók kápráztatják szemünket. De ez öszszeget még csak kérik, s annak megadása kizárólag a két deputáczió tagjaira van bízva. S tegyük fel nemcsak a magyar, de még a német delegátus urakról is, hogy mentül kevesebbet lesznek hajlandók fizetni, s polgártársaik által fizettetni. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a két delegáczió jó ritka rostát vesz kezébe, hogy mentül többet kirázhasson a költségvetésből, s csak a legszükségesebb kiadási tételek maradjanak meg benne. Ami már az előterjesztés egyes pontjait illeti, nem lehet hivatásunk azok fölött, vaktában s minden felvilágosító adat nélkül ítélni. Szorítkozzunk tehát egyszerűen az előterjesztés megismertetésére, s aztán közben-közben tegyük hozzá saját észrevételeinket. Az előterjesztés négy külön fejezetre oszlik. A kabineti iroda, a külügy, hadügy és pénzügy, mint szint annyi külön közös kiadási tárgyak. Ő Felsége kabineti irodájának föntartására a kormány 72.000 forintot kér. Azt hiszik, hogy az előterjesztés ezen pontja észrevételre nem talál. A közös külügyminisztériumra kér a kormány 4.423.000 forintot. Ezen összegből a fele sem jut a tulajdonképi külügyi hivatal és a diplomatia vezetésére, miután a trieszti Lloyd gözhajótársaság segélyezésére két millió fordíttatik, s a magyar országgyűlés, bár nem nagyon szívesen, mégis elvállalta ezen terhet, azon czím alatt, hogy e társaság tartja fen a tengerentúli postákat, s ígyamúgy még a magyar kereskedelmet is elősegíti azzal, hogy terményeink számára a messze távolban is piacokat szerez, ha igaz. A két millióból mintegy 200 ezer forint vonatik le a társaságtól jövedelmi adó fejében. Beust báró titkos költségekre fél milliót kíván : oly összeg, mely felülmúl minden más országbeli hasonló kiadási tételt. Következik a hadügy. 1868-ra Khun altábornagy közös hadügyminiszter 76 milliót és közel 800 ezer forintot igényel! És pedig a szárazföldi hadseregre 69 milliót, a hadtengerészetre 7 és fél milliót. Tulajdonkép a hadügyre még 4 millióval több van számítva, mert a hadügyminisztériumnak is vannak külön jövedelmei; ilyenek a határőrvidéki adók, s a levonások a katonatisztek fizetéséből, a nyugdíj-alapítvány javára. Ennek hozzáadásával a hadsereg és tengeri erő tartása kerek számban 81 millióba fogna kerülni. Föl lehet tenni, hogy a delegácziók közül egyik sem fogja kimérni a vörös rajzont, hanem kitörül a milliókból a mennyit csak lehet. Hir szerint a 81 milliós hadügyi költségvetés a hadseregnek 225.000 emberre tett létszámának felelne meg. Ezen létszám alatt csak a valóságosan zászló alá behívottakat értjük, mert a szabadságosak és tartalékosok száma még nagyobb. Beszélik, hogy a magyar delegáczió a tettleg szolgálatban levő legénység létszámát 125.000 emberre kívánja leszállíttatni. Majd meglátjuk, minő sikerrel. S várjon nem fog e minket a hadügyminiszter mindenféle háborúkkal ijesztgetni, csak hogy egy katonáját se kényteleníttessék elbocsátani. Nagyobb baj van a katonatisztekkel, kiknek számát 12,000-en felül teszik. Ifjabb időkben, alig 7 esztendő leforgása alatt két roppant nagy háború volt, 1859-ben és 1866-ban. Akkor seregestől nevezték ki a tiszteket a hadilábra állított ezredekhez, s a tisztek a háború után sem vesztik el rangjukat. Mindenesetre hibás hadrendszer az, ahova ily roppant tiszt-tábor kell, s bizony sok dolgot elvégezhetne egy őrmester vagy káplár is, amit most a hadnagyra bíznak. A negyedik fejezet a „közös pénzügyi“ kiadásokat foglalja magában. Nagyon valószínű, hogy a hadügyi vita után ez lesz a legélénkebb, mert itt már nemcsak a számok nagysága, hanem valóságos elvi kérdések eldöntése forog szőnyegen. Ilyen kérdés az osztrák államadósságok kezelési költsége. A magyar delegáczió ezen követelésben egy egészen új teher elvállalásának kérdését találandja. Hír szerint csak azt fogja határozni, hogy ezen dolog nem a delegáció, hanem a magyar országgyűlés elé tartozik, mert csak ennek állhat jogában új terhet elvállalni. Ezen határozattal a közös pénzügyminiszter kérelme rögtön kútba esett, mert a magyar országgyűlés az elvállalandó terhek sorozatát immár végre befejezte, és semmi kedvet nem mutat a népet több adóval megróni. Úgy látszik azonban, hogy maga Becke báró is sejti, minő sors vár ezen javaslatára a magyar delegáczió részéről. Előrebocsájtja ugyan, hogy „miután Magyarország az államadósság visszafizetése és a kamatok fejében csak bizonyos meghatározott évi járulékra (29 és 34 millióra) kötelezte magát, s a többi országokra eső rész kipuhatolása ezen országot nem érdekli. Ennélfogva az államadóssági kiadás nem a közösügyi qvótába, hanem (mint évi átalány) az országos pénzügyi törvénybe lesz felveendő.“ Ez jól és helyesen van mondva, de annál hamisabb azon következtetés, hogy habár Magyarország csak bizonyos évi átalány fizetésére kötelezte magát, és az osztrák ál-