Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1868-07-15 / 29. szám
Előfizetési feltételek: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft. Csupán Vasárnapi Újság: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csupán Politikai Újdonságok: Egész évre 5 ft. Fél évre 2 ft. 50 kr. IUP*“ Hirdetési dijak: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságokat illetőleg: Egy négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba; háromszor vagy többszöri igtatásnál csak 7 krba számittatik. — Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Oppelik Alajos, Wollzeile Nro. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nro. 9. — Bélyeg-dij, külön minden igtatás után 30 ujkrajczár. A „Politikai Újdonságok“ mai számához van mellékelve az 1868-ki „Országgyűlési Beszéd tár“ cikve, mely magában foglalja: a pénzügyi bizottság jelentését az egyenes adókra vonatkozó törvényjavaslatok tárgyában; továbbá a honvédségről, népfelkelésről és védrendszerről szóló törvényjavaslatokat. Alkudozások a honvédelmi kérdésben. Ha valaki valamely vitatott kérdésben helyes ítéletet akar hozni, legbiztosabb úton jár, ha legelőször is az érdeklett felek gondolkozásmódját veszi tekintetbe. Tudjuk, hogy a magyar nemzetnek bölcs és igazságos követelése egy külön hadsereg felállítása. Ellenben ha ily eszmét egy német generális előtt pendítünk meg, ez a furcsa teremtés, majdnem hányat vágja magát ijedtében. Hiába mondjuk neki, hogy a külön magyar hadsereggel, melyet nemzetbeli tiszteink vezényelnének, bizonyosabban megverjük az ellenséget. Ő már benne született, benne növekedett azon előítéletben, hogy német tiszt és német halbrechts nélkül még a huszár sem az, minek kellene lennie. Még az sem téríti meg, ha figyelmezteted, hogy az osztrák hadsereg, kivévén Európa legroszabb katonáit, az olaszokat, soha sehol sem győzött, hogy Solferino és Königgritz alatt oly kudarczot vallott, minőnek párját a históriában is hiába keresnénk: ő csak mostmarad makacsul lelkébe oltott ama gondolat mellett, hogy a bécsi Kiiegsrath tagjainak talentumán kívül nincs e földön üdvösség. Magától értetik, hogy ezen nagy buzgolkodás leple alatt azon titkos gondolat is lappang, hogy a német uraimék, az ő sok sógorukkal és unokaöcscsükkel együtt nagyon megszokták, hogy ők legyenek a tisztek, más nemzetbeliek pedig csak a közlegények sorát szaporítsák, oly előny, mely a magyar hadsereg felállítása után azonnal elesnék tőlük. Képzelje már most a nyájas olvasó minő állapota lehetett a magyar honvédelmi miniszternek, amidőn a végzet hatalma úgy hozta magával, hogy épen ily emberekkel kellett a védrendszer kérdésében megalkudni. Igaz, hogy nem Kossuthnak vagy Damjanicsnak kellett kiegyezkedni Haynauval vagy Windischgräczczel, hanem hogy John, Kuhn, Grivicsics s más efféle urak a mi honvédelmi miniszterünktől is roppant távol állnak, azt mindenki elhiheti, aki még bízni tud egy magyar honfitársának emberségében és hazafiságában. És aki ily szempontból ítéli meg az országgyűlés elé terjesztett honvédelmi javaslatokat, inkább azon fog csodálkozni, hogy az nem ütött ki még roszabbul, mint ahogy most van. Ezen sorok írója úgy hiszi, maga Andrássy Gyula gróf is jól tudja, hogy előterjesztett javaslata módosítás nélkül a tűzpróbát ki nem állhatja. Egyet mást kicsikart a némettel, de hagyott elég kiküzdeni valót az országgyűlés számára. Mint miniszter, mint befolyásos férfi, s aki a fejedelem bizalmát nagy mértékben bírja,sok jó pontot behozhatott a törvényjavaslatba, hanem hogy e törvény csak meglehetős arányban is a nemzet beleegyezését megnyerhesse, szükségesnek látta az országgyűlés erkölcsi erejét, hatalmát és tekintélyét segítségül hívni. És mint örömmel értesülünk, az országgyűlés, érezve magas hivatását és kötelességét a nemzet irányában, amidőn az e czélra kiküldött tizenötös bizottság a javaslatot pontról pontra tanácskozás alá vette, több helyre oly módosításokat javaslott, melyek az eredeti dolgozat hiányait kipótolhatnák. Jól értesültek beszélik, hogy a kívánt módosítások oly jelentékenyek, hogy alkalmasint új alkudozásokra lesz szükség a német miniszterekkel. Egyelőre a „közös hadügyminiszter“ Kuhn altábornagy Pestre érkezett, s itt személyesen akarja saját álláspontját védeni. Még valószínűbb: azért invitálták őt ide hozzánk, hogy saját szemével lássa, mennyire nem engedi magát a magyar ember az orránál fogva vezettetni, s hogy ha valamiben komoly veszedelmet lát, nem szokott azzal a könnyelműek módjára tréfát űzni. Hogy minő pontokra nézve kiván a tizenötös bizottság többsége módosításokat? egész hitelességgel nem írhatjuk. Ily kényes természetű ügyben az igen korai leleplezés több kárt, mint hasznot szokott előidézni. Még azt sem írhatjuk, váljon azon általunk, e lapnak múlt számaiban kifejezett két aggodalom, a bizottság tagjaiban is felgerjedett-e vagy nem ? csak azt beszélik teljes komolysággal, hogy a magyar országgyűlés küldöttsége igen zokon vette, hogy a honvédség csak gyalogságot és huszárságot fogna nyerni, a legfontosabb fegyvernem pedig, a tüzérség, tovább is ne nyúlj hozzám virág maradna számunkra. Mások híresztelék, hogy a bizottság a rendes magyar ezredekben is kívánta volna a magyar egyenruha behozatalát. Erősítik, hogy e gondolatnak csak árnyékától is reszket minden német generális. Azt hiszik, a két fajta egyenruhával vége szakad a hadsereg egységének, de ezen mentséggel csak saját álláspontjuk ellen küzdenek, mert, ha a hadsereg egységét csak az tartaná fen, hogy minden regementnek egyenlő uniformisa legyen, akkor ez oly csekély kapocs, mely komoly vitában figyelmet sem érdemel. Sőt tiszta meggyőződésből erősíthetjük, hogy a hadsereg egységét semmi sem mozdítja jobban elé, mintha meg van adva minden, ami kell úgy a magyarnak, mint a németnek. A magyar ember tudja, mivel tartozik hazájának, mivel koronázott királyának: nem érti tehát,mért kelljen neki tovább is olyanforma német katonának lenni, mint eddig, amidőn az embereket csorda módjára sorozták be, s hordták idegen szó mellett, a halál torka elé, — azt se tudta miért? csak a papagájmódra betanult marsch! szót hallotta, s mennie kellett. Egyébiránt a mai állapot legjobban mutatja, hogy igazi összetartás csak akkor létezik, ha polgári jogainkra nézve elkülönözötten állunk, mindenki a maga gazdája és élvezheti függetlensége gyümölcseit. Áll ezen elv a hadseregre nézve is. Mert ha a magyar és német hadseregnek ugyan egy szent érdeke van, védni a fejedelmet és a két állam területét, ezen eszme ezerszer és ezerszer jobban fogja lelkesíteni a harczban a tisztet és közkatonát, mintha a tiszt csak becsületből, száraz kötelességből, előléptetési és kitüntetési vágyból, a katona pedig csak fanyar izni puszta fegyelemből lép a csatatérre. Valóban itt volna ideje, hogy véget vessünk az egymás iránti örökös bizalmatlanságnak, és hogy amit teszünk, azt komolyan tegyük, nem pedig csak látszatból és kényszerűségből. Aki azt gondolta ki, hogy a magyar honvédségnek tüzérsége ne legyen, aki a magyar legényt tovább is német kabátba akarja bujtani, elárulta, hogy épen nincs ínyére a hadsereg gyökeres reformja. Az ilyennek nem egyéb jár fejében, minthogy a „közös“ hadsereg ezután is szakasztott mása maradjon az eddigi szerencsétlen