Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1868-07-15 / 29. szám

Előfizetési feltételek: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft. Csupán Vasárnapi Újság: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csupán Politikai Újdonságok: Egész évre 5 ft. Fél évre 2 ft. 50 kr. IUP*“ Hirdetési dijak: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságokat illetőleg: Egy négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba; háromszor­ vagy többszöri igtatásnál csak 7 krba számittatik. — Kiadó­ hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Oppelik Alajos, Wollzeile Nro. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nro. 9. — Bélyeg-dij, külön minden igtatás után 30 ujkrajczár. A „Politikai Újdonságok“ mai számá­hoz van mellékelve az 1868-ki „Ország­gyűlési B­eszéd tár“ c­ik­­ve, mely magá­ban foglalja: a pénzügyi bizottság jelentését az egyenes adókra vonatkozó törvényjavas­latok tárgyában; továbbá a honvédségről, népfelkelésről és védrendszerről szóló tör­vényjavaslatokat. Alkudozások a honvédelmi kérdésben. Ha valaki valamely vitatott kérdésben helyes ítéletet akar hozni, legbiztosabb úton jár, ha legelőször is az érdeklett felek gon­dolkozásmódját veszi tekintetbe. Tudjuk, hogy a magyar nemzetnek bölcs és igazságos követelése egy külön hadsereg felállítása. Ellenben ha ily eszmét egy német generális előtt pendítünk meg, ez a furcsa teremtés, majdnem hányat vágja magát ijed­tében. Hiába mondjuk neki, hogy a külön magyar hadsereggel, melyet nemzetbeli tisz­teink vezényelnének, bizonyosabban megver­jük az ellenséget. Ő már benne született, benne növekedett azon előítéletben, hogy német tiszt és német halbrechts nélkül még a huszár sem az, minek kellene lennie. Még az sem téríti meg, ha figyelmezteted, hogy az osztrák hadsereg, kivévén Európa legro­­szabb katonáit, az olaszokat, soha sehol sem győzött, hogy Solferino és Königgri­tz alatt oly kudarczot vallott, minőnek párját a his­tóriában is hiába keresnénk: ő csak mostma­­rad makacsul lelkébe oltott ama gondolat mellett, hogy a bécsi Ki­iegsrath tagjainak talentumán kívül nincs e földön üdvösség. Magától értetik, hogy ezen nagy buzgolko­­dás leple alatt azon titkos gondolat is lappang, hogy a német uraimék, az ő sok sógorukkal és unokaöcscsükkel együtt nagyon meg­szokták, hogy ők legyenek a tisztek, más nemzetbeliek pedig csak a közlegények sorát szaporítsák, oly előny, mely a magyar had­sereg felállítása után azonnal elesnék tőlük. Képzelje már most a nyájas olvasó minő állapota lehetett a magyar honvédelmi mi­niszternek, a­midőn a végzet hatalma úgy hozta magával, hogy épen ily emberekkel kellett a védrendszer kérdésében megal­kudni. Igaz, hogy nem Kossuthnak vagy Damjanicsnak kellett kiegyezkedni Haynau­­val vagy Windischgräczczel, hanem hogy John, Kuhn, Grivicsics s más efféle urak a mi honvédelmi miniszterünktől is roppant távol állnak, azt mindenki elhiheti, a­ki még bízni tud egy magyar honfitársának ember­ségében és hazafiságában. És a­ki ily szempontból ítéli meg az or­szággyűlés elé terjesztett honvédelmi javas­latokat, inkább azon fog csodálkozni, hogy az nem ütött ki még roszabbul, mint a­hogy most van. Ezen sorok írója úgy hiszi, maga Andrássy Gyula gróf is jól tudja, hogy előterj­esztett ja­vaslata módosítás nélkül a tűzpróbát ki nem állhatja. Egyet mást kicsikart a némettel, de hagyott elég kiküzdeni valót az országgyűlés számára. Mint miniszter, mint befolyásos férfi, s a­ki a fejedelem bizalmát nagy mértékben bírja,sok jó pontot behozhatott a törvényjavas­­latba, hanem hogy e törvény csak meglehe­tős arányban is a nemzet beleegyezését meg­nyerhesse, szükségesnek látta az országgyűlés erkölcsi erejét, hatalmát és tekintélyét segít­ségül hívni. És mint örömmel értesülünk, az ország­gyűlés, érezve magas hivatását és kötelessé­gét a nemzet irányában, a­midőn az e czélra kiküldött tizenötös bizottság a javaslatot pontról pontra tanácskozás alá vette, több helyre oly módosításokat javaslott, melyek az eredeti dolgozat hiányait kipótolhatnák. Jól értesültek beszélik, hogy a kívánt módosítások oly jelentékenyek, hogy alkal­masint új alkudozásokra lesz szükség a német miniszterekkel. Egyelőre a „közös hadügyminiszter“ Kuhn altábornagy Pestre érkezett, s itt személyesen akarja saját állás­pontját védeni. Még valószínűbb: azért invi­tálták őt ide hozzánk, hogy saját szemével lássa, mennyire nem engedi magát a magyar ember az orránál fogva vezettetni, s hogy ha valamiben komoly veszedelmet lát, nem szokott azzal a könnyelműek módjára tréfát űzni. Hogy minő pontokra nézve kiván a tizen­­ötös bizottság többsége módosításokat? egész hitelességgel nem írhatjuk. Ily kényes ter­mészetű ügyben az igen korai leleplezés több kárt, mint hasznot szokott előidézni. Még azt sem írhatjuk, váljon azon általunk, e lapnak múlt számaiban kifejezett két aggo­dalom, a bizottság tagjaiban is felgerje­­dett-e vagy nem ? csak azt beszélik teljes komolysággal, hogy a magyar országgyűlés küldöttsége igen zokon vette, hogy a honvéd­ség csak gyalogságot és huszárságot fogna nyerni, a legfontosabb fegyvernem pedig, a tüzérség, tovább is ne nyúlj hozzám virág maradna számunkra. Mások híresztelék, hogy a bizottság a rendes magyar ezredekben is kívánta volna a magyar egyenruha behozatalát. Erősítik, hogy e gondolatnak csak árnyékától is resz­ket minden német generális. Azt hiszik, a két fajta egyenruhával vége szakad a had­sereg egységének, de ezen mentséggel csak saját álláspontjuk ellen küzdenek, mert, ha a hadsereg egységét csak az tartaná fen, hogy minden regementnek egyenlő unifor­misa legyen, akkor ez oly csekély kapocs, mely komoly vitában figyelmet sem érdemel. Sőt tiszta meggyőződésből erősíthetjük, hogy a hadsereg egységét semmi sem mozdítja­­ jobban elé, mintha meg van adva minden, a­mi kell úgy a magyarnak, mint a németnek. A magyar ember tudja, mivel tartozik hazá­jának, mivel koronázott királyának: nem érti tehát,mért kelljen neki tovább is olyan­forma német katonának lenni, mint eddig, amidőn az embereket csorda módjára soroz­ták be, s hordták idegen szó mellett, a halál torka elé, — azt se tudta miért? csak a pa­pagájmódra betanult marsch! szót hallotta, s mennie kellett. Egyébiránt a mai állapot legjobban mu­tatja, hogy igazi összetartás csak akkor létezik, ha polgári jogainkra nézve elkülö­­nözötten állunk, mindenki a maga gazdája és élvezheti függetlensége gyümölcseit. Áll ezen elv a hadseregre nézve is. Mert ha a magyar és német hadseregnek ugyan egy szent érdeke van, védni a fejedelmet és a két állam területét, ezen eszme ezerszer és ezerszer jobban fogja lelkesíteni a harczban a tisztet és közkatonát, mintha a tiszt csak becsületből, száraz kötelességből, előlépte­tési és kitüntetési vágyból, a katona pedig csak fanyar izni puszta fegyelemből lép a csatatérre. Valóban itt volna ideje, hogy véget ves­sünk az egymás iránti örökös bizalmatlan­ságnak, és hogy a­mit teszünk, azt komolyan tegyük, nem pedig csak látszatból és kény­szerűségből. A­ki azt gondolta ki, hogy a magyar honvédségnek tüzérsége ne legyen, a­ki a magyar legényt tovább is német ka­bátba akarja bujtani, elárulta, hogy épen nincs ínyére a hadsereg gyökeres reformja. Az ilyennek nem egyéb jár fejében, mint­hogy a „közös“ hadsereg ezután is szakasz­tott mása maradjon az eddigi szerencsétlen

Next