Politikai Ujdonságok, 1869 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1869-01-06 / 1. szám
67. Kolozsi, sz. h. Kolozsvár; — 68. Aranyosszéktordai, sz. h. Torda; — 69. Szász-régeni, sz. h. Szász-Régen; — 70. Küsküllői, sz. h. Erzsébetváros; — 71. M.-vásárhelyi, udvarhelyi, sz. h. M.Vásárhely; — 72. Csik-gyergyói, sz. h. Csik-Szereda; — 73. Háromszéki, sz. h. K.Vásárhely; — 74. Brassó-fogarasi, sz. h. Brassó; — 75. Alsófehéri, sz. h. Alvincz ; — 76. Hunyad-szászvárosszéki, sz. h. Hátszeg; — 77. Nagy-szebeni, sz. h. Nagy-Szeben; — 78. F. Fehér, Kőhalom, medgyesi, sz. h. N.-Sink. Lovas századok: 25. Kolozsvár (65—69); — 26. M.-Vásárhely (70, 71, 78); — 27. K.-Vásárhely (72—74); — 28. Hátszeg (75—77). 4 Lap sze me. A „Magyar Újság“ újévi első számában terjedelmes levelet hoz Kossuth Lajostól, melyben köszönetet mond Kossuth különböző egyleteknek és testületeknek, a melyek kitüntetésekben részesitik. Egyúttal a közügyekre is tesz megjegyzéseket, melyeket főrészeiben alább közlünk. Legnevezetesebb a saját hazajövetelére vonatkozó kijelentés : „Hazám viszontlátásának reménye csaknem az egyedüli kapocs, mely még az élethez köt. Hiszen magyarnak születtem, s mi magyarok nem bírunk a világpolgárság azon fokáig elmállani, vagy ha úgy tetszik, felemelkedhetni, hogy hazánkon kívül hont találhassunk. A „nesero quo natale solum dulcedine trahit“ leirhatlan erővel lüktet szívünk minden dobbanásában. Nálam talán még erősebben mint sok másoknál, mert nagyon régóta vagyok hontalan. Én fel tudom foglani a velenczeit, ki bűnt szintett, melyért számkivetéséből haza kellett vitetnie, hogy halálra ítéltessék, miszerint hazáját bár csak a „sóhajok hidjáról“ még egyszer láthassa. Ah, mert az ő hazája igazságtalan, kegyetlen lehetett egyes polgárai iránt, de független volt, saját sorsának szabad ura. — Nagyon fel tudom fogni, hogy a honvágy egy ily hazafelé erőt vett nála ifjú élete szeretetén. — Aztán, megemlíthetem-e anélkül, hogy panaszkodni látszassam (mert tűrni tudok, de panaszkodni nem) megemlíthetem-e, hogy aki körömben csak meg is fordult, tudni fogja, mi bánatosan szomorú körültem még a levegő is. Nagyon sóvárgom hazámat viszontláthatni, de csak a független, vagy függetlenség felé törő magyar hazát szabad viszontlátnom, az állami jogállásról lemondó Magyarországot nem.“ Lemondásként tünteti föl a czimkérdés eldöntését és arról a következőkép szól: „E czimkérdés megoldásának két része van: az egyik a Fejedelem czimére, a másik az országra vonatkozik. Az elsőre nézve semmi lényeges különbséget nem bírtam felfedezni az új s a régi czim között; a másodikra nézve pedig azt látom, hogy az új czim nemcsak nem affirmácziója Magyarország államiságának, de sőt annak egyenes, határozott negacziója. Ezen czimek: „ő Felsége a császár és király“ — „ő császári s apostoli királyi Felsége“ — „ausztriai császár és Magyarország apostoli királya“ ekkorig is használtattak; a teljes czimben pedig az egész különbség ennyiből áll, hogy ekkorig igy írtak: „ausztriai császár, Magyar- és Csehország stb. apostoli királya,“ ezentúl pedig igy fognak írni: „ausztriai császár, Csehország királya, és Magyarország apostoli királya.“ A különbség az, hogy az és kötszó, előbb Magyarország után s Csehország előtt állott, most pedig Csehország után s Magyarország előtt áll. Nem birom felfogni, mi okot nyújthat ez az exultáns ömlengésekre, nem birom felfogni, miként lehet hinni, hogy ez által „a magyar király czimének régi súlya és érvénye vissza van állítva,“ midőn tudom, hogy azután a mit (balul és helytelenül) pragmatica sanctionak bérmáltak el, Mária Terézia főczime a magyar királyság volt (mert mint császárné nem volt uralkodó), II. Leopold mint magyar király üzent hadat Francziaországnak, Ferencz császár pedig, midőn örökös tartományait osztrák császársággá emelte, ettől a magyar korona országait világosan és határozottan megkülönböztette, mégis bizony fájdalmasan érezte nemzetünk, hogy ezen egész hosszú idő alatt a magyar király czime nem birt a régi sulylyal és érvénynyel, mert e súly s érvény csak akkor van meg, midőn az ország nemcsak jogilag, de tényileg is fenálló souverain állami önállásának is ad kifejezést. E súly s érvény abban áll, hogy a magyar király a magyar nemzet érdekeivel érezze magát azonosítva, s kizárólag ezekből, nem pedig idegen érdekekből merítse politikájának vezérirányát.“ „Különben tán nem lesz felesleges e czimkérdés valódi becsét példával illustrálnom: Anglia királynéja minden diplomatiai iratokban Nagy-Britannia és Izland királynéjának czimeztetik. Van-e a föld hátán ember a ki hiszi, hogy ezzel az ir király czimének régi súlya van érvényesítve? hogy ez által Izland állammá lett? s hogy államiságának diplomatikai elismerés van szerezve ? A spanyol monarchák — mig léteztek — magukat Castilia, Leon, Arragon stb. királyainak czimezték. — Visszaállítása volt-e ez emez országok királyi czime régi súlyának? s államokká lettek-e e czim által? Ez a mi korunk borzasztóan reális jelennti kor. Frázisok költői zománczával jól nem lakik. Neki valóság kell.“ Fejtegetvén, hogy az osztrák-magyar birodalom elnevezésben is jogfeladást lát, s hogy ő ezen birodalom polgára nem lehet, — így végzi levelét: „Ne értsenek félre honfitársaim. Nem a boszu, nem az engesztelhetlenség indulata vezérel engem. Bár igen sok történt, mit megbocsátni nehéz, feledni lehetetlen, de még sem az engesztelhetlenség vezérel. Minthogy még a monarchia elve van fölényben Európában, ha alattvalója tudnék én lenni a magyar királynak, de csak is a „magyar királynak,“ bármi emlékezet lett legyen is múltjához kötve. S nálam a szó, melyet kimondok, sem nem hypocrisis, sem nem spekuláczió, mely reservátákkal ámul, vagy amit, hanem a Magyarországgal mint egész a részszel egybeolvadott osztrák birodalom polgára soha sem leszek. Engem semminemű provincziális alkotmányosság ki nem elégít, még ha százszor valódibb volna is mint a jelen hybrid állapot. Én nemzetem számára állami önállást veszek igénybe. Állami önállást, melyhez joggal is, képességgel is bír, s melyet el is ér, csak akarni bírjon. Meglehet, hogy pálctát törtem e nyilatkozattal életem hátralevő napjai felett. Legyen úgy, ha máskép nem lehet kell hogy oly emberek is legyenek, kik az elvet, mely életük vezér csillaga volt, nem adják fel semmi áron. Elvhűségük néha termő maggá lehet a jövendő földében. Néha poraikból kel ki, mi életükből ki nem kelhetett. Ha martyrok nincsenek, a kereszt nem ül vala diadalt. De a reményről én még életemre nézve sem mondok le. A történelem logicája néha soká vesztegel, néha egy percz alatt századokat lép. Oly nagyokat lép, hogy a rövidlátó ..ki hitte volná.“kiált, s véletlenről beszél.“ Kossuthnak a czímkérdés felől tett nyilatkozatához érdekes lesz figyelembe venni Ghyczy Kálmán nézetét ugyancsak a czímkérdés felől, melyet választóihoz intézett beszédében így fejezett ki: „Nem állítom, hogy ez intézkedés minden tekintetben kielégítő, mert correct kifejezésnek e tekintetben csak a monarchia szó kizárólagos használatát ismerhetem el, e felett csak a közép és kisebb királyi czim változtattatok meg, a nagyobb mi czélból, mi végre? nem tudom, érintetlenül hagyatott s a külföldről ily tárgyakban ide visszaérkezni szokott tudósításokban nincs is még nyoma annak, hogy e czimváltozás a küludvarokkal valóban és miképen közöltetett, és igye részben is még teendő van, de Magyaország állami létének az európai diplomatia körében ily alakban történő ezen elismertetése is mindenesetre nagy fontosságú, Magyarországra nézve előnyös politikai tény.“ B. Kemény Zsigmond, a „Pesti Napló“ szerkesztője, „Szelid polémiák“ czímű czikksorozatot kezd lapja 1-fő számában. Általánosságban tartott érdekes bevezetését itt közöljük: Hány nagy elme nem ismertetett el, vagy félreismertetek ! „Hány oly tudós és államférfiu élt, ki magasan állott a tömeg fölött, s hatni mégsem volt képes, mert a közvélemény áramlata másfelé terelte a vágyakat és törekvéseket, s azon politikai doctrináknak kedvezett, melyek leginkább csak az elme középszerűségét s a jellem selejtességét használhatják czéljaikra. Az is megtörtént, s nem egyszer, hogy a kor egyes nagy embereiről mit sem tudott, míg azok életben voltak; sőt van még arra is példa, hogy mint a fossiliákat kiásatja a természetbúvár, olykép ragadja ki a feledésből a kutató történész az egykor szép hivatással birt honfiak nevét, s mint redivivusokat állítja a közönség elébe. Ennélfogva számtalanszor megtörténik, hogy élő és megholt notabilitások elvei és politikai irányai fölött erős viták támadnak. Megtörténhetik, hogy aki szilárd meggyőződéssel küzdött nézeteiért, s következetesen járt el, köpeny-forgatónak neveztetik, még olyanok által is, kik soha sem voltak példányai sem a honfiúi hűségnek, sem a jellemezőnek s az önérdeket, ha csak lehetett közérdekként hangoztatták, s kikről mondotta Cicero, a nagy szónok, hogy: „curant nummulos, hortulos, sed non rempublicam.“ Azonban — s ez vigasztalja az embert, — hogy azok, kik a nyilvánosság körében élnek és működnek, a küzdés alatt megszokják küzdésök díját becsesebbnek tartani, mint a visszavonulás kényelmeit, s erősebb hitök van maguk iránt, mint gyanusítóiknak szerencséjük a megtámadásban.“ Képviselői jelentések. XIII. Ghyczy Kálmán képviselői jelentése terjedelemre túlhaladja mindeniket, amelyeket eddig ismertettünk. Fontosságára nézve is méltán helyezzük a legelsők közé. Ha báró Eötvös merész szónoklattal, Deák Ferencz tiszteletet parancsoló meggyőződéssel és ellenállhatatlan logikával igazolták az országgyűlés alkotásait. — Ghyczy Kálmán beszédét méltán azoké mellé helyzi a meggyőződés őszinte kijelentése, a helyzet bírálásának elfogulatlansága, a szempontok államférfim magaslatit. Nem amit kétszínű siralmakkal, nyílt lélekkel állítja szembe az országgyűlés előtti és utáni helyzet képét. „Midőn három évvel ezelőtt először volt szerencsém önök előtt azon kéréssel felszólalni, hogy ha politikai nézeteimet helyeslik, országgyűlési képviselőjük megválasztásánál bizalmukkal tiszteljenek meg, akkor még az 1848—9. esztendei szabadságharcz szerencsétlen kimeneteléből merített hadifoglalás, és állítólagos jogvesztés ürügyére alapított absolut hatalom ólomsulylyal nehezedett a hazára. Magyarországnak uralkodója igen, de sem alkotmánya sem törvényes királya sem törvényhozása nem volt; sőt Magyarország, mint ország nem is létezett; mert önkényesen kizsákmányolható egyszerű tartománya volt az egységes osztrák császárságnak: társországaink Erdély és Horvátország elszakitva tőlünk, s a fondorkodás legkárhozatosabb eszközeivel felingerelve, ugyanannyi ellenünk irányzott erődei voltak ellenségeinknek: idegen hatalom vetette ki tetszés szerint megállapított költségvetés alapján az ország polgáraira az adót, a sajtó le volt bilincselve, a törvényhatóságokban, megyékben, városokban idegenek, vagy a törvénytelen hatalom szolgái bitortották az önkormányzati jogot; általános pangás, tétlenség uralkodott a társadalom, ipar és kereskedés terén. Most, három év elteltével, törvényesen koronázott király ül Magyarország királyi székén. Magyarországnak alkotmánya van, felelős minisztériuma vezeti kormányzatát, országgyűlése alkotja a törvényeket, Magyarország nem tartománya többé az osztrák császárságnak, a kibékült Horvátország, s Magyarországgal egyesült Erdély visszaléptek a magyar birodalom kapcsolatába, az országgyűlés állapítja meg az ország költségvetését, és szavazza meg évről évre az adót, a sajtó a törvény oltalma alatt áll, szabadon választott törvényes tisztviselők és képviselő-testületek igazgatják a törvényhatóságokat, haladás, élénkebb mozgalom tapasztalható az ország számos vidékein, a társulatok, ipar és kereskedés terein.“ így folytatja: „Minde mellett az ellenzékhez tartoztam, azért, hogy az említett nagy átalakulás korántsem rövid , korántsem csöndes, hullámtalan, hanem hosszú és küzdelemteljes folyama alatt segítsem én is kivívni épen az általam felebb említett előnyöket. Hogy igyekezzem meggátolni, vagy legalább a lehetőségig enyhíteni ezen átalakulásnak felebb nem említett, de létező és hasonlóképen nagy és jelentékeny hiányait. Hogy tehetségemhez képest hassak oda, hogy ezen egyszerre egy törvénynyel be nem fejezett átalakulás további követelményei az alkotmányosság és hazai közjog alapelveihez, vagy legalább azon elvekhez híven fejlesztessenek, melyeket az átalakulás alapjáula közjogi kiegyezés feltételeinek megállapításában a korona és országgyűlés egyesült akarattal maguk tettek le, s ne történhessék meg, hogy ami egy kézzel adatott, a má-