Politikai Ujdonságok, 1869 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1869-01-06 / 1. szám

67. Kolozsi, sz. h. Kolozsvár; — 68. Aranyosszék­­tordai, sz. h. Torda; — 69. Szász-régeni, sz. h. Szász-Régen; — 70. Küsküllői, sz. h. Erzsébetvá­ros; — 71. M.-vásárhelyi, udvarhelyi, sz. h. M.­­Vásárhely; — 72. Csik-gyergyói, sz. h. Csik-Sze­­reda; — 73. Háromszéki, sz. h. K.­Vásárhely; — 74. Brassó-fogarasi, sz. h. Brassó; — 75. Alsó­­fehéri, sz. h. Alvincz ; — 76. Hunyad-szászváros­­széki, sz. h. Hátszeg; — 77. Nagy-szebeni, sz. h. Nagy-Szeben; — 78. F. Fehér, Kőhalom, medgyesi, sz. h. N.-Sink. Lovas századok: 25. Kolozsvár (65—69); — 26. M.-Vásárhely (70, 71, 78); — 27. K.-Vásár­hely (72—74); — 28. Hátszeg (75—77). 4 L­a­p s­z­e m­­­­e. A „Magyar Újság“ újévi első számában ter­jedelmes levelet hoz Kossuth Lajostól, melyben köszönetet mond Kossuth különböző egyleteknek és testületeknek, a melyek kitüntetésekben része­­sitik. Egyúttal a közügyekre is tesz megjegyzése­ket, melyeket főrészeiben alább közlünk. Legneve­zetesebb a saját hazajövetelére vonatkozó kije­lentés : „Hazám viszontlátásának reménye csaknem az egyedüli kapocs, mely még az élethez köt. Hiszen magyarnak születtem, s mi magyarok nem bírunk a világpolgárság azon fokáig elmálla­­ni, vagy ha úgy tetszik, felemelkedhetni, hogy hazánkon kívül hont találhassunk. A „nesero quo natale solum dulcedine trahit“ leirhatlan erővel lüktet szívünk minden dobbanásában. Nálam talán még erősebben mint sok másoknál, mert nagyon régóta vagyok hontalan. Én fel tudom fogl­ani a velenczeit, ki bűnt szintett, melyért számkivetéséből haza kellett vitetnie, hogy halálra ítéltessék, misze­rint hazáját bár csak a „sóhajok hidjáról“ még egyszer láthassa. Ah, mert az ő hazája igazságta­lan, kegyetlen lehetett egyes polgárai iránt, de független volt, saját sorsának szabad ura. — Nagyon fel tudom fogni, hogy a honvágy egy ily haza­felé erőt vett nála ifjú élete szeretetén. — Aztán, meg­­említhetem-e anélkül, hogy panaszkodni látszassam (mert tűrni tudok, de panaszkodni nem) megemlít­­hetem-e, hogy a­ki körömben csak meg is fordult, tudni fogja, mi bánatosan szomorú körültem még a levegő is. Nagyon sóvárgom­ hazámat viszontláthatni, de csak a független, vagy függetlenség felé törő ma­gyar hazát szabad viszontlátnom, az állami jogál­lásról lemondó Magyarországot nem.“ Lemondásként tünteti föl a czimkérdés eldön­tését és arról a következőkép szól: „E czimkérdés megoldásának két része van: az egyik a Fejedelem czimére, a másik az országra vonatkozik. Az elsőre nézve semmi lényeges különbséget nem bírtam felfedezni az új s a régi czim között; a másodikra nézve pedig azt látom, hogy az új czim nemcsak nem affirmácziój­a Magyarország állami­ságának, de sőt annak egyenes, határozott nega­­cziója. Ezen czimek: „ő Felsége a császár és király“ — „ő császári s apostoli királyi Felsége“ — „ausz­triai császár és Magyarország apostoli királya“ ekkorig is használtattak; a teljes czimben pedig az egész különbség ennyiből áll, hogy ekkorig igy írtak: „ausztriai császár, Magyar- és Csehország stb. apostoli királya,“ ezentúl pedig igy fognak írni: „ausztriai császár, Csehország királya, és Ma­gyarország apostoli királya.“ A különbség az, hogy az és kötszó, előbb Magyarország után s Csehország előtt állott, most pedig Csehország után s Magyar­­ország előtt áll. Nem birom felfogni, mi okot nyújt­hat ez az exultáns ömlengésekre, nem birom felfogni, miként lehet hinni, hogy ez által „a magyar király czimének régi súlya és érvénye vissza van állítva,“ midőn tudom, hogy azután a mit (balul és hely­telenül) pragmatica sanctionak bérmáltak el, Mária Terézia főczime a magyar királyság volt (mert mint császárné nem volt uralkodó), II. Leopold mint magyar király üzent hadat Francziaország­­nak, Ferencz császár pedig, midőn örökös tarto­mányait osztrák császársággá emelte, ettől a ma­gyar korona országait világosan és határozottan megkülönböztette, mégis bizony fájdalmasan érezte nemzetünk, hogy ezen egész hosszú idő alatt a magyar király czime nem birt a régi sulylyal és érvénynyel, mert e súly s érvény csak akkor van meg, midőn az ország nemcsak jogilag, de tényileg is fenálló souverain állami önállásának is ad kife­jezést. E súly s érvény abban áll, hogy a magyar király a magyar nemzet érdekeivel érezze magát azonosítva, s kizárólag ezekből, nem pedig idegen érdekekből merítse politikájának vezérirányát.“ „Különben tán nem lesz felesleges e czimkér­dés valódi becsét példával illustrálnom: Anglia királynéja minden diplomatiai iratok­ban Nagy-Britannia és Izland királynéjának czi­­meztetik. Van-e a föld hátán ember a ki hiszi, hogy ezzel az ir király czimének régi súlya van érvényesítve? hogy ez által Izland állammá lett? s hogy államiságának diplomatikai elismerés van szerezve ? A spanyol monarchák — mig léteztek — ma­gukat Castilia, Leon, Arragon stb. királyainak czimezték. — Visszaállítása volt-e ez emez orszá­gok királyi czime régi súlyának? s államokká let­­tek-e e czim által? Ez a mi korunk borzasztóan reális jelennti kor. Frázisok költői zománczával jól nem lakik. Neki valóság kell.“ Fejtegetvén, hogy az osztrák-magyar biroda­lom elnevezésben is jogfeladást lát, s hogy ő ezen birodalom polgára nem lehet, — így végzi levelét: „Ne értsenek félre honfitársaim. Nem a boszu, nem az engesztelhetlenség indulata vezérel engem. Bár igen sok történt, mit megbocsátni nehéz, feledni lehetetlen, de még sem az engesztelhetlen­­ség vezérel. Minthogy még a monarchia elve van fölényben Európában, ha alattvalója tudnék én lenni a magyar királynak, de csak is a „magyar királynak,“ bármi emlékezet lett legyen is múltjá­hoz kötve. S nálam a szó, melyet kimondok, sem nem hypocrisis, sem nem spekuláczió, mely reser­­vátákkal ámul, vagy amit, hanem a Magyaror­szággal mint egész a részszel egybeolvadott osztrák birodalom polgára soha sem leszek. Engem semmi­nemű provincziális alkotmányosság ki nem elégít, még ha százszor valódibb volna is mint a jelen hybrid állapot. Én nemzetem számára állami önál­lást veszek igénybe. Állami önállást, melyhez joggal is, képességgel is bír, s melyet el is ér, csak akarni bírjon. Meglehet, hogy pálctát törtem e nyilatko­zattal életem hátralevő napjai felett. Legyen úgy, ha máskép nem lehet­ kell hogy oly emberek is legyenek, kik az elvet, mely életük vezér csillaga volt, nem adják fel semmi áron. Elvhűségük néha termő maggá lehet a jövendő földében. Néha poraikból kel ki, mi életükből ki nem kelhetett. Ha martyrok nincsenek, a kereszt nem ül vala diadalt. De a reményről én még életemre nézve sem mondok le. A történelem logicája néha soká vesz­tegel, néha egy percz alatt századokat lép. Oly nagyokat lép, hogy a rövidlátó ..ki hitte volná.“­­kiált, s véletlenről beszél.“ Kossuthnak a czímkérdés felől tett nyilatko­zatához érdekes lesz figyelembe venni Ghyczy Kál­­mán nézetét ugyancsak a czímkérdés felől, melyet választóihoz intézett beszédében így fejezett ki: „Nem állítom, hogy ez intézkedés minden te­kintetben kielégítő, mert correct kifejezésnek e tekintetben csak a monarchia szó kizárólagos hasz­nálatát ismerhetem el, e felett csak a közép és kisebb királyi czim változtattatok meg, a nagyobb mi czélból, mi végre? nem tudom, érintetlenül hagyatott s a külföldről ily tárgyakban ide vissza­érkezni szokott tudósításokban nincs is még nyoma annak, hogy e czimváltozás a küludvarokkal való­ban és miképen közöltetett, és igye részben is még teendő van, de Magyaország állami létének az európai diplomatia körében ily alakban történő ezen elismertetése is mindenesetre nagy fontosságú, Magyarországra nézve előnyös politikai tény.“ B. Kemény Zsigmond, a „Pesti Napló“ szer­kesztője, „Szelid polémiák“ czímű czikksorozatot kezd lapja 1-fő számában. Általánosságban tartott érdekes bevezetését itt közöljük: Hány nagy elme nem ismertetett el, vagy fél­reismertetek ! „Hány oly tudós és államférfiu élt, ki magasan állott a tömeg fölött, s hatni mégsem volt képes, mert a közvélemény áramlata másfelé terelte a vágyakat és törekvéseket, s azon politikai doctri­­náknak kedvezett, melyek leginkább csak az elme középszerűségét s a jellem selejtességét használhat­ják czéljaikra. Az is megtörtént, s nem egyszer, hogy a kor egyes nagy embereiről mit sem tudott, míg azok életben voltak; sőt van még arra is példa, hogy mint a fossiliákat kiásatja a természetbúvár, olykép ra­gadja ki a feledésből a kutató történész az egykor szép hivatással birt honfiak nevét, s mint redivivu­­sokat állítja a közönség elébe. Ennélfogva számtalanszor megtörténik, hogy élő és megholt notabilitások elvei és politikai irá­nyai fölött erős viták támadnak. Megtörténhetik, hogy a­ki szilárd meggyőződéssel küzdött nézeteiért, s következetesen járt el, köpeny-forgatónak nevezte­tik, még olyanok által is, kik soha sem voltak pél­dányai sem a honfiúi hűségnek, sem a jellemezőnek s az önérdeket, ha csak lehetett közérdekként han­goztatták, s kikről mondotta Cicero, a nagy szó­nok, hogy: „curant nummulos, hortulos, sed non rempublicam.“ Azonban — s ez vigasztalja az embert, — hogy azok, kik a nyilvánosság körében élnek és működnek, a küzdés alatt megszokják küzdésök díját becsesebbnek tartani, mint a visszavonulás kényelmeit, s erősebb hitök van maguk iránt, mint gyanusítóiknak szerencséjük a megtámadásban.“ Képviselői jelentések. XIII. Ghyczy Kálmán képviselői jelentése terjedelemre túlhaladja mindeniket, a­melyeket eddig ismertettünk. Fontosságára nézve is méltán helyezzük a legelsők közé. Ha báró Eötvös merész szónoklattal, Deák Ferencz tiszteletet parancsoló meggyőződéssel és ellenállhatatlan logikával iga­zolták az országgyűlés alkotásait. — Ghyczy Kál­mán beszédét méltán azoké mellé helyzi a meggyő­ződés őszinte kijelentése, a helyzet bírálásának el­fogulatlansága, a szempontok államférfim magas­latit. Nem amit kétszínű siralmakkal, nyílt lélek­kel állítja szembe az országgyűlés előtti és utáni helyzet képét. „Midőn három évvel ezelőtt először volt szeren­csém önök előtt azon kéréssel felszólalni, hogy ha politikai nézeteimet helyeslik, országgyűlési képvi­selőjük megválasztásánál bizalmukkal tiszteljenek meg, akkor még az 1848—9. esztendei szabadság­­harcz szerencsétlen kimeneteléből merített hadi­foglalás, és állítólagos jogvesztés ürügyére alapí­tott absolut hatalom ólomsulylyal nehezedett a hazára. Magyarországnak uralkodója igen, de sem alkotmánya sem törvényes királya sem törvényho­zása nem volt; sőt Magyarország, mint ország nem is létezett; mert önkényesen kizsákmányolható egyszerű tartománya volt az egységes osztrák csá­szárságnak: társországaink Erdély­ és Horvátor­szág elszakitva tőlünk, s a fondorkodás legkárhoza­­tosabb eszközeivel felingerelve, ugyanannyi elle­nünk irányzott erődei voltak ellenségeinknek: ide­gen hatalom vetette ki tetszés szerint megállapított költségvetés alapján az ország polgáraira az adót, a sajtó le volt bilincselve, a törvényhatóságokban, megyékben, városokban idegenek, vagy a törvény­telen hatalom szolgái bitortották az önkormányzati jogot; általános pangás, tétlenség uralkodott a tár­sadalom, ipar és kereskedés terén. Most, három év elteltével, törvényesen koroná­zott király ül Magyarország királyi székén. Ma­gyarországnak alkotmánya van, felelős miniszté­riuma vezeti kormányzatát, országgyűlése alkotja a törvényeket, Magyarország nem tartománya többé az osztrák császárságnak, a kibékült Horvátország, s Magyarországgal egyesült Erdély visszaléptek a magyar birodalom kapcsolatába, az országgyűlés állapítja meg az ország költségvetését, és szavazza meg évről évre az adót, a sajtó a törvény oltalma alatt áll, szabadon választott törvényes tisztviselők és képviselő-testületek igazgatják a törvényhatósá­gokat, haladás, élénkebb mozgalom tapasztalható az ország számos vidékein, a társulatok, ipar és kereskedés terein.“ így folytatja: „Mind­e mellett az ellenzékhez tartoztam, azért, hogy az említett nagy átalakulás korántsem rövid , korántsem csöndes, hullámtalan, hanem hosszú és küzdelemteljes folyama alatt segítsem én is kivívni épen az általam felebb említett előnyöket. Hogy igyekezzem meggátolni, vagy legalább a lehetőségig enyhíteni ezen átalakulásnak felebb nem említett, de létező és hasonlóképen nagy és jelentékeny hiányait. Hogy tehetségemhez képest hassak oda, hogy ezen egyszerre egy törvénynyel be nem fejezett átalakulás további követelményei az alkotmányos­ság és hazai közjog alapelveihez, vagy legalább azon elvekhez híven fejlesztessenek, melyeket az átalakulás alapjául­­a közjogi kiegyezés feltételei­nek megállapításában a korona és országgyűlés egyesült akarattal maguk tettek le, s ne történ­hessék meg, hogy a­mi egy kézzel adatott, a má-

Next