Politikai Ujdonságok, 1876 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1876-10-18 / 42. szám

482 POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. «. sza-s*. ъвдл. хжп. ítyffcserjab czár jelen székhelyéről, Livádiából. És ne látnák, hallanák-e Bécs döntő körei, a mit egész Európa verebei csiripolnak, hogy mi czélja van Oroszországnak, s ha igen, és mindamellett együtt sógnak-bugnak jelenleg is, midőn Oroszország oly készületeket tesz, hogy a hadügy­ér minden órán azt jelentheti a külügyérnek: ,,készen vagyok — megüzen­heti a háborút.“ E viszony mindenesetre legalább is igen gyanús. A külügyi hivatal bizalmas közlö­nyei már hónapokkal előbb kezdék szoktatni a közvéleményt Bosznia megszállásának esz­­méjéhez, és ugyan kérdjük, mutatkozik-e jele annak, hogy monarchiánk Oroszország ellen háborút akarna viselni? A­kik ez eshetőséget lehetségesnek tart­ják, azt vélik, miszerint monarchiánk talán úgy okoskodik, hogy még ráér az oroszszal szembe fordulni, s előbb talán meg akarja várni, hogy várjon mire menne az orosz hadsereg egy hódító háborúban a mohame­­dánsággal? Hátha nem is bírna vele? Hiszen ez nem épen lehetetlen. Csakhogy alig van, ki fogadni merne erre egyenlő tételekkel. Tehát az ellenkező föltevés valószínűsége a sokkal nagyobb. A nagy Napóleon elve volt: „egyiket a másik után.“ És van már arra példa elég, hogy Ausztria a hadászat legkezdetlegesebb sarkelveit sem vette figyelembe. Az orosz csakis azt akarja elérni közös foglalási s hódítási fegyvertársaságával, hogy előbb a törököt leverje, azután mikor már török európai hadak nem lesznek, de e helyett lesz­nek igen is nagy délszláv seregek, ekkor aztán majd könnyebben remél Ausztriával végezhetni. A kérdés világosan igy tehető föl: kép­zelhetni-e, hogy monarchiánk a keleti kér­dés megoldásában a végkövetkezményekig Oroszországgal haladhasson? Erre még a félhivatalosak sem mernek igennel felelni. És ha nem, akkor vájjon nem jobb-e előbb meg­kísérleni az ellentállást, míg az orosz a Balkán hegyeknél lábát meg nem vetette ? De már megszoktuk, hogy monarchiánk­ban mindig az a valószínűbb, a­mit a köz­vélemény — kivált a magyar — ellenez. A katonapártról tudjuk, hogy ha a monarchiát németté nem teheti, és csak a között kell választania, váljon szlávvá vagy magyarrá tegye azt, — akkor mindenesetre az előbbit választja, mert a szláv elem alkalmasabb, engedelmesebb eszközül kínálkozozik arra, hogy egy kedvező pillanatban az absolutis­­m­ust helyreállítsa. Hiszen már az is elég intő jel, hogy a jelen bonyodalmak előidézésében az osztrák Rodichoknak csaknem annyi részük van, mint az Ignatieffek és Riszticseknek. Hic Rodus, hic salta! És a dolog úgy áll, hogy mi az új kiegye­zés szerint is az osztrák szomszédhoz aránylag igaztalanul leszünk terhelve, de az meglehet, hogy ez új kiegyezés némi könnyebbülést szerez nekünk az előbbi, illetőleg eddigi viszonyhoz képest. Már maga a bankügy módosítása is ta­­gadhatlanul egy adag jó üzletet von el az osztrák bankárok keze ügyéből. Eddig ugyanis csak egy — osztrák — bank volt Bécsben, melynek igazgatósága s tanácsa lelketlenül élt vissza e kizárólagos szabada­lommal. Aránytalanul csekélyebb hitel­ben részesítette Magyarországot, nem adott pénzt, sőt visszavonta azt, mikor legjobban kellett, hogy ekként a magyar ipar és keres­kedelem ne versenyezhessen az osztrákkal. Mi az önálló magyar bank fölállításáról ugyan ezúttal tíz évre lemondtunk, de a bécsi bank is azon jelentős módosuláson fog át­menni, hogy kétfelé osztatik, és Magyaror­szágon külön igazgatósága lesz, mely a hányadarányban részére eső érczalaphoz képest kibocsájtandó bankjegymennyiség fölött önállólag rendelkezik. Tehát a bank­­ügyekben is olyatén kettősség (dualismus) elvén létesült az egyesség, mint a politikai jogok terén. Az osztrákok azonban nem szeretik az olyan igazságot, mely őket eddigi kövéren javadalmazó kiváltságuktól megfosztja, nekik az előbbi százados igazságtalanság kellene, így aztán persze könnyen versenyeznének velünk tovább is. Ez az ő osztrák hazafisá­­­­guk. Ők ingyen nem akarnak osztrákok lenni. Emlegetik is már a személyes egysé­get, azon számítással, hogy a bécsi magas­ körök ettől megijednek és teljesítik kívánsá­gaikat. És azt föl is tételezhetjük róluk, hogy ha egyszer azt látják, miszerint mi az ő gazdasági gyámságuk alól magunkat kivonván, ben­nünket továbbá ki nem zsákmányolhatnak, egyszerre nem sokat törődnének az osztrák­magyar monarchia fönnállásával. Hogy ez izgatás mily mérveket fog ölteni és mily következményeket vonhat maga után, még ma előre nem látható. Minden­esetre ránk nézve kedvezőtlen időben törté­nik ez, mert a keleti vihartól nekünk több okunk van félni, s ezt ők tudván, elég szűk­­keblűek e helyzettel visszaélni. Egyébiránt mire a kiegyezés a két parla­ment elé kerül, azalatt úgy fordul, vagy benne leszünk már a keleti válságban, s ez majd mégis csak megszeppenti egy kissé őket is, mert a szlávok fölülkerekedésétől ők is tartanak, vagy elvonul a zivatar és akkor meg majd mi is épen könnyebben beszélünk velük. Félévi fegyverszünet. A porta meglepő választ adott a nagy­hatalmak azon követelésére, hogy fogadja el a fegyverszünetet az eléje terjesztett és Anglia által fogalmazott javaslat szerint. A porta az e hó 11-én tartott miniszterta­nácsban nem egy havi, sem pedig hat heti fegyverszünetet, hanem félévi fegyverszü­netet határozott, s azt a következő feltéte­lekhez kötötte: „Megakadályozandó, hogy a j­­enleg a török sereg kezében levő hadállásokat a szerbek újra megszállják; mindennemű fegyver és lő­szer beszállítása a két fejedelemségbe megtiltassék; az idegen önkénytesek be­­özönlésének hatékony gát emeltessék, s mind­két fejedelemségnek megtiltassék, hogy a szomszédos fellázadt tartomá­nyoknak akárminő segélyt nyujt­­san­a­k.“ A feltételeket a porta nem mint határo­zott követeléseket, hanem mint óhajtásokat adta elő és egy emlékiratban indokolta, mely a hatalmak képviselőivel bizalmasan azonnal közöltetett, hivatalosan pedig e hó 13-án adatott át. Ezzel egyidejűleg a minisz­tertanács megállapította és elfogadta azon reform-javaslatok­at, melyek egész Törökországra kiterjesztettek. A szultán is helybenhagyta azokat. E reform-javaslatnak több értéke van, mint a­minőt annyi sokféle alakban a hatalmasságok kívántak a por­tától. A porta tehát megtett mindent a béke érdekében. Hanem a félévi fegyverszünet híre meg­döbbentette a béke barátait és kellemetlen meglepetést okozott a diplomácziai világban. Félévi fegyverszünetnek lenne értelme, ha a helyzet olyan volna, hogy ennyi idő alatt szépen hozzá törődhetnék a békés állapot­hoz ; de hogy ilyen zűrzavarban és alatto­mos fondorlatok közt várható eseményeknek elég egy hónap, vagy hat hét is, az bizonyos, kivált ha olyan lapangó szándék is létezik, hogy ez idő alatt valamelyik számító hata­lom elkészüljön jól rejtegetett czéljai beval­lására, s a tél zordonságát is fölhasználja a török sereg ellen, melynek nagy része nincs hozzá szokva a télhez. A porta jó sakk­húzást csinált a félévi fegyverszünet elhatározásával Oroszország ellen, sarokba szorította és kényszerítette, hogy bevallja, ha vájjon van-e kedve ily bő idő alatt közreműködni a keleti bonyo­dalmak rendezésére, vagy csak azért kívánja a hat heti fegyverszünetet, mert háborús czéljaira ennyi időre okvetetlenül szük­sége van. Az első meglepetést, melyet a porta határozata okozott, nem­sokára bizonyos rokonszenves fordulat követte, mely főkép az angol és franczia sajtó útján nyilvánult. A „Times“ azt mondta: „Egy állam sem merészelheti a porta ajánlata által a keleti zavarok rendezésére nyújtott alkalmat visz­­szautasítani. A török tartományok java és Európa jólléte fegyverszünetet igényelnek, s remélhető, hogy Oroszország ahhoz csatla­kozni fog“. A párisi „Moniteur“ szintén igen méltányosoknak találta Törökország feltételeit, s ezeket mondá : „A porta reform­­programmja azon határozott szándékkal lát­szik szerkesztettnek, hogy az európai hatal­mak kívonataihoz és korábbi javaslataihoz igazságos legyen, s igen komoly és jóakaratú átvizsgálást érdemel az.“ Oroszország határozata volt azonban a döntő, s e hó 14-ikéről Párisból érkezett meg az első hír, hogy Oroszország vis­z­­szautasította a félévi fegyver­­szünetet, mert az nem vezethet békére, s ragaszkodik a hat heti fegyverszünethez, mint a­hogy az angol javaslat kívánta, s melyhez a hatalmak is hozzájárultak annak idejében. Ezzel a keleti ügyek új fordulata bekö­vetkezett.­­ (A porta jegyzéke a nagy­hatalmakhoz.) A Konstantinápolyban levő külföldi hatalmak képviselőinek a nagy­­vezír a félévi fegyverszünetre vonatkozó ha­tározatot egy magyarázó jegyzék kíséretében nyújtotta át, melynek tartalma ez: A porta a közvetítő hatalmaknak egy ren­des fegyverszünet megkötésére vonatkozó javaslatát, mely alkalmas lenne Szerbiával és Montenegróval az ellenségeskedések megszünte­tését előidézői, komoly megfontolás alá vette. Már a f. évi szept. 14-ikéről kelt jegyzékben kö­­­­zölte a porta a barátságos hatalmakkal azon oko­­ ­zgatás Ausztriában az új kiegyezés ellen. Hogy az osztrák üzérek haszonlesése a piszkosság határain is túlcsap, ezt rég tudtuk, hanem hogy az egészen a nyavalyatörésig fokozódhatik, azt csak most látjuk, midőn ismét elől kezdik azt a lármát, melyet a köz­­gazdasági kiegyezés ellen eddig is folytattak. Előkelőbb politikusaik, volt miniszterek, minő Giskra, kiválóbb és kiválni erőlködő képviselőik nyakukba veszik a világot, elrán­­dulnak választókerületeikbe, nagyobb váro­sokba, s lakomákon, nagy sörivások után izgatják a népet a kiegyezés ellen, s nem átallanak a legmerészebb túlzásokhoz folya­modni, azon jelszó alatt, hogy­­ „csak semmi további terheltetés.“

Next