Politikai Ujdonságok, 1876 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1876-11-08 / 45. szám
45-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft. XXII. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA: Egy hatszor hasábozott petit sor, vagy annak helye egyszeri igtatásnál 15 krajczár, többszöri igtatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 a krajczár. Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben : Haanenatein és Vogler, Wallfischgasse Nr. 10, Moose R., Seilerstätte Nr. 2 és Oppelik A. Wollzeile Nr. 22. Heti szemle. A béke és háború mérlegének evetszerű ugrándozása nagy óvatosságra taníta bennünket; kevésbbé ijedünk meg, ha elborul, s nem merünk örülni, ha derül a látkör. S ha megállapítjuk, hogy e pillanatban úgy az átalános európai, mint sajátlagos osztrák-magyar érdekeink szempontjából (minthogy e nagy kérdésben érdekeink a német osztrák szomszéddal csakugyan találkoznak) a helyzet — nem hogy derültebb, ez nem fejezné ki a pillanat jellemét, hanem hogy a halálos válságban némi enyhe, pihenő szünet állott be, ezzel a jövőre, még a holnapra nézve sem fejezünk ki semmi biztatót, megnyugtatót, mert arra, hogy Európa bitor Zensze amoda Krímben szemöldökét összeránczolja, és a portára fenyegető öklét fölemelje, arra elég egy pillanat, a távirda pedig e hírt néhány óra alatt tudomásunkra juttathatja. A béke nem lett valószínűbb, átalános a hit, hogy az orosz csak újabb casus bellit, okot keres a hadüzenetre, miután az ultimátumféle nagy hatásra számított, nagy pathoszszal előadott színpadi csinynyel szörnyen fölültette a török diplomácziának még vele rokonszenvező barátait is meglepő lángelmés fogása, mely szerint tudniillik az ultimátum elől úgy menekült, hogy megelőzte azt, és ezzel elkerülte a rögtöni hadüzenet veszélyét, illetőleg meghiúsította az orosz e szándékát, anélkül, hogy souverain méltóságán is fölöttébb nagy sérelmet engedett volna ejteni. De ez előkelő finom orrlegyintés a menynyire megszégyeníti az északi medvét, és oly mérvben fokozza boszuságát s ennélfogva átalános fölfogás szerint a hadüzenet csak elhalad, de el nem marad. A török diplomáczia őszintoly méltóságteljes, mint szellem dúsan eszélyes magatartása sok rokonszenvet s jó véleményt gyümölcsöz neki Európa részéről, és a muszka brutalitást a maga egész bősz vadságában leplezi le. És az a mesteri benne, hogy az oroszt abba az alternatívába sodorja, miszerint vagy egészen meghátrálni, vagy brutalitását még fokozni kénytelen, s közhiszem szerint ez utóbbit fogja tenni, csakhogy végre a törököt valahogy háborúra provokálhassa. A török hadak djuniszi, deligrádi győzelmei hozták ki az orosz dölyföt ennyire sodrából. Ez indította a czárt arra, hogy mint kiderült, még osztrák-magyar szövetségese- snek tudta nélkül is, ultimátummal rohanjon a portára. A miért kabinetünk csöndes neheztelését véteti észre, s félhivatalos lapok pengetik, miszerint ezúttal Oroszország kilépett volna a hármas szövetség keretéből, de amely körülmény még épen nem biztos jele annak, hogy kormányunk szlávbaráti és török-ellenes politikájában az óhajtott fordulat beállott volna. Arra nézve, hogy monarchiánk mily szerepet akar játszani a kitörendő orosz-török háborúban, még folyton tart a bizonytalanság, mégpedig, mondhatjuk, aggasztó bizonytalanság. Alkotmányos boldogságunk daczára olyatén, nem épen önérzetes szerepre vagyunk kárhoztatva a külügyi hivatallal szemben, mint a Polonius-féle udvaron azok a magas udvari személyiségek színe előtt, akik a felhők alakját találgatva, azokat majd bárányhoz, majd medvéhez hasonlatosaknak, majd gömbölyűeknek, majd szögleteseknek látni kénytelenek, már a mint a magas udvari egyéniség szeszélye hozza magával, s e világos luddá tétel szégyenében egyéb vigasztalásuk sem marad, mint megjegyezni magukban, hogy,,az eszélytelenségben mégis van némi rendszer.“ Csak az adót megszavazni van jogunk, és pedig talán csak azért, mert ekkora adót az absolutismus nem mert s illetőleg nem is lett volna képes dekretálni, de hogy a roppant hadsereg, melynek tartása e nagy adót igényli, mily irányban fog igénybe vétetni, ez iránt csak bizonytalan találgatásokra vagyunk utalva. És még a bizonytalanság, a találgatás poloniuszi komikuma hagytán volna, ha legalább a nagyobb valószínűség a kedvezőbb föltevésre jogosíthatna bennünket. De fájdalom a jelek nagyobb részben arra mutatnak, hogy ha már az ,,akció“ kimaradhatlan, ez alkalmasint oly irányú lesz, mely nemcsak nemzeti magyar létünket fenyegeti végveszélylyel, de úgy lehet, osztrák-magyar alkotmányosságunkat is, mert már az e monarchiának, úgy látszik, különös balvégzete, hogy hadserege mindig oly háborút viseljen, melyben a monarchia népeinek — ezúttal legalább az uralkodó osztrák német és magyar elemnek — félnie kelljen a dicsőséges armádia diadalától. Mert e diadal könnyen oda vezethet, hogy a dicsőségittas hódítók azzal köszönhetik meg a népek áldozatkészségét, hogy a diadal után elmondhatják: az alkotmányosság megtette a maga (adószavazó) kötelességét, az alkotmányosság most már elmehet. Baljós hírek keringenek külügyi hivatalunk szándéklataira vonatkozólag, mely hírek ugyan nem a teljes bizonyosság igényével merülnek föl, de forrásaik eléggé tekintélyesek, s ami fő és aggasztó, az, hogy a dolgok eddigi menete után ítélve az egybevetések észszerűleg e föltevéseket tüntetik föl valószínűeknek. Lassanként, csöppenként, kíméletes burokban adják be a közvéleménynek a keserű labdacsot. És a megdöbbentő az, hogy a közvélemény oly kimerült, bágyadt, átért, miszerint tiltakozásának csekély volta csak fölbátoríthatja a döntő köröket a népakarattal ellenkező irány valósítására. A sajtó elég hangosan tiltakozik a nemzetérdekellenes törekvések ellenében, de a sajtó hangja, a közvélemény erőteljes fenyegető mozdulatai nélkül csak a rab oroszlán boszos mozgásához hasonlít; nem félünk tőle, ha tudjuk, hogy nem képes ránk rohanni. Most már világosnak látszik, hogy külügyérségünknek a keleti bonyodalmak kezdetén a török birodalom gyöngeségének vagy épen teljes életképtelenségének — mint most kiderül — valótlan föltevéséből indulva ki, állapítá meg keleti politikája irányát. Bármily baj végzetesnek tűnjék is föl, de megdöbbentő valószínűséggel bír azon gyanítás, mintha el volna végezve Boszniának és Herczegovinának Horvátországhoz csatolása és külön fejedelemséggé alakítása, ami már magában is eléggé vészterhes, de még aggasztóbb e föltevés természetes korolláriuma, az tudniillik hogy ennek árában a Dunánál meg orosz protektorátus alatt fognak alakulni újabb szláv fejedelemségek vagy királyságok. És amily természetes, ép oly félelmes az oki összefüggés e szándék és azon hatalmas koteria között, mely e tervet a monarchia két uralkodó alkotmányos elemének, a magyarság és németség akaratának ellenére keresztül erőszakolni törekszik. E hatalmas kotera — mely a régi kamarilla hagyományos örököse — az absolutizmusra törekszik. És ha a felebbi akczió és annak folytán az új államalakulás valósul, akkor ki kétkedik abban, hogy e most kettősnek nevezett birodalom államjogi alapja természetszerűleg megrendül, és azon legfelsőbb körökben, melyek a monarchia hatalmi eszközei fölött rendelkeznek, meggyőződéssé