Politikai Ujdonságok, 1876 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1876-11-08 / 45. szám

45-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft. XXII. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA: Egy hatszor hasábozott petit sor, vagy annak helye egyszeri igtatásnál 15 krajczár, többszöri igtatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 a krajczár. Kiadó­ hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben : Haanenatein és Vogler, Wallfischgasse Nr. 10, Moose R., Seilerstätte Nr. 2 és Oppelik A. Wollzeile Nr. 22. Heti szemle. A béke és háború mérlegének evetszerű ugrándozása nagy óvatosságra taníta bennün­ket; kevésbbé ijedünk meg, ha elborul, s nem merünk örülni, ha derül a látkör. S ha megállapítjuk, hogy e pillanatban úgy az átalános európai, mint saj­átlagos osztrák-magyar érdekeink szempontjából (minthogy e nagy kérdésben érdekeink a német osztrák szomszéddal csakugyan talál­koznak) a helyzet — nem hogy derültebb, ez nem fejezné ki a pillanat jellemét, hanem hogy a halálos válságban némi enyhe, pihenő szünet állott be, ezzel a jövőre, még a hol­napra nézve sem fejezünk ki semmi biztatót, megnyugtatót, mert arra, hogy Európa bitor Zensze amoda Krímben szemöldökét összeránczolja, és a portára fenyegető öklét fölemelje, arra elég egy pillanat, a távirda pedig e hírt néhány óra alatt tudomásunkra juttathatja. A béke nem lett valószínűbb, átalános a hit, hogy az orosz csak újabb casus bellit, okot keres a hadüzenetre, miután az ultimá­­tumféle nagy hatásra számított, nagy pathosz­­szal előadott színpadi csinynyel szörnyen fölültette a török diplomácziának még vele rokonszenvező barátait is meglepő lángelmés fogása, mely szerint tudniillik az ultimátum elől úgy menekült, hogy megelőzte azt, és ezzel elkerülte a rögtöni hadüzenet veszélyét, illetőleg meghiúsította az orosz e szándékát, a­nélkül, hogy souverain méltóságán is fölöt­tébb nagy sérelmet engedett volna ejteni. De ez előkelő finom orrlegyintés a meny­nyire megszégyeníti az északi medvét, és oly mérvben fokozza boszuságát s ennélfogva átalános fölfogás szerint a hadüzenet csak elhalad, de el nem marad. A török diplomáczia őszintoly méltóság­­teljes, mint szellem dúsan eszélyes magatar­tása sok rokonszenvet s jó véleményt gyü­mölcsöz neki Európa részéről, és a muszka brutalitást a maga egész bősz vadságában lep­lezi le. És az a mesteri benne, hogy az oroszt abba az alternatívába sodorja, miszerint vagy egészen meghátrálni, vagy brutalitását még fokozni kénytelen, s köz­hiszem szerint ez utóbbit fogja tenni, csakhogy végre a törököt valahogy háborúra provokálhassa. A török hadak djuniszi, deligrádi győzel­mei hozták ki az orosz dölyföt ennyire sodrá­ból. Ez indította a czárt arra, hogy mint kiderült, még osztrák-magyar szövetségese- s­nek tudta nélkül is, ultimátummal rohanjon a portára. A miért kabinetünk csöndes nehez­telését véteti észre, s félhivatalos lapok pen­getik, miszerint ezúttal Oroszország kilépett volna a hármas szövetség keretéből, de a­mely körülmény még épen nem biztos jele annak, hogy kormányunk szlávbaráti és török-ellenes politikájában az óhajtott fordu­lat beállott volna. Arra nézve, hogy monarchiánk mily sze­repet akar játszani a kitörendő orosz-török háborúban, még folyton tart a bizonytalan­ság, még­pedig, mondhatjuk, aggasztó bizony­talanság. Alkotmányos boldogságunk daczára olya­­tén, nem épen önérzetes szerepre vagyunk kárhoztatva a külügyi hivatallal szemben, mint a Polonius-féle udvaron azok a magas udvari személyiségek színe előtt, a­kik a fel­hők alakját találgatva, azokat majd bárány­hoz, majd medvéhez hasonlatosaknak, majd gömbölyűeknek, majd szögleteseknek látni kénytelenek, már a mint a magas ud­vari egyéniség szeszélye hozza magával, s e világos luddá tétel szégyenében egyéb vi­gasztalásuk sem marad, mint megjegyezni magukban, hogy,,az eszélytelenségben mégis van némi rendszer.“ Csak az adót megszavazni van jogunk, és pedig talán csak azért, mert ekkora adót az absolutismus nem mert s illetőleg nem is lett volna képes dekretálni, de hogy a rop­pant hadsereg, melynek tartása e nagy adót igényli, mily irányban fog igénybe vétetni, ez iránt csak bizonytalan találgatásokra va­gyunk utalva. És még a bizonytalanság, a találgatás poloniuszi komikuma hagytán volna, ha leg­alább a nagyobb valószínűség a kedvezőbb föltevésre jogosíthatna bennünket. De fájdalom a jelek nagyobb részben arra mutatnak, hogy ha már az ,,akc­ió“ kimaradhatlan, ez alkalmasint oly irányú lesz, mely nemcsak nemzeti magyar létünket fenyegeti végveszélylyel, de úgy lehet, osz­trák-magyar alkotmányosságunkat is, mert már az e monarchiának, úgy látszik, különös balvégzete, hogy hadserege mindig oly hábo­rút viseljen, melyben a monarchia népeinek — ezúttal legalább az uralkodó osztrák német és magyar elemnek — félnie kelljen a dicsőséges armádia diadalától. Mert e diadal könnyen oda vezethet, hogy a dicsőségittas hódítók azzal köszön­hetik meg a népek áldozatkészségét, hogy a diadal után elmondhatják: az alkotmányos­ság megtette a maga (adószavazó) köteles­ségét, az alkotmányosság most már elmehet. Baljós hírek keringenek külügyi hivata­lunk szándéklataira vonatkozólag, mely hírek ugyan nem a teljes bizonyosság igényével merülnek föl, de forrásaik eléggé tekinté­lyesek, s a­mi fő és aggasztó, az, hogy a dol­gok eddigi menete után ítélve az egybevetések észszerűleg e föltevéseket tüntetik föl való­­színűeknek. Lassanként, csöppenként, kíméletes bu­rokban adják be a közvéleménynek a keserű labdacsot. És a megdöbbentő az, hogy a közvélemény oly kimerült, bágyadt, átért, miszerint tiltakozásának csekély volta csak fölbátoríthatja a döntő köröket a népakarat­tal ellenkező irány valósítására. A sajtó elég hangosan tiltakozik a nemzet­­érdekellenes törekvések ellenében, de a sajtó hangja, a közvélemény erőteljes fenyegető mozdulatai nélkül csak a rab oroszlán boszos mozgásához hasonlít; nem félünk tőle, ha tudjuk, hogy nem képes ránk rohanni. Most már világosnak látszik, hogy kül­­ügyérségünknek a keleti bonyodalmak kez­detén a török birodalom gyöngeségének vagy épen teljes életképtelenségének — mint most kiderül — valótlan föltevéséből indulva ki, állapítá meg keleti politikája irányát. Bármily baj végzetesnek tűnjék is föl, de megdöbbentő valószínűséggel bír azon gya­­nítás, mintha el volna végezve Boszniának és Herczegovinának Horvátországhoz csatolása és külön fejedelemséggé alakítása, a­mi már magában is eléggé vészterhes, de még aggasz­tóbb e föltevés természetes korolláriuma, az tudniillik hogy ennek árában a Dunánál meg orosz protektorátus alatt fognak alakulni újabb szláv fejedelemségek vagy királyságok. És a­mily természetes, ép oly félelmes az oki összefüggés e szándék és azon hatalmas koteria között, mely e tervet a monarchia két uralkodó alkotmányos elemének, a magyar­ság és németség akaratának ellenére keresz­tül erőszakolni törekszik. E hatalmas koter­a — mely a régi ka­­marilla hagyományos örököse — az absolu­­tizmusra törekszik. És ha a felebbi akczió és annak folytán az új államalakulás valósul, akkor ki kétkedik abban, hogy e most ket­tősnek nevezett birodalom államjogi alapja természetszerűleg megrendül, és azon legfel­sőbb körökben, melyek a monarchia hatalmi eszközei fölött rendelkeznek, meggyőződéssé

Next