Politikai Ujdonságok, 1877 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1877-08-01 / 31. szám

A „Haboru-Krónika“ cz. képes heti közlöny 15-ik száma a „Politikai Újdonságok-1 mai számával küldetik szét azon előfizetőknek, akik ez új vállalatra megrendeléseiket már beküldötték. A sajtó és a kormány. Szellem dús külügyérünk eljárásán mindjárt hivatalbaléptekor meglátszott, hogy elődei biablonszerű eljárásától eltérő, egészen eredeti akar lenni. Valóban ezt is várta tőle, sőt várja tőle máig is, kiválóképen hazai közönségünk, mely velünk együtt oly őszintén óhajtana büszke lenni az első (osztrák) magyar, vagy helyesebben mondva (magyar) osztrák külügyér diadalaira. Mert közbevetőleg mondva ez utóbbi az észszerű, a dolgok állásának megfelelő elnevezés, bármennyire nem tetszenék és még kevésbbé hizeleg is szerény mérvekre alászállott nemzeti büszkeségünknek, mint az előbbi, hibásan divatba jött kifejezés. Mert hiába, úgy áll a dolog, hogy e kettős, vagy innen-onnan úgy lehet, hármas monarchiában mindenki osztrák: a német, a magyar és szláv; tehát van német osztrák, magyar osztrák és szláv osztrák, amiben csak az a fájdalmas, hogy míg van tiszta német, szláv souverein birodalom, addig magyart nem ismer a világ mást, csak azt, melyet magyar osztráknak nevezhetünk. Hanem erről már nem tehet szellemdús külügyérünk. És isten neki — ha mint magyar osztrák tenne is valami nagyot, ha a Cavour és Bismarckok dicsőségének szövetségében ő tudna lenni a harmadik, hát azért így is beérnék mi a fele dicsőséggel is. Elég lenne az nekünk, de egyelőre addig, míg valamikor aztán magyar-magyarokká lennénk, ami nem lehetetlen, ha Bismarck és Gorcsakoff úgy találnának megosztozni e hármas monarchián, hogy minket mind akettő megvetne és mi egyiküknek se kellenénk. Maradnánk árván , egymagunkra, s járnánk egyedül, mint az oroszlán . . . Tehát csak tenne ki magáért a mi „feles“ külügyérünk, elférne mi reánk ez a kis dicsőség is. Nem bánnánk, ha a hátunk egykissé kiturósodnék is utána, mint ahogy ezt a „közösség“ közmondásos törvénye megköveteli. Hanem eddig elő tagadhatatlan, még csak apróbb dolgokban sikerült neki az eredetiség, a „noch nie da gewesen“ stiklik után törekvés. Előde Beust, sokat beszélt, sokat és tagadhatlanul szépen írt, neki tehát eo ipso hallgatnia és keveset vagy semmit sem szabad írnia. És abban az egyben meg már ő is egyez összes elődeivel, hogy mint ezek, úgy ő is soha kifelé, hanem mindig csak be, illetőleg lefelé igyekezett nagy diplomata lenni. Az igaz, hogy ez a határtalanul könnyebb föladat. No de legalább ebben aztán csakugyan valami igen eredeti, talán merész és még itt soha nem látott üneszszel jár el. „Homályban“ hagyni nem csupán az alkotmányos képviseletet, hanem az alkotmányos nemzeteket is, sőt tán egy kissé a kevésbbé érdekelt külföldet is, az általa követett külpolitika irányára nézve,ha ugyan van bizonyos önczélú iránya, — ebben, meg kell adni, hogy a közönségesnek eddig ismert mérvén fölül emelkedő bravourt sikerült kifejtenie. És ha az orosz és német kanczellárokkal szemben is oly ravasz tudna lenni, ha velük is csak emigy játszva tudna elbánni, mint ahogy elbánik a sajtóval és a közvéleménynyel, akkor Ausztria nemcsak boldog, de legdicsőbb állama is lenne a világnak. Hanem persze a mi sajtónk és közvéleményünk sokkal ártatlanabbak, mint a ma nevezett két úriember. Mindamellett is, még nincs vége a játszmának és kérdés, minő lefolyása és vége lesz e különös eljárásnak. Mert a mi közvéleményünk bizalma, türelme ugyan áldottul nagy és tartós, de mégsem kifogyhatatlan. És a dolog már elég soká is húzódik, hogy unalmas legyen. A közönség már kezdi kérdeni önmagától, hogy végre is, ki sugalmazza hát e félhivatalos sajtót, mely naponta egy-egy abrosz epét terít az olvasó elé az orosz ellen dühös kifakadásokban, akkor midőn a kormánynak minden ténye és egész eddigi eljárása arra mutat, hogy ő meg egy gyékényen árul ugyanazon félhivatalosan elszidalmazott orosz hatalommal ? És azután, és illetőleg mindenekelőtt még az is kérdés, kit akar e játék megtéveszteni, az orosz hatalmat vagy a magyar osztrák közvéleményt ? Azaz , hogy ez utóbbi már alig lehet kérdés tárgya. Föltehető-e, hogy az orosz diplomáczia szabatos egyezség, írásbeli vagy szóbeli, de egyaránt kötelező szerződés nélkül lépett volna szövetségre monarchiánkkal, legyen bár e szövetség tárgya semmivel se több, mint egyelőre a jóakaró semlegesség? Mert hogy ez megvan, az már kétségtelen, hisz tények mutatják. Ha egy erősebb a sokkal gyöngébbel öszszekap, és a szomszéd a gyöngébbnek nem segít, akkor ez annyi, mint szövetség az erősebbel, mert annak diadala ekként világos, bizonyos. És a szövetség már egészen ellenséges színezetet nyer a gyöngébb iránt az által, ha a semleges szomszéd a legyőzendő gyöngébbnek vagyonából zsákmányrészre számít. És pedig ez így mutatkozik. Egy pár hadtest mozgósítása világosan azt jelenti, hogy a czél nem lehet más, mint e zsákmány elfoglalása. Az orosz ellen nem most, de ezelőtt fél évvel kellett volna az összes haderőt mozgósítani, ha nem volnánk vele szövetségben. Már most kire hárul a felelősség súlya azon kétértelmű vagy illetőleg értelmetlen magatartásért, melyet a félhivatalos sajtó a közönséggel szemben követ ? A sajtóra magára, vagy a kormányra, mely azt sugalmazza ? Mi azt hiszszük, hogy az elsőre, a sajtóra semmiképen sem. Erre csak az esetben hárulhatna a felelősség, ha a kormány határozottan ellenkező utasítást adna nekik, és ők ennek ellenére cselekednének, a maguk kénye-kedve és ízlése szerint, tehát a maguk felelősségére. De ez képzelhetlen. Mert ezt sem ama sajtó nem akarhatja, milyen őrültséget róla föltenni nem lehet. És ha akarná sem tehetné, mert hiszen a kormánynak könnyű módja volna ezt megakadályozni. Avagy tán azt fogja mondani a kormány, hogy ő egyátalán nem sugalmazza e sajtót? De hiszen ez egyre megy. Ha a fölebbvaló enged valamit cselekedni az ő alattasának, ez annyit jelent, hogy helyesli ennek eljárását. Aki hallgat, az megegyezését jelenti ki e hallgatásban. Ha a félhivatalos sajtó magára, saját belátására, tagadására hagyatik, akkor őt nem lehet kárhoztatni, hogy azon irányt követi, melyet saját és a közvélemény egyhangú fölfogása szerint helyesnek vél a monarchia érdekében, és ha a kormány ezt eltűri, joga van föltenni, hogy ez irányt helyesli. A felelősség tehát ez eljárásért minden bizonynyal a kormányra hárul. Már most hát csak várjuk el, kit akart a Budapest, augusztus 8-án 1877. 32-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Ijság és Politikai Újdonságok együtt: Égés* évre 12 ft., félévre 11 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Égés* évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok : Égés* évre 6 ft., félévre 3 ft. XXIII. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA : Egy hatszor halározott petit sor, vagy annak helye egyszeri igtatásnél 15 krajczár, többszöri iktatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 krajczár. Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben : Hansensteines Vogler Wallfischypse Nr. 10. Moose R., Seilerstätte Nr. 2 és Oppelik A. Woitzsile Nr. 22.