Politikai Ujdonságok, 1877 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1877-11-21 / 47. szám
A „Háború-Krónika“ cz. képes heti közlöny 30-ik száma a „Politikai Újdonságok“ mai számával küldetik szét azon előfizetőknek, akik e vállalatra megrendeléseiket már beküldötték. A forrongás Francziaországban. Még ma csak forrongás, holnap, úgy lehet, forradalom. Vagy pedig államcsíny kísérlete. De hát igaz-e a közmondás, hogy a történelmi tények nem ismétlődnek ? Ahogy veszszük. Egész aprólékosságig persze nem. De nagyjából igen. Ha forradalom volt már három Francziaországban, miért ne lehetne második államcsíny és harmadik császárság ? S egy kis különbözet már egyelőre is megvolna. Legalább valószínű, hogy ezúttal nem azé lenne a császári korona, aki az államcsínyt megcsinálja, hanem ennek jogosabb örököséé . .. Ha ugyan Mac-Mahon, ama magasságban, hova „disznó“ szerencséje s nem annyira képessége emelte, egészen meg nem bolondul, s nem parodizálja azt, aki a nagy Napóleont parodizálta. Így aztán, az igaz, hogy az államcsínyből futs lehetne csak, semmi egyéb. De ennyire tán még sem feledkezik el a franczia nemzet a maga nagy méltóságáról, melyet még a 70-ei nagy bukás után is újra meg tudott alapítni és őrizni. De hát a forradalom — az oly lehetlen volna, hogy ne is vonjuk kombináczióba ? Az eddigi hosszas huzavonának —tüzes francziáktól szokatlanul türelmes húzása halasztása arra mutat, hogy mindkét fél irtózik az ultima rácziótól, az erőszak alkalmazásától. Érzik, hisz még egy kicsit hazafiak is, hogy ezúttal a belharez tehetlenebbé sülyesztheti Francziaországot, mint valaha. A „gloire“ iránti hőérzék nem tompult még el annyira, hogy ne fájna kebleiknek azt látni, mennyire nem számít az önhaját tépő franczia nemzet az európai súlyegyen mérlegén. De végre is, a dolgok oda fejlődtek, hogy immár nincs más menekülés a hínárból. A franczia köztársaságiak érzik, hogy két-három hét múlva vagy az elyséei palotában kell lenniök, vagy a Pére la Chaiseben. Szóval, dikczióval, feleseléssel, már nem lehet megmenteni a köztársaságot. Hogy mégis melyik rész teszi az első lépést, ezt nehéz a most pillanatonként egymásnak ellenmondó hírekből megjósolni. Az egymást halálba gyűlölő, már dühtől tajtékzó ellenfelek oly közel hadonáznak egymáshoz, hogy úgy lehet, egyszerre rohannak egymásnak, s ki se lehet majd venni, melyik emelte kezét előbb a másikra. Csoda lenne, ha még a viszály véres harcz nélkül egyenlítődnék ki. Mac-Mahonnak akkora és annyi engedményt kellene tenni, hogy ha megtenné, e miatt buknék meg , mert elvesztené a monarchikusok becsülését, támogatását, s aligha nyerné meg a köztársaságiakét. A nagy többségből kellene kormányt alakítania, és biztosítékokat nyújtania újabb májusi csínyek ismétlődése ellen. Hogyan ültesse vádlottak padjára azokat, akiket ő űzött veszedelembe, ő vezérlett a bűnös cselekményekbe, akiknek annyiszor ígérte, hogy nem fogja cserben hagyni őket? Ez valóságos árulás volna az ő részéről. Pedig az államcsínynek is elijesztőleg kevesek az esélyei. Kérdés, nincs-e igaza Canrobertnek, hogy ezúttal az államcsíny forradalmat jelentene nemcsak az utczán, de a kaszárnyákban is ? Kínos, de szerfölött feszítőn érdekes mozam. Ha a gladiátorok harcza is érdekes, hát aztán egy egész nemzeté, olyané, mint a franczia és kivált ha nem komédia a dolog, de élethalálra megy ? És mindez oly pillanatban, midőn Európa elfojtott lélekzettel várja egy más ponton, legnagyobb kérdésének, a keletinek eldöntését, és amelyre Francziaország döntő — mégpedig az eddigi szándékolttal teljesen ellenkező irányú — befolyást gyakorolhatna, ha valami csodálatos szerencsésen, hamarosan végezni tudna belbajaival és megszilárdulva egységesen tudna azczal kifelé fordulni ?! Berlinben remegve gondolnak ez eshetőségre. Milyen nagyszerű koalíczió létesülhetne az otthon rendbejött Francziaország, Angol-, Ausztria-Magyar-, Törökország közt egyfelől, Német- és Oroszország közt másfelől? Vagyis egyrészt a szabadság és jog előharczos népei, és másrészt a zsarnok északi barbárság föld és néposztó nemzetirtó kolosszusai között ? Milyen nagyot fordíthatna most e nemes, nagyszivű és szellemű nemzet a világon, hogy állíthatná talpra a tótágast álló Európát egyszerre ? Ha akár Mac-Mahon, akár Gambetta egyesíteni tudná e nemzetet nagy európai hivatásának zászlója alatt ?! Persze hogy — fájdalom — egyik erre olyan képtelennek mutatkozik, mint a másik. Ha csak a kitörendő nagy mozgalom mélységes tengerfeneke nem vet föl megint valami napóleoni jupiteri egyéniséget ? De erre egy kis idő kellene. Pedig a dolog úgy áll erre keleten, hogy ilyetén égi segítségre azt kell mondanunk: adnád uram isten, de mindjárt! Talán még a tavaszig nem lenne késő... Budapest, november 21-én 1877. 47-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok :Egész évre 6 ft., félévre 3 ft. XXIII. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA : Egy hatszor hasábozott petit sor, vagy annak helye egyszeri igtatásnál 15 krajczár, többszöri igtatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 Krajczár Kiadóhivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben : Hausenstriu és Vogler .Wallfischgase Nr 10. Moose R., Seilerstätte Nr. 2 és Oppelik A. Wollzeile Nr. 22 A reakezió réme. Ausztriában egyre növekedik a centralisztikus vagy más szóval reakezionárius mozgalom hullámverése. Reakczionáriusnak kell neveznünk azért, mert nemcsak reánk, de maguk az osztrákokra nézve is reakeziót jelent a törekvés, mely a dualismus ellen irányul. Mert lehetséges-e a czentralismus más, mint absolutisztikus alakban ? Hát hiszen tán nagyobb része az osztrákmagyar politikusoknak vagy legalább jelenlegi politikacsinálóknak azt hiszi, illetőleg hirdeti, hogy a czentralismus már semmiféle, tehát absolutisztikus alakban sem lehetséges. Ámbár ha föltétlen természeti lehetlenség volna, akkor aligha volnának oly hatalmas oszlopai, mint aminek vannak; tehát csak azt lehet megállapítanunk, hogy előttünk alkotmányos vagyis a nem rég megbukott schmerlingi alakban tűnik föl lehetlenebbnek. Az ördög létében sem hisz okos ember, de azért mégis tartja a közmondást, hogy nem jó azt falra festeni. Mindenesetre áll, hogy az utóbbi tíz év alatt történtek oly dolgok, melyeket szintén lehetlennek tartottunk. És ezek közt legnevezetesebb az, hogy a dualisztikus alkotmányrendszer terhesebb anyagi viszonyok közé helyezett bennünket, mint az elnyomás legsötétebb korszaka. És az osztrák centralisták észrevették az archimedesi csavart, melylyel a nekik fájó paritás alapjait kiemelhetik sarkaiból. Megadták nekünk a politikai paritás jogát 67-ben, de nem adták oda annak anyagi eszközeit, melyek annak gyakorlatát állandólag lehetővé tegyék. Tíz év múlt el, melyek alatt kiderült, hogy a politikai önállás, illetőleg