Politikai Ujdonságok, 1879 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1879-01-29 / 5. szám
5-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság : Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft. XXV. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA: Egy hatszor halábozott petit sor, vagy annak helye egyszeri igtatásnál 15 krajczár, többszöri igtatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 krajczár. Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Hausenstein és Vogler. Wallfisgasse Nr. 10. Moose R.., Seilerstätte Nr. 2. és Oppelik A. Wollzene Nr. 22. A „Háború-Krónika“ cz. képes heti közlöny 1879. évi 5-ik száma a „Politikai Újdonságok“ mai számával küldetik szét azon előfizetőknek, a kik e vállalatra megrendeléseiket már beküldötték. Szemle. Jön a pestis! magyarán: mirigy vész, költőibb néven: a fekete halál, még költőibb, egészen antik képletes elnevezéssel: a fekete asszony! Ez a rémhír járta be a világot a múlt héten, és képezte a politikai lapok vezérczikk tárgyát. Mert ha éhség, döghalál szorosan véve nem politikai természetű kérdések, de azzá lesznek, amint oly mérvet öltenek, hogy változásokat idézhetnek elő a politikában. Márpedig semmi kétség, hogy a mirigyvész, ha oly alakban s mérvben lépne föl, mint néhányszor a középkorban, már csupán azzal is jelentős változást idézhetne elő, hogy jelentősen megfogyasztaná az emberiség létszámát. De kérdés, hogy nem idézhetne-e föl még egyebet is ? valóságos társadalmi forradalmakat ? Azóta, hogy utoljára dúlt e legrettenetesebb istencsapás, nagy a változás világszerte politikában, társadalomban, kultúrában. A kolera a pestishez képest elenyészőleg csekély veszedelem. És mégis e század első felében egy ilyen kolera-járvány egy kis ribilliót szült fővárosunkban. A népek ma kevésbbé babonásak, és sokkal okoskodóbbak, mint a középkorban. Nem hajlandók a háborúk, dögvészek, éhségek okait a magas egekben keresgélni, hanem legtöbbször itt a földön kutatják azokat, és olykor meg is találják, vagy ráfogják, hogy megtalálták. Vannak mozamok, melyek arra engednek következtetni, hogy Európában a mirigyvész nem hatalmasodhatik el. Ezt a nézetet nyilvánítá egy nagy angol tudós (Buckle), de ez csak olyan föltevés, mint az orvosi tudomány egyéb tapogatózásai. Az egész föltevés a kultúra magasabb fokának szempontján alapul. De ugyanezen kultúra viszont mutat egyéb mozamokat, melyek meg épen a mellett szólnak, hogy csakis épen a mi európai földrészünkön terjedhetne el leggyorsabban a járvány, éspedig ahhoz képest hatványozódólag, minél nagyobb valamely ország kultúrája. Tudniillik: a vasutak gőzszárnyakon röpíthetik tova a rész anyagát. Arra nézve is, vájjon a magasabb műveltség mennyiben záloga annak, hogy a pestis mennyire forgathatná föl a közrend alapját, s vájjon a hatósági tekintély és fegyelem korlátai nem téretnének-e át — egymással ellentétes szempontokra utalhatunk. Egyfelől, igaz, hogy a tömeg nagyobb fölvilágosodottsága, értelmisége jobban óvna bennünket a babonás tévhitből származó értelmetlen kihágásoktól, melyek a bajt ott keresnék, ahol az legkevésbbé föltételezhető, de viszont az európai nagyobb értelmiségtől könnyen kitelhetik, hogy a vész forrását csakugyan ott találnák kutatni és piszkálni, ahol az eddigi tapasztalatok szerint annak rejtenie kell, tudniillik ama körülményben, hogy a mirigyvész eddig elő rendesen Ázsiából került elő, ahol zsarnok önkény igázza a népeket, és nevezetesen épen jelenleg is abból az Oroszországból készül ideszármazni, ahol a katonai absolutizmus piszokban, szennyben , nyomorban tartja a nagy tömeget, milliónyi hadtömegeket mozgat, sanyargat, harczoltat öt-hatszáz mérföldnyi távolra, merőben különböző égaljak alá, s ahol nem is három, mint nálunk, de körülbelül hat ember értéke van egy lóéval azonosítva az intendatura számításaiban. A Bécsben működő bizottság előtt azonban úgy látszik, inkább az orosz szövetséges iránti gyöngéd tekintetek a mérvadók, semmint a fönnebb érintett szempontok. Amire csak annyit jegyzünk meg, hogy vajha ne csalódjék! Egyébiránt, nem is csoda, ha a bécsi hatalmi körök a monarchia német s magyar elemeinek türelmét kifogyhatatlannak tartják! Az osztrák birodalmi tanács bevégezte a berlini szerződés fölötti vitát, méltón koronázva be azt Hansner jeles beszédével, ki akkor tudott hatásos beszédet tartani, midőn már azt hihette mindenki, hogy e tárgyban újat, érdekeset mondani teljes lehetetlenség. Ezen osztrák birodalmi tanácsi vita után már megállapíthatunk egy tényt, ami az alkotmányos államok történetében bizonyára hallatlan és noch nie dagenesen. Ez a tény az, hogy ez alkotmányosnak nevezett monarchiában a kormány— külügyi, de ez idő szerint legfontosabb — politikáját az alkotmányos jogokkal fölruházott népelemek határozottan kárhoztatják,— s a kormány mégis képes épen annyi embert összeverbuválni a képviseletekben, amennyinek támogatása mellett végre is lehetővé válik ezen a közvélemény által oly élénken elítélt politika folytatása. Vagyis, ha a választópolgárságot bocsájtanák szavazásra a fölött, kell-e nekik ez a politika vagy nem, a magyar és német elem, tehát az, melynek uralmára ez alkotmányosság alapítva van, szinte egyhangúlag a nemre adná szavazatát. Azonban e választópolgárság ebbeli akarata a kettős képviseletben és a delegácziókban már annyira „kristályosodik,“ hogy utóvégre ez a politika mégis csak lehetővé válik, vagyis, az történik, amit az alkotmány által nemzeti tényezőnek el nem ismert harmadik elem, a szlávság óhajt. E szerint egyszerűen kérdhetjük, hogy ha már most is a szlávság érdeke e monarchiában a határozó, mi történik akkor, ha majd e szláv elem öt-hat millióval szaporodik? (Mert hogy Szalonikiig elmegyünk, ezt már azok is bizonyosnak tartják, akik a félhivatalosak biztatásainak még most is hisznek, ha ugyan vannak még ilyenek.) A hét végén egy érdekes távirat érkezett, mely következőkép hangzott: a szerb skupstina és bolgár előkelőségek közt orosz közvetítés folytán alkudozások vannak folyamatban, melyek czélja Szerbiát Bolgárországgal személyes egységbe hozni. Az egykedvűség, melylyel a napi sajtó e hírt vette, talán leginkább a siralomházi ember fásultságához hasonlítható, aki már oda se néz, ha azt hallja, hogy ég a ház fölötte. Talán azt gondolja, hogy mindegy már, így is úgy is el kell vesznünk?... És az való, hogy akár egyesülnek a délszlávok egy nagy birodalommá, akár nem, a veszedelem már irtózatos nagy az óta, hogy Törökország elesett, melynek természetes szövetségét reánk nézve semmi sem pótolhatja, még az sem, ha magunk lennénk uraivá az egész Balkán körüli résznek, melyet előbb a félhold uralma tartott össze. Mert akkor is már annyival nehezebb a sorunk, hogy magunknak kell óvnunk magunkat attól a veszedelemtől, melytől eddig Törökország óvott bennünket. Egy természetes gát, melyre eddig semmi gondunk sem volt, és semmi költségünkbe nem került, most beszakadt, és ezentúl azt