Politikai Ujdonságok, 1882 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1882-11-08 / 45. szám
------TWP? ■ ' "■.... ' “ “ ' ■ 45-ik szám. J Előfizetési föltételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG- j egész évre 12 frt \ vtt Árun?Avíttá /egész évre 14 frt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: (félévre _ 6 f J » VILÁGKRONIKA-val ^fél évre __ ? ,Csupán a POLITIKAI/egész évre 6 frt \ , . - J egész évre 8 frt ÚJDONSÁGOK: (félévre 3 . , » VILÁGKRÓNIKA-val , (élem ___ 4 . Kiadóhivatal : Budapest, IV., egyetem-utcza 4. | Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldij is csatolandó. | Szerkesztőségi iroda: Budapest IV., egyetem-tér 6.XXVIII. folyam. SZEMLE. Tagadhatóan, hogy van valami erő a puszta jogban is, hanem végre mégis csak úgy aránylik a hatalomhoz, vagy sokszor még úgy se, mint egy kötelezvény a kész pénzhez. Az alkotmány maga csak kötelezvény, kész pénz — a hadsereg. Ha igaz, hogy az írás elegendő a jogok, a szerződések biztosítására, vagyis ha igaz, amit az osztrák fél szeretne velünk elhitetni, hogy nekünk nincs szükségünk külön nemzeti hadseregre, hát akkor mi is azt kérdhetjük tőle, hogy ugyan hát akkor minek neki is az a hadsereg? Hiszen ha e tételt egyátalán föl lehetne állítani, akkor mindenesetre csakugyan nekünk volna több okunk ezt rájuk alkalmazni. A szlávokat félteni lehet Oroszországtól, a németeket a burkus fejű berlini császárságtól. Bármennyire bízzunk is e népek loyalitásában, de azt csak megengedik, hogy legalább is képzelhető, miszerint «accessorium sequitur principale» — képzelhető, hogy e származékok az eredethez visszatérnek. A patakok a tengerbe térhetnek; de hogy a tenger enyészszék el a patakokba, hogy a magyar nemzet akarjon vagy tudjon máshová szegődni, a csángókba olvadni — ez egyátalán képzelhetlen. A fegyver tehát e monarkhiában épenséggel a magyart illetné meg. Az volna természetes, jogos, és észszerű, hogy ő lenne itt «a had pásztora». És mégsem úgy van. Az a másik fél nem akarja, hogy úgy legyen. Nemcsak a monarkhia, de saját hazája őrizetét sem akarja rája bízni. Nem csak a közös hadseregben nyomja, keseríti a magyart, de még a honvédségben is. Sőt kiváltképen ebben. Mindenkép azon van, hogy megnyomorítsa ez intézményt. Hogy a magyar ifjúságnak elmenjen a kedve ebben szolgálatot vállalni. Az ujonczozás körül úgy jár el, hogy legénység minél több jusson a közös, minél kevesebb, egyre kevesebb a honvéd hadseregnek. Hogy ez utóbbi időnap előtt lassú sorvadásban, vérszegénységben pusztuljon el. S ha legénység nincs, akkor tiszt se kell. A közös hadseregben 4—5 év a kategóriája az előléptetésnek. A honvédségnél az alattas tisztnek 10 évig kell tűrni, várni, mig hadnagyból fő, és másik tíz évig, mig főhadnagyból kapitány lesz. Valóságos atestamentumi idő, mialatt megrozsdásodik a legüdébb, legfiatalabb lelkesedés. Mindezekben roppant hátrányok rejlenek a honvédség, és ugyanakkora előnyök a közös hadsereg részére. Igazán nagy hazafi erényekre van szüksége a magyar embernek, hogy béketűrését el ne veszítse, s megőrizhesse önérzetét, nemzeti büszkeségét ily mérvű megaláztatások közepette. És ki tudja, meddig tart még mindez ? A közös hadsereg oly nagy erőhatalom, hogy a magyar parlament bizonyos gyökeres reformkérdések közül még tán akkor is gyöngének bizonyulna ellenében, ha maga az uralkodó is támogatná. Ez egy több százados, régi, megcsontosult intézmény; nem lehet egyszerre megbontani, mert különben összeomlik, s érdekünkben áll, hogy a közelgő «nagy próba» előestéjén ne csak össze ne omoljon, de még meg se gyöngüljön. Az átalakulás munkájának lassan kell végbemenni, de épen ezért — a lassannal — nem szabad késni, egy pillanatot se veszteni, mert ha lassan, a megengedhető csöndes ütemben se dolgozunk rajta, akkor aztán meg előáll a még nagyobb veszedelem, az, hogy mi is elkésünk a nagy eszmével. A magyar katonatisztképző akadémia fölállítása oly lépés, mely előkészület a közös hadseregre is igen előnyös és minden rázkódás nélkül végrehajtható reform. Ha ennek kivitelére is képtelenek vagyunk, akkor ez a legleverőbb bizonyítéka lenne teljes aléltságunknak, abszolút tehetlenségünknek a hadsereggel szemben. Várjuk el, mire megy a delegáczió a hadügyérrel kezdett e kérdés körüli küzdelmében. A magyar delegáczió külügyi bizottságában szóba jött Olaszországhoz való viszonyunk, azon kérdés folytán, miért nem viszonozta fejedelmünk az olasz király tavalyi látogatását? Ámbár Umberto nem Budapestre, de csak Bécsbe jött, mindamellett nem az osztrák, de a magyar bizottság tartotta meg ezért a közös külügyért. Mert ha valaha Olaszországgal szövetkeznénk, ebben mindenesetre a magyarság gyakorolná a nagyobb vonzerőt, azon rokonszenvnél fogva, mely a két nemzet közt a közelmúlt hagyományainál fogva fennáll, noha újabb politikai fordulatok annak hőfokát meglehetősen alább szállították. Olaszországot magában gyöngébbnek tartjuk monarkhiánknál katonai tekintetben, de csakis épen valamivel gyöngébbnek. Ellenségnek úgy mint barátnak azért igen jelentős lehet. És mind a két eshetőségnek körülbelül egyenlő esélyei vannak a lehetőségre. Olaszország vágyódik zsákmányrészre nemcsak Afrikából, de az európai Törökországból is. E szerint szövetkezhetik Orosz- és Francziaországgal, ha föladja afrikai aspirációit európai kárpótlásért, és szövetkezhetnek velünk és Németországgal, Oroszország ellen, ha némi konczot vetnénk neki az adriai partokon és a mellett támogatnék afrikai igényeit. De úgy látszik, a mi közös külügyi hivatalunk valószínűbbnek találja az előbbit. Akik külügyi politikánkat hivatalosan és nem hivatalosan vezetik, Kállay, Kálnoky, Andrássy a múlt évben és legközelebb olyképen nyilatkoznak Olaszország felől, hogy a nagy közönségnek szeme-szája eláll rája. Első gondolat az, hogy — no most ez egyszer, ezen emberek, akiknek egyetlen vagy legfőbb diplomata erényük a félénk tartózkodás, no most ugyancsak elszólták magukat. Egyátalán nem képes magának megmagyarázni, mi szükség az olasz nemzet és uralkodóháza iránt ily mód nélkül gyöngédtelennek lenni — egy szívélyes s meleg baráti csókot egy — arczul csapással viszonozni. A külügyérez idei válasza korántsem volt ugyan olyan kegyetlen, mint aminő durva volt tavaly az említett két diplomata nyilatkozata, hanem azért el lehet rá mondani, hogy elég abból annyi is. A kíméletlenség voltakép abban áll, hogy az olasz király látogatása elmaradt viszonzásának kérdése szóba hozatott, s annak lehetlensége tüntetőleg kijelentett. Amire a külügyér hivatkozik, az a körülmény fönforgott már tavaly is, fönforgott tizenkét év óta, mióta az olasz király a pápa székhelyére költözött. A nagy harag a Vatikán és Quirinál között meg volt tavaly is, a római nép érzülete azóta mit sem változott. És lehetetlen elképzelni, hogy Umberto a látogatásra elszánta volna magát, ha előleges tapogatózások után azzal nem lett volna bizalmas uton kecsegtetve, hogy a látogatás vissza lesz adva. Mély sérelem rejlik abban az olasz nemzetre, hogy ez nem történt meg, holott valami rendkívüli nem adta elő magát. Abban igen is igaza lehet a külügyérnek, hogy Rómában tartani lehet az ellentüntetésektől, sőt miért ne még a trieszti bűnös kísérletektől is, de az az aggodalom fönforgott tavaly is, és évtizedek óta mindig. És fönforog minden más uralkodóra nézve, sőt épen valamennyire nézve sokkal nagyobb mérvben, mint a mienkre, akit csak is épen egyedül az olasz oldalról fenyegethet e veszedelem. De akkor ezt az