Politikai Ujdonságok, 1883 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1883-05-23 / 21. szám
21-ik szám, Előfizetési föltételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG j egész évre 42 frt| Ápk'RIVvTKÁ 1 jeg«sz évre 14 frt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: 1 félévre ... 6 « 1 a 1 félévre ... 7 « Csupán a POLITIKAI 1 egész évre 6 frt I iirnewir * i 1 egész évre 8 frt UJDONSAGOK • 1 félévre ... 3 « 1 1 félévre 4 « Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott fiteldíj is csatolandó. Szerkesztőségi iroda: Budapest, IV. egyetem-tér, fi.XXIX. folyam, SZEMLE. Jön a horvát küldöttség, azonkép a fiumei és összeülnek a magyarral, hogy kiegyezzenek Fiume fölött, és már előre történnek fogadások, hogy még jobban össze fognak veszni egymással, ha ugyanaz még lehetséges. Tanakodni fognak külön-külön, azután együttesen; a magyar hivatkozni fog mázsás könyvekből, okmánycsomagokból vett törvényekre, jogokra, melyek napnál világosabban bizonyítják, hogy Fiume az övé, isteni, emberi és királyi jog szerint; a horvát mindezt meghallgatja, mosolyog rá vagy káromkodik, már kinek-kinek a hogy vérmérséklete hozza magával, de egyre csak azt fogja hajtani a sok ékes prókátori beszédre, hogy ha övék volt is, de hát nekik adták, és azt csak nem fogják tagadni, hogy volt joguk nekik adni? Avagy talán nem is az övék volt Fiume? Akkor persze kétségbe lehetne vonni az ajándék jogosultságát, mert előállhatna a valódi birtokos, és azt mondhatná, hogy ez bizony se nem a tied, horvát, se nem a tied, magyar, hanem az enyim, mert az is volt mindig és neked nem volt jogod azt elajándékozni, ami nem a tied. De hát erről szó sincs. Más birtokos, más jogkövetelő nem is jelentkezik. Csak az lehet a kérdés : a magyaré legyen egészen, igazán, végleg, vagy a horváté ? Mert hiszen féligmeddig jelenleg mindegyiké. De ezt az állapotot a három fél közül egyik se szereti, és óhajtaná véglegesíteni. A horvátok nem tágítanak, mert ők azt mondhatják, hogy az, aki nekik Fiumét odaadta, nem más volt, mint azon híres vezér, akit maguk a magyarok a «nemzet bölcse» névvel ruháztak föl, annak vezérlete alatt és akarata szerint történt meg a kiegyezés, melynek alapján a horvát megye és főiskola Fiuméban székel. És ugyanakkor lett törvénybe iktatva, hogy ha ez iránt újabban akarnának egyezkedni, akkor ez egyezkedésben a horvátok egyenjogú szavazattal, bírnak. Ez egyszer tény, és ezen fordul meg a dolog. Kié volt Fiume azelőtt, e körülmény e tényen nem változtat. Elzász és Lotharingia is a francziáké volt, és most a németeké. Lombard-Velencze meg monarkhiánké volt, most az olaszoké. Egyik félnek se jut eszébe, hogy regnikoláris deputáczióban kísértse meg visszadisputálni az elvesztett tartományt. De hiszen, a mi viszonyunk még annyival furcsább is, hogy Horvátország voltakép szintén a mienk volna, vagy kellene lennie, mivelhogy csakugyan az is volt hatszáz esztendőn át. De egyszerre csak jött az 1867-iki esztendő, amikor a «kapcsolt» résznek derogált a «kapcsolt» név és viszony, és beállott «társországnak», olyaténkép, hogy mi fizetünk neki e leereszkedésért évenként pár millió forintot, de nem tudjuk, vájjon ez adó-e vagy adomány-e voltaképen ? És ami Fiumét illeti, erre vonatkozólag szintén furcsábban áll a viszony, mintha például Horvátország egy külön független birodalom volna. De a baj az, hogy semem az, se nem igazán tőlünk függő, alattunk álló tartomány.Mert ha a mienk volna, úgy mint ahogy bármely más területrész a világon valamely birodalomhoz tartozik, akkor se Horvátország, se mi nem fektetnénk súlyt arra, hogy hát egy bizonyos város közvetlen az anya- vagy a fiókországhoz tartozzék-e ? De Horvátország azért ragaszkodik oly makacsul a tengerhez, mert abban az ábrándban él, hogy maholnap ő lesz hatalmasabb, ő kebelezi be Magyarországot. Sőt jelenleg is már elég erősnek érzi magát velünk daczolni, mert nem is annyira minket ismer urának, mint Bécset — a monarkhia közös hatalmát. Horvátország követeli magának Fiumét Magyarországtól, holott ő — igazság szerint — maga is Magyarországhoz tartoznék; igen ám, de Magyarország nem teljesen önálló, mert van még egy utolsó fórum, ahonnan parancsolnak valamennyinek : Fiuménak, Horvát- és Magyarországnak, és ahol van egy hatalmas elem, melynek úgy látszik egyik politikai hitágazata, hogy nem jó lenne ezt a magyar államot a másik féllel, a magyar nemzetet a többi nemzettel szemben igenis megerősíteni; jó lesz, ha egy-egy nemzetiség vagy politikai párt mindig marad készletben arra a czélra, hogy kellő esetben és pillanatban jó hasznát lehessen venni... á la «kedves báró Jellasich». Egyébiránt a legutóbbi törvény, mely kétségkívül a legérvényesebb, egész világosan, vitát meg sem engedhetőleg mondja ki, hogy Fiume Magyarországhoz tartozik; csupán egy nebulosus záradéka van,mely azt mondja, hogy kormányzati rendezése majdan a Fiume, Horvátország és Magyarország által kiküldendő bizottság dolga lesz. Vagyis : e bizottság voltakép arról nem is vitázhat, hogy Fiume kié, mert az minden kétséget kizárólag ki van mondva a kiegyezési törvényben; csupán az a nehézség forog fönn, hogy miután tényleg Horvátország is benne van, ott székelvén Zágráb megye hatósága és a gymnázium, miként egyenlíttessék ki hát ez a visszás állapot? Miután a horvátok makacskodnak, ezt bizony el kellene és lehetne is egyszerűen a magyar országgyűlésnek egy a király által szentesítendő végzése által intézni. Annak a testületnek, mely az egész magyar birodalomra érvényes törvényeket hoz a király hozzájárultával, épen oly hatalma van módosítani,elterülni, mint megalkotni bármely törvényt. Ha volt hatalma,joga 1867-ben ,jelentősen átalakítani a 48-iki alapot, hát ugyan miért ne lenne hatalma, joga a horvátokra és Fiuméra vonatkozó egy különben is értelmetlen, hibás fogalmazást helyreigazítani! Hiszen ha erre nem volna hatalma, akkor ugyanazon törvény sem volna érvényes, melyre most a horvátok hivatkoznak! Csak akarni kell (persze Bécsben) és meglesz minden, rendbe jön minden. De persze, az a nagy kérdés, akarják-e Bécsben ? Az osztrák alkotmánypárt közéleti működése mindegyre jobban hasonlít a hálóbajutott vadmadár vergődéséhez, mely szabadulási erősödésével mindinkább mélyebben kuszálja össze maga körül a testére fonódó hurkok szálait. A világ egyetlen birodalmában nem kíván meg a politikai szereplés annyi ravaszságot, furfangot, tettetést, mint e monarkhiában. A németek pedig — ami egyéb tekintetben dicséretükre válik — ismeretesképen ebből a tulajdonságból nem épen nagy adaggal bírnak. A gorombasággal nem jár együtt a cselszövés tehetsége. Önzők, kicsinyesek, szűkkeblűek, szűkmarkúak, hozzá gorombák, de sajnálatraméltón rossz politikusok. Egyik hibából a másikba esnek. Most hogy a hatalomból kicsöppentek, mintha csak újabb bizonyítékait akarnák adni, hogy csakugyan nem lehet rájuk bízni a szalonnát, nem találnak okosabb taktikai fogást, mint fenyegetőzni azzal, hogy ők bizony, ha így bánnak velük Ausztriában, hát körülbelül német irredentává alakulnak át. Schönerer állása már ismeretes. Most a linzi iskolaegylet gyűlésén Sturm képviselő beszédet tartott, melyben azt a nevezetes indítványt tette, hogy az osztrák-német tartományok lépjenek szerződésszerű viszonyba Németországgal, ami körülbelül annyi, mint átpártolás Schönerer táborába. A párt maga pedig nemrég egy programmot dolgozott ki, mely azon nézetből indul ki, hogy a német elem malma (hegemóniája) az egész Ausztriában többé nem lévén föntartható, azon kell igyekezni, hogy uralmát legalább azon részekben őrizze meg, ahol többségben van, az erre való törekvést tehát ezentúl csupán ezen vidékekre kell öszpontosítania. Íme ezzel a vallomásnál körülbelül föladta előbbi öszpontosító, birodalomegységi politikáját, és átment a föderálisba