Politikai Ujdonságok, 1884 (30. évfolyam, 1-53. szám)

1884-03-26 / 13. szám

170 tej és a szobor között nincs nagyobb ellentét, mint a parlament eszméje és a gót építészeti modor között. Ezt még a bécsiektől is meg­tanulhattuk volna, a­kiknek épen most elké­szült parlamentházára az angolok irigy sze­mekkel tekinthetnek. A mi hibánk annál egetverőbb, mert a német jellegű gót styl nemcsak átalán a parlament eszméjével, de másfelől a magyarság jellemével is merőben ellenkező. A gót styl a katholiczizmus melan­­kholiájának, holdvilágos miszticzizmusának, a középkor sötét költészetének felséges meg­­kövülése. Mint ilyen, katholikus templomok, zárdák, kolostorok, hűbéres lovag­várak alakjául kifejezőbbet gondolni lehetetlen. A vidám, derült képű, merész röptű és szájú szabadság zajos szelleme mint­egy fogolynak érezheti magát egy ily szo­morú, sötét, tekervényes épület rémes rege­­zugaiban. A sajtó is csaknem egyhangúlag ítéli el e tervet, még nem épen későn, mert a ház több­sége még segíthetne a dolgon, ha elvenné a tervet és új pályázatot hirdetne. Ezzel nem lenne veszítve sem idő, sem pénz, mert a meg­felelőbb renesszansze stylű országház építése kevesebb időbe és annyival olcsóbba is ke­rülne ... A német birodalmi gyűlés Bismarck jelen­létében és részvétele mellett tárgyalja a szoczialista­ törvényeket. Mert ez előhaladt állam sem szinig tejföl. A nagy művelődés­nek is megvannak a maga veszélyei, hátrá­nyai, a­mint egyszer a tömeg tanultabb, esze­sebb, azonnal követelőbb is lesz. Amerikát sem mentené meg talán még nagy szabad­sága sem a szoczializmustól, ha oly népes volna, mint Németország. De hát van ott föld elég, csak ember legyen hozzá, van vad és hal bőven, az a roppant félvilág még jórészt egy ős paradicsom, a­hol még könnyű meg­élni. De Németországban majd egymás hátán már az ember, és így kiválóan kéz- és gyár­ipar után él. A tömeg pedig iskolázottabb, mint bárhol a világon, a kenyér kevés, tehát készen van a szoczializmus. Ezelőtt hat évvel Berlin anarkhistái már-már túltettek a szent­pétervári nihilistákon. A jó öreg Vilmosra kétszer is puskáztak, és másodízben nem épen eredménytelenül. Bizony nem lett volna csoda, ha az öreg visszavonul, de nem tette, mert sokat tart az ő katona­ nimbusára; tehát nem szállott le az alatta bokrosodni kezdő trónról, hanem megszavaztatta a birodalmi gyűléssel a kivételes törvényt a szoczialista mozgalom elfojtására. E törvények nem fö­löttébb szigorúak, és a mellett a német sajtó nem is igen jajgat a­miatt, hogy valami kegyetlen szigorral kezelnék. Mindamellett annyit elért vele a kormány, hogy merényletek azóta nem történnek. Ennek oka azonban másutt is keres­hető. Bismarck azóta nemzetgazdasági és szo­­cziális politikára adta fejét,és nem siker nélkül, mert innen kezdve a német­ ipar kezde diadal­masan mérkőzni a francziával, még a csecsebe­cse és izlésczikkekben is, a­miben azelőtt Francziaország versenytárs nélkül állott. A helyzet megváltozott, szinte ellenkezőre for­dult, most Francziaországból hallik át hoz­zánk a közkereset fogyatkozása fölötti panasz, a­mit azelőtt Németország eregetett magából világgá. Az anyagi jólét tehát emelkedett, s azontúl Bismarck bölcsen belátta, hogy börtön és akasztófa nem lesz elegendő a szo­­czialisztikus mozgalom fékezésére, de segíteni is kell valamit a munkásokon, tehát föllépett államszocziális terveivel, melyek bármi mesz­­sze maradnak is a munkások által fölállított programmtól, de tagadhatlanul a munkás­nyomor némi enyhítésére szolgálnak és így az átalános emberiségi érzület nem vitathatja el tőlük a jótékonyság bélyegét. E szerint Bis­marcknak sikerült némileg csillapítani a mun­kás-forrongást, de azért mégis szükségesnek ta­lálja a kivételes törvények érvényének két évre való meghosszabbítását kérni. Érdekes és fon­tos, hogy a vitában, mely az ellenzék részéről heves kitörésben a kanczellár ellen gazdag volt, ez utóbbi is személyesen részt vett, s beszédei teljesen egészséges voltáról s hatal­mas szelleme előbbi rugékonyságának teljes birtokáról tanúskodtak. S e szerint a fran­­­­cziáknak még várniok kell a boszúművelet megindításával, a­mi tiszta nyereség volna a­­ világra nézve, ha a hosszú fegyveres béke többe nem kerülne egy rövid háborúnál. Az osztrák paraszt csaknem mindenben teljes ellentéte a magyarnak. Vérmérséklete hidegebb, értelme nehézkes, némi rokonság csak mindegyik konzervatív szellemében talál­ható, mely szerint tudniillik úgy az osztrák, mint a magyar pár ragaszkodik a régihez és mindketten egyaránt vizenyős tüzelő anyagát képezik a forradalom lángjának. A magyar még fogékony a «szép beszéd» iránt, s egy Kossuth ékesszólása nem vesz kárba előtte. De Mirabeau legyen, még az se képes bevenni az osztrák paraszt konok fejének szebasztopoli koponyafalait. Császár nem álmodhatik magá­nak engedelmesebb alattvalót, mint őt. Szereti a papját, az uraságát már kevésbbé, de a császár — az már olyan szent előtte, hogy egyenesen az isten után következik. Annyi­ban pedig modern — korszerű — ember, hogy érzülete, gondolkozása erősen demok­ratikus, a­mi különben a császársággal sok­kal inkább egyez is, mint a királysággal. A magyar oly naiv, hogy büszke tud lenni négyes fogaton járó, minél nagyobb pompát kifejtő urára, a német paraszt képzelődésére ez már egyátalán mit se hat. A czimet, méltó­ságot, rangot­­—­ azt megadja szívesen az nem kelti föl irigységét, de a vagyon, az iránt már igen józan, élénk s gyakorlati érzéssel bír. De aztán a rend és rendszer, a béké s nyu­galom érdekei oly szentek előtte, hogy hama­rabb képzelhető egy rendetlen szilaj üstökös­nek a földdel összeütközése, mint egy német paraszt­forradalom. E szerint jöhötő jele az időnek, midőn már az osztrák paraszt is politizálni kezd, elégü­­letlenkedni és követelni mer, még­pedig olyan dolgokat, melyek nemcsak az uraknak és papoknak, de a császárnak sem igen tetsz­hetnek, nevezetesen mindjárt az első pont azt az igen bölcs kívánságot fejezi ki, hogy békében ne legyen annyi katona, és megmondja elég okosan azt is, hogyan lehetne ezt elérni: csináljon a császár európai állam­szövetséget. Ezt ők olyan ártatlan képpel, röviden, kereken mondják ki, mintha nem is­­ sejtenék, milyen mogorván hozza erre össze szemöldjeit­­— Albrecht főherczeg, különben talán ki se mondanák. Azután bizonyos tör­vényekre hozassák be a népszavazás, a parasz­tokat csak a parasztok képviseljék a birodalmi és tartományi tanácsban. — A földadó törül­­tessék el, s helyette átalános progresszív jöve­delmi adó hozassék be. A hol tagosítás szük­séges, a parasztok megválthassák az urasági birtok ama részét, melyre megélhetésük végett szükségük van. — A fölösleges papi vagyon az iskolák és szegények számára fordittassék. — Védváraokat kérnek a honi gazdasági és iparczikkekre; — a végrehajtás alól bizo­nyos legkisebbre a paraszt-birtoknak vétessék ki stb. A mint e vegyülékből látszik, az osztrák paraszt reakczionárius és radikál forradal­már­a szerint, a mint az ő anyagi érdeke kívánja. Az egész programmot kérvény alak­jában egy tartományi parasztgyülés (Bauern­­tag) szerkesztette, melynek tagjai teljes joggal gondolhatták magukban, egyik adomabeli kor­társuk hires mondatára emlékezve, mikor a kérvényt aláírták: ostobák vagyunk, meg­lehet, de­­ furfangosak is vagyunk ám. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. 13. szám, 1884. XXX. évfolyam. A szudáni háború és Anglia. A szudáni győzelmek hatása Angliában nagyon­­ kedvezőtlen a kormányra. Mit akar Anglia Szudán-­­ ban ? Ezt kérdezi mindenki. Ezzel azonban maga a kormány sincs tisztában. A kormány elküldött Szudánba, különböző irányba jeles férfiakat, mint Anglia megbízottjait. Gordon tábornok elment Khartumba, a­hol kihirdette, hogy Angliának nem kell Szudán, nem akar egyebet, csak hogy a Szudánban levő egyiptomi őrségek szabadon elvonulhassanak az országból, meg hogy a máhdi ne bántsa Egyiptomot. Gordon mindjárt el is ismerte a máhdit szultánnak. Hewett tengernagy, Graham tábornok Szudán keleti részébe mentek, s ott ezrével lövöldözik halomra a dárdás arabokat, a­kik a máhdi seregéhez tartoznak, s a­kik szintén nem akarnak egyebet, minthogy Szudán ne legyen az idegeneké, a­kik közé ők az egyiptomiakat is sorozzák. Ozmán Digna a máhdi vezére. Annak fejére Hewett admirál jutalmat tűzött, mint valami gonosztevőre. Ki érti azt a politikát, hogy a­míg Szudán egyik részén alkudoznak a maáhdival és még a rabszolgakereskedés megengedésével is kecseg­tetik, addig Szudán másik részén a máhdi serege ellen háborút viselnek. Lord Derby gyarmat­ügyi miniszter azt mondta közelebb: «Jobb lett volna, ha egyátalában nem megyünk be Egyiptomba. De ha már egyszer ott vagyunk, kötelességünk, hogy egészséges alapot teremtsünk az ország és intézményei számára. Csak nem rég még azt hittük, hogy ezt rövid idő alatt végre fog­juk hajthatni, ez azonban immár lehetetlenné vált; az események hatalmasabbak az embereknél.­ Hatalmasabbak az angol kormány előrelátásánál. Akár­milyen győzelmeket vívjanak is ki az angolok Szudánban, a vég csak az lesz, hogy ott hagyják a vérrel áztatott tartományt. A kormány egyébiránt semmi határozott nyilatkozatot nem tud tenni. Gladstone épen beteg. A tények pedig nyakára nőt­tek a kormánynak. Egy bizalmatlansági nyilatkoza­tot, melyet Labouchére terjesztett elő az alsóházban, alig-alig tudta a kormánypárt elhárítani magától, s csak egy pár szótöbbséggel vetették el a kerüle­tekben, a­hol választásokra kerül a sor, a kormány­párt megbukik. Már beszéltek is a minisztérium lemondásáról, meg a parlament feloszlatásáról. Magában a minisztériumban is ellentétek uralkod­nak az egyiptomi politikában. Nem csoda, hogy a kormány nem tesz őszinte nyilatkozatot. Ozmán Digna serege a márczius 13-iki öldöklő csata után szerteszét ment. Az angolok azonban semmi bizonyost nem tudnak, s a kémeit ellentmondó híreket tudatnak. Egyik szerint serege összegyűjtésével és kiegészítésével foglalkozik, hogy ismét megtámadja az angolokat. A másik szerint összes hívei elhagyták. Valószínű, hogy nem igen lesz egyhamar támadó helyzetben. Mindazonáltal Szuakimtól kelet felé még mindig veszély van. Szin­­kát, hol Tevfik bej oly hősiesen esett el kis csapat­­jával, nincs messze Szuakimtól, az angolok még­sem tartották tanácsosnak a márczius 13-iki csata után oda indulni s fölmenteni a várost az ellenség kezei alól. Berber felé is lázadók táboroznak. Pedig az angolok egyik főczélja, szabaddá tenni az utat Berber felé, mikor aztán Khartum sorsán is köny­­nyítettek. Egy kémhez, ki Szuakimba híreket hozott Hewett

Next