Politikai Ujdonságok, 1884 (30. évfolyam, 1-53. szám)

1884-05-28 / 22. szám

22-ik szám. | Előfizetési feltételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG 1 egész évre 12 frt) viLÁGKRÓNIKÁ-val 1 egész évre 14 frt I csupán a POLITIKA 11 egész évre 6 frt I viLÁGKRÓNIKÁ-val évre 8 frt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: (félévre ... 6 « |____________________ | félévre ... 7 « |______ÚJDONSÁGOK: ( félévre ... 3 . )_______________­­ félévre ... 4 . Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postaikig meghatározott viteldij is csatolandó.­­ Szerkesztőségi iroda: Budapest, IV., egyetem-tér 6.XXX. folyam. SZEMLE: A trónbeszéd lelkes éljenek közt elhangzott, az új választások el vannak rendelve, a poli­tika a fővárosból kiközpontosíttatott a kerüle­tekbe, hat hétig most a vidéki kortesvezérek dirigálják az országot. A népnek csakugyan megvolna az uralkodói joga, hogy ő hatá­rozzon sorsa fölött, de ő a dicséret a kivé­teleknek— úgy tesz mint a földes ur, a ki át­ruházza a regalet, árendába adja a «zsidó­nak». Eladja szavazatát a többet ígérőnek, igy veszi hasznát az alkotmányban reá ruhá­zott jognak. A gyakorlati élet kifogott a tör­vény betűjén. Hasztalan hozott a ház tör­vényt, mely kemény büntetést ró a vesztege­tőre, «a­hol mindenki vétkezik, senki se vétkezik», a törvényt nem lehet végrehajtani, mert akkor üresen maradna a képviselőház. Egy leleményes szellemű vállalkozó térképet adott ki a választási kerületekről, megvan benne színezettel jelölve a pártirány, melyet képvisel, csak a «szabott ár» összege hiány­zik, melyen az illető kerület «kapható». Egy újabb kiadásban már e hiányt pótolhatja az illető, a szemérem fátyolát már úgyis átlyu­kasztották a napi­lapok, melyek ki is számí­tották és mintegy négy millióra teszik az ösz­­szeget, a­mibe a választások kerülnek. És erről az összegről nem lehet mondani, hogy ez csak helyet változtatna a nemzet gaz­daságában, vagyis csak a tehetős gentry zse­béből a szegényebb osztályéba vándorolna, tehát nem volna kárba veszett, gyümölcstelen, úgynevezett meddő kiadás. Nagy része leg­alább is az, mert a lakás, jövés-menés, öltöz­ködés, zászlógyártás, időpazarlás, mind pénz­értéket képvisel, a­mi e nélkül elmaradna. De mi ehhez képest az a kár, melyet ez undok üze­­lem a nemzet erkölcsiségében előidéz? És ha utóvégre a parlamentarizmus ekként elveszti majd hitelét s megszűnik biztosítéka lenni a nemzet önállásának? Hiszen a dolog már most jóformán úgy áll, hogy a pártok bizottságai, hatalmas klikkek választatják és állítják össze a képviseletet, s nem állítjuk, hogy e részben egyik párt jobb vagy rosszabb volna a másiknál, de mivel ter­mészetesen mindig a kormánypárt rendelkezik legtöbb hódító és hatalmi eszközzel, tehát maholnap eljuthatunk oda, hogy kormány és képviselőség firál fira szálló örökös hivatallá lesz, mint a főispánság. A képviselet pedig nálunk nem csupán a polgári, de a nemzeti szabadság egyetlen biz­tosítéka is — volna. A­míg Bécsben azt ta­pasztalják, hogy a magyar kormány függ az országgyűléstől, nem pedig ez tőle, addig a magyar parlament akarata nagy súly­­lyal bír a döntő körökben. Az udvar vagy a bécsi reichsrath esetleges ellenzésével szemben nem egy miniszter, de egy egész nemzet áll, és ennek már nem egy köny­­nyen fognak hadat üzenni. De ha tényleg be­bizonyul, miszerint a kormány, ha akarja, meghajlíthatja a magyar parlamentet, akkor ezt követelni is fogják tőle Bécsben, és e köve­telésnek már nehéz, vagy lehetlen is lesz ellenállani. Ezt jó lenne meggondolni a válasz­tóknak, ezúttal annál inkább, mert a következő parlamentre fontos alkudozások feladata vár a bécsi birodalmi tanácscsal szemben. Volna tehát oka a nemzetnek elvek, irányeszmék zászlói körül csoportosulni, személyek és helyi, vagy épen csak magán (választói), s mint ilyen aprópénzzel kielégített érdek helyett. De ez az, a­minek nyomaival nem igen találkozunk. Mert hiszen akkor az ellenzék két, sőt azon egy pártja nem harczolna egymás ellen azon elke­seredéssel, melyet már néhány eddigi érte­kezlet és eszme- illetőleg «ütlegcsere» alkal­mával tanúsított. Mindazáltal pedig, hogy irányelvek, poli­tikai eszméknek ily kevés közük van a mostani választásokhoz, a tisztelt souve­­rain választó nép már­is verekszik ré­szint az ő saját úri maga, részint a zsoldba vett nem választók kezeivel. Hogy nem az elv dolgozik bennük, mutatja a körülmény is, mely szerint az eddigi támadók és meg­­paskoltak épen ellenzékiek voltak, s egy ős­­tőzsdézs magyar városban előfordult pláne az is, hogy azon egy pártbeli — függetlenségi — választók véresre vertek ugyancsak füg­getlenségi párti képviselőt. Egy másik, szin­tén szimjava nagy magyar helységben a füg­getlenségiek dobálták meg kővel a közjogi alapon álló ellenzék vezérét, és nehéz elta­lálni miért? Jobban haragusznak talán a középső — kormányképes — ellenzékre, mint magára a kormánypártra? De hiszen a párt­vezérlet kimondta, hogy pláne a­hol erős kor­mánypárttal állnak szemben, ott a két ellen­zéki árnyalat tartson össze. De egy különös jelenség merül föl ez idő­szerűit a pártéletben nálunk úgy mint Ausz­triában. Az, hogy a közönség kezdi magát emanczipálni a pártok és a sajtó vezérlete alól. Ausztriában a közönség fölzúdult szinte egyhangúlag az északi vasút megújított szer­ződése ellen, holott kormány, képviselet és sajtó ez ügynek mind megvoltak «nyerve». úgy tetszik, mintha már a képviselőházi be­szédek és napi sajtó hangja után nálunk sem lehetne eligazodni a nagy közönség gondolko­zására nézve. Mintha nagykorúvá lett volna a tömeg, nem indul többé föltétlenül a pár­tok vezérelemeinek s a sajtónak kiadott jel­szavai után, legalább azon esetek s alkalmak­nál, a­hol az ő privát gusztusa — magán ízlése — külön irányt szab eléje. Úgy látszik, mintha népünknél, beleértve a gentryt is, a szemit­izmus kérdése fontosabb volna minden más politikai, közjogi, társadalmi kérdéseknél, melyek szerint eddig nálunk a pártok külön sorakoztak. Demokrata vagy arisztokrata, szabadelvű vagy reakczionárius, kormány­­párti vagy ellenzéki, ultramontán-klerikális vagy világias szabadkőművesi, az mellékes, a fő a filo- vagy antiszemitizmus. Még csak ez után válik el majd, várjon még a nemzetiségi nagy válaszfalat is nem töli-e be ez oly any­­nyira tömör indulat kataklizmája? Mert a választás igazi kánikulája még hátra van. A verseny heve a czélponthoz közel éri el tetőpontját. Majd csak a napsugaras szép júniusban lesz az igazi hadd-el-hadd. Ha már a kezdet ilyen, minő lesz még a vég? A taktika kérdése a nemzetiségekkel szem­ben, bizonynyal legnehezebb kérdése nem­zeti politikánknak. Már mindenekelőtt azért is, mert nincs előttünk példa a többi európai államokban, sőt még a többi világrészekben sem. Van ugyan lengyele, francziája a német császár­ságnak, d­e az angol királyságnak, de ezek teljesen független s még hozzá hatalmas álla­mok, hogy az orosz birodalomról ne is szól­junk, mely egyébként a többnyelvűségre még leghasonlatosabb volna hozzánk. Könnyű ezeknek. A porosznak nem kell kérdenie Pá­­risban, az orosznak Berlinben vagy Bécsben, hogyan bánjék el az ő nemzeteivel, várjon a simogatás vagy a szigorúság eszközeit vegye-e foganatba velük szemben? Avagy mind a ket­­tőt? Mert hiszen lehet ezt is. Hiszen minden dresszúra a világon ezt a módozatot követi. Az egyik kézben kenyér, a másikban vessző. De nálunk ez utóbbira nézve nincs meg a teljes korlátlanság. Úgy vagyunk, mint az oly szegény nevelő, a­kinek háta mögött ott les­­kelődik a nagy úri apa is, a­ki ugyan a fiú előtt eleget mondja, hogy ha szót nem fogad, a nevelő úr csak büntesse; — de a nevelő is, meg a fiú is sejtik, hogy ez nem őszinte be­széd, és a fölszabadítás nem föltétlen, mert

Next