Politikai Ujdonságok, 1884 (30. évfolyam, 1-53. szám)
1884-05-28 / 22. szám
22-ik szám. | Előfizetési feltételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG 1 egész évre 12 frt) viLÁGKRÓNIKÁ-val 1 egész évre 14 frt I csupán a POLITIKA 11 egész évre 6 frt I viLÁGKRÓNIKÁ-val évre 8 frt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: (félévre ... 6 « |____________________ | félévre ... 7 « |______ÚJDONSÁGOK: ( félévre ... 3 . )_______________ félévre ... 4 . Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postaikig meghatározott viteldij is csatolandó. Szerkesztőségi iroda: Budapest, IV., egyetem-tér 6.XXX. folyam. SZEMLE: A trónbeszéd lelkes éljenek közt elhangzott, az új választások el vannak rendelve, a politika a fővárosból kiközpontosíttatott a kerületekbe, hat hétig most a vidéki kortesvezérek dirigálják az országot. A népnek csakugyan megvolna az uralkodói joga, hogy ő határozzon sorsa fölött, de ő a dicséret a kivételeknek— úgy tesz mint a földes ur, a ki átruházza a regalet, árendába adja a «zsidónak». Eladja szavazatát a többet ígérőnek, igy veszi hasznát az alkotmányban reá ruházott jognak. A gyakorlati élet kifogott a törvény betűjén. Hasztalan hozott a ház törvényt, mely kemény büntetést ró a vesztegetőre, «ahol mindenki vétkezik, senki se vétkezik», a törvényt nem lehet végrehajtani, mert akkor üresen maradna a képviselőház. Egy leleményes szellemű vállalkozó térképet adott ki a választási kerületekről, megvan benne színezettel jelölve a pártirány, melyet képvisel, csak a «szabott ár» összege hiányzik, melyen az illető kerület «kapható». Egy újabb kiadásban már e hiányt pótolhatja az illető, a szemérem fátyolát már úgyis átlyukasztották a napilapok, melyek ki is számították és mintegy négy millióra teszik az öszszeget, amibe a választások kerülnek. És erről az összegről nem lehet mondani, hogy ez csak helyet változtatna a nemzet gazdaságában, vagyis csak a tehetős gentry zsebéből a szegényebb osztályéba vándorolna, tehát nem volna kárba veszett, gyümölcstelen, úgynevezett meddő kiadás. Nagy része legalább is az, mert a lakás, jövés-menés, öltözködés, zászlógyártás, időpazarlás, mind pénzértéket képvisel, ami e nélkül elmaradna. De mi ehhez képest az a kár, melyet ez undok üzelem a nemzet erkölcsiségében előidéz? És ha utóvégre a parlamentarizmus ekként elveszti majd hitelét s megszűnik biztosítéka lenni a nemzet önállásának? Hiszen a dolog már most jóformán úgy áll, hogy a pártok bizottságai, hatalmas klikkek választatják és állítják össze a képviseletet, s nem állítjuk, hogy e részben egyik párt jobb vagy rosszabb volna a másiknál, de mivel természetesen mindig a kormánypárt rendelkezik legtöbb hódító és hatalmi eszközzel, tehát maholnap eljuthatunk oda, hogy kormány és képviselőség firál fira szálló örökös hivatallá lesz, mint a főispánság. A képviselet pedig nálunk nem csupán a polgári, de a nemzeti szabadság egyetlen biztosítéka is — volna. Amíg Bécsben azt tapasztalják, hogy a magyar kormány függ az országgyűléstől, nem pedig ez tőle, addig a magyar parlament akarata nagy súlylyal bír a döntő körökben. Az udvar vagy a bécsi reichsrath esetleges ellenzésével szemben nem egy miniszter, de egy egész nemzet áll, és ennek már nem egy könynyen fognak hadat üzenni. De ha tényleg bebizonyul, miszerint a kormány, ha akarja, meghajlíthatja a magyar parlamentet, akkor ezt követelni is fogják tőle Bécsben, és e követelésnek már nehéz, vagy lehetlen is lesz ellenállani. Ezt jó lenne meggondolni a választóknak, ezúttal annál inkább, mert a következő parlamentre fontos alkudozások feladata vár a bécsi birodalmi tanácscsal szemben. Volna tehát oka a nemzetnek elvek, irányeszmék zászlói körül csoportosulni, személyek és helyi, vagy épen csak magán (választói), s mint ilyen aprópénzzel kielégített érdek helyett. De ez az, aminek nyomaival nem igen találkozunk. Mert hiszen akkor az ellenzék két, sőt azon egy pártja nem harczolna egymás ellen azon elkeseredéssel, melyet már néhány eddigi értekezlet és eszme- illetőleg «ütlegcsere» alkalmával tanúsított. Mindazáltal pedig, hogy irányelvek, politikai eszméknek ily kevés közük van a mostani választásokhoz, a tisztelt souverain választó nép máris verekszik részint az ő saját úri maga, részint a zsoldba vett nem választók kezeivel. Hogy nem az elv dolgozik bennük, mutatja a körülmény is, mely szerint az eddigi támadók és megpaskoltak épen ellenzékiek voltak, s egy őstőzsdézs magyar városban előfordult pláne az is, hogy azon egy pártbeli — függetlenségi — választók véresre vertek ugyancsak függetlenségi párti képviselőt. Egy másik, szintén szimjava nagy magyar helységben a függetlenségiek dobálták meg kővel a közjogi alapon álló ellenzék vezérét, és nehéz eltalálni miért? Jobban haragusznak talán a középső — kormányképes — ellenzékre, mint magára a kormánypártra? De hiszen a pártvezérlet kimondta, hogy pláne ahol erős kormánypárttal állnak szemben, ott a két ellenzéki árnyalat tartson össze. De egy különös jelenség merül föl ez időszerűit a pártéletben nálunk úgy mint Ausztriában. Az, hogy a közönség kezdi magát emanczipálni a pártok és a sajtó vezérlete alól. Ausztriában a közönség fölzúdult szinte egyhangúlag az északi vasút megújított szerződése ellen, holott kormány, képviselet és sajtó ez ügynek mind megvoltak «nyerve». úgy tetszik, mintha már a képviselőházi beszédek és napi sajtó hangja után nálunk sem lehetne eligazodni a nagy közönség gondolkozására nézve. Mintha nagykorúvá lett volna a tömeg, nem indul többé föltétlenül a pártok vezérelemeinek s a sajtónak kiadott jelszavai után, legalább azon esetek s alkalmaknál, ahol az ő privát gusztusa — magán ízlése — külön irányt szab eléje. Úgy látszik, mintha népünknél, beleértve a gentryt is, a szemitizmus kérdése fontosabb volna minden más politikai, közjogi, társadalmi kérdéseknél, melyek szerint eddig nálunk a pártok külön sorakoztak. Demokrata vagy arisztokrata, szabadelvű vagy reakczionárius, kormánypárti vagy ellenzéki, ultramontán-klerikális vagy világias szabadkőművesi, az mellékes, a fő a filo- vagy antiszemitizmus. Még csak ez után válik el majd, várjon még a nemzetiségi nagy válaszfalat is nem töli-e be ez oly anynyira tömör indulat kataklizmája? Mert a választás igazi kánikulája még hátra van. A verseny heve a czélponthoz közel éri el tetőpontját. Majd csak a napsugaras szép júniusban lesz az igazi hadd-el-hadd. Ha már a kezdet ilyen, minő lesz még a vég? A taktika kérdése a nemzetiségekkel szemben, bizonynyal legnehezebb kérdése nemzeti politikánknak. Már mindenekelőtt azért is, mert nincs előttünk példa a többi európai államokban, sőt még a többi világrészekben sem. Van ugyan lengyele, francziája a német császárságnak, de az angol királyságnak, de ezek teljesen független s még hozzá hatalmas államok, hogy az orosz birodalomról ne is szóljunk, mely egyébként a többnyelvűségre még leghasonlatosabb volna hozzánk. Könnyű ezeknek. A porosznak nem kell kérdenie Párisban, az orosznak Berlinben vagy Bécsben, hogyan bánjék el az ő nemzeteivel, várjon a simogatás vagy a szigorúság eszközeit vegye-e foganatba velük szemben? Avagy mind a kettőt? Mert hiszen lehet ezt is. Hiszen minden dresszúra a világon ezt a módozatot követi. Az egyik kézben kenyér, a másikban vessző. De nálunk ez utóbbira nézve nincs meg a teljes korlátlanság. Úgy vagyunk, mint az oly szegény nevelő, akinek háta mögött ott leskelődik a nagy úri apa is, aki ugyan a fiú előtt eleget mondja, hogy ha szót nem fogad, a nevelő úr csak büntesse; — de a nevelő is, meg a fiú is sejtik, hogy ez nem őszinte beszéd, és a fölszabadítás nem föltétlen, mert