Politikai Ujdonságok, 1885 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1885-09-16 / 37. szám
37-ik szám. Előfizetési feltételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG /egész évre 12 frt| VIT Apizr Amitz á ,,*1 e8®sz évre 14 frt POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: 1 félévre ... 6 . fa VILÁGKRMIKA-valj félévre _ ? , i e TM in i * l ;r:1X XXI folyam. Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postaikig meghatározott viteldij is csatolandó. Szerkesztőségi iroda: Budapest, IV., egyetem-tér 6.1 SZEMLE. Közéletünknek az uj alkotmányos korszak óta aligha van csodálatosnak tetszőbb tünete, mint a közvéleménynek s főleg a szakmaszerüleg politizáló köröknek közönye a hadsereg kérdését illetőleg. Érthetetlen a nagy ellenmondás ez egykedvűség és az egyéb tereken mégis nyilvánuló hazafias áldozatkészség között. Azaz hogy talán érthető, illetőleg kimagyarázható volna, ha sajtóban és szószéken nagyobb mérvben nyilatkoznék ama bátorság, melyet a saját vélemény bátorságának neveznek a politikában. A bátorság hiánya pedig mindig az önzetlen hazafiság rovására irható. Mert mindenki saját énjére gondol mindenekelőtt, s szerepelni óhajtván, tartózkodik olyan igazságok kimondásától, melyek a most uralkodó elemek valamely fogyatkozását érintvén, azok előtt népszerűtlenné tehetik az illetőt. Ha mostanság még az önálló magyar hadsereg eszméjének valósítása csakugyan kivihetetlen, azt még érteni lehet, ha a sajtó és szószék fölöslegesnek, sőt célszerűtlennek tartja e nemzeti aspiráció mindennapos örökös kintornázását. De kevésbbé indokolható az, ha a hivatott szóvivőknek éveken át alig egyszer jut eszükbe a fölött elmélkedni, vájjon helyes dolog-e, ha a nemzet értelmisége és főleg a nemesség folyton tartózkodik a lehetőnek foganatosításától. Értjük ez alatt a szolgálatot a közös hadseregben, illetőleg ennek tiszti karában. Nagyon ritka időközönként egyesek fölszólalnak, mindig tetszetős, alaposnak, döntőnek látszó okokkal harczolva a mellett, hogy a nemesség vegyen részt, legalább is a legénységével arányos részt, a közös hadi szolgálatban, a sajtóban nyilatkozó közvélemény ez okokat egyhangúlag helyesli, és senki azokat eddig megcáfolni képes nem volt, vagy talán nem akarta ? — Mert a nemzet, — illetőleg a fölhívott nemesség és arisztokráczia e szózatokkal szemben oly előkelő hallgatást, hogy ne mondjuk , megvetést tanúsít, miszerint az a látszata van, mintha az ő tétlen viszavonulása volna a leghazafiasabb és legokosabb dolog, ami alattomban érződik, s mint valódi közvélemény nem szorulna cáfolatra. Föltűnő is, hogy a fölszólalók, akik az értelmiséget és előkelőséget a közös hadseregben való szolgálatra sarkalják, többnyire csak kevésbbé kiváló, inkább műkedvelő politikusok, az illető osztály előtt vezéri tekintélyben álló férfiak e kérdésről hallgatnak. Hogy a magyar középrendnek egyátalán más szakmákra is kellene vállalkoznia, ezt is hangoztatja ugyan mellesleg egy egy czikkben olyatén hírlapíró, aki még titokban demokrata, de anélkül, hogy azok, akikhez az ékes beszéd czimezve van, a ferbli mellől csak föl is tekintenének. Most, hogy az iskolaév kezdetének s ekként némileg a szakmaválasztásnak ideje van, egy közege a napi sajtónak hangzatos cziczomákkal feleresztett czikk helyett egyszerűen közli a számadatot a magyarság arányáról a közös hadsereg tiszti karában, sőt a törzstiszti karban szolgáló magyarokat név szerint, úgyszólván az ujjain elszámlálja. Hajól utána nézne, talán külföldi származású is van annyi a tiszti karban, mint amennyi magyar. Ahelyett, hogy itthon vagyontalan írók, jogászok, művészek, tanárok s egyéb tudományos szakemberek elől elfoglalják a hálásabb állásokat, s azokat sokszor rosszul töltik be, vagy falusok pipatóriumaiban kártyáznak, nem volna-e mindenkép jobb, ha a hadsereg tiszti állomásait foglalnák el, mely a felsőbb fokozatokban tisztességes megélhetési módot is nyújt, és a mellett föntartanák a hadsereg magyar csapataiban a magyar hazafias szellemet, s kész vázát képeznek azon magyar seregnek, melynek hivatalos és vezénynyelve még ma azon kifogás miatt sem lehet magyar, mivel nincs elegendő magyar fő és törzstiszt ? Mi oka annak, hogy jelenleg a közös hadseregben még mindig az a hagyományos régi magyar-ellenes szellem uralkodik, mely megkeseríti ott a szolgálatot a magyar embernek, és amelyben bizakodik Horvátország, támaszt lelve a legfelsőbb fokozatokat elfoglaló szláv elemekben? Ez az örökös és valódi úgynevezett «téves kör» Irtóznak ifjaink a közös hadseregtől, mert szelleme, nyelve német. De miként változnék ez meg, ha ők nem mennek bele, hogy előle magyar szellemet, majd később magyar nyelvet is vigyenek abba ? Ha a hegy nem jön a prófétához, nem a prófétának kell-e a hegyhez menni ? És ki ellen fogunk mi a közeljövőben háborút viselni? Nem Oroszország ellene? Kinek, mely népfajnak léte van fenyegetve e monarkhiában ? A német és szláv elemé egyátalán nem. Egyedül a magyaré. És a német, a szláv elem, védjen meg minket az orosz, esetleg a német ellen? Íme, minden szempont ama fölfogás mellett szól, politikai úgy, mint gazdasági, társadalmi, nemzetiségi, hogy a magyar nemesség foglalja el a közös hadseregben a tiszti állomások minél nagyobb részét. Ez a magyar nemeség meg se mozdul, sőt még alig vitázunk is e kérdésről, mintha minden legjobban volna úgy , mint van. Mindenki az ország- a gyűlésbe igyekszik, pedig ettől nem ijed meg nem hogy a nagy orosz, de amint látjuk, még a csipetnyi Horvátország sem. A horvát, román, szerb, tót, szász mind egyszerre lázong a magyar állam ellen. Valósággal úgy tesznek, mint a felnőtt lelketlen élvsóvár gyermekek, akik nem tudják bevárni atyjuk halálát, pert indítanak ellene, hogy oszsza föl köztük vagyonát még életében. Természetesen ezen lázongás alatt egyelőre csak a vezető, izgató értelmiség egy részét értjük, a nép maga sok helyütt még egyátalán nem tudja, mi készül feje fölött. De ezzel ne ámítsuk magunkat, mert hiszen ez a világon mindenütt így megy. A szegény tudatlan pusztai, erdei lakos örül, ha kenyerét mától holnapra valahogy megszerzi; nem politizál untalan, de egy politikai eszmére a legbutább is elég fogékony, hogy az urai ellen föllázadjon. Ez igen egyszerű és könnyen érthető. És mivel ez országban a magyar az úr, ennélfogva az idegen fajokat nem nehéz ellene fölbujtani. Az már most kétségtelen, hogy itt az ideje, erélyt mutatni, mert különben megint, mint 1848 ban, tíz helyen gyuladhat ki a magyar államiság épületének teteje. Mert bizonynyal ez átalános mozgalomnak, mely mint futótűz terjed köröskörül a széleken, tulajdonítható, hogy ime már a többihez képest legcsöndesebb elem, a felvidéki tótság is kezd rmgint gyuladozni. A tót Matica ügye évtized óta pihent, most egyszerre fölbátorodva az «egész vonalon » megindult támadás zaja által, ennek skartba tett korifeusai is fölülik fejüket és egyenesen a királyra játszák kiütőnek vélt kártyájukat. Mintha alkotmány és felelős kormány nem léteznék, a királyhoz adnak be vakmerő vádlevelet, melyben olyasmit kérnek a királytól, amit az mint alkotmányos fejedelem nem teljesíthet, mert hiszen az ő kívánságuk nem kevesebb, mint hogy a király absolut hatalommal változtassa meg az egész jelenlegi közjogi rendszert, melynek természetéből folyólag itt a magyar nemzet, mint jogos többség, gyakorolja a kormányzás hatalmát, holott ők mint «tót nemzet» erről mit se akarnak tudni. A király természetesen áttétette a vádaskodó folyamodványt a magyar belügyminiszterhez. A szerbeknek sikerült fölültetni a magyar kormányt a kongresszus egybehívásával. Olyan többséget választottak bele, mely hallani sem akar a patriarkháról, akit a király nevezett ki és semmiesetre el nem ejthet. Azonkép fölült a horvátoknak, a kik királyi küldöttséget ki-