Katolikus főgimnázium, Pozsony, 1917
eszméiért hal meg.........A katona az Életnek, az orvos a Halálnak írt hadat. És ezzel a Halállal vívott mérhetetlen harcot dr. Christian Járn is . . . 3 évig. ... A küzdelem szörnyű volt. Néma borzalom száguld régi lelkünkön, ha visszatekintünk erre a küzdelemre . . . Elégtétel-e dr. Christian Jánosnak, hogy az Élet számára megmentő ezrek kívánnak Neki csendes nyugodalmat a szibériai pusztaságban? . . Elégtétel-e — folytathatnék a kérdezősködést — a rajta forró szertettel csüggő, immár vigasztalhatatlan szüleinek, testvéreinek, rokonságánál őt imádásig szerető, megtört ifjú nejének, ki hosszú, kínos várakozás utá é, akkor, amidőn férjének kilátásba helyezett visszaérkezését bizton remélte kapta a leglesújtóbb hírt, hogy férje hivatásának áldozata? Nem, a boldogultnak más elégtétele volt: kezelt ezer és ezer betegének hálája, kikne életét megmentette ott a messze idegenben, de idehaza is, hisz mint a államvasutak, a pozsonyi irgalmasrend kórházának orvosa, mint törvényiszéki orvos elismert sebész hírében állott, széleskörű magánorvosi gyakorlatában is általános elismerést vívott ki magának, orvostársai körében közkedveltségnek örvendett, kartársai általában szerették, tanítványai pedig tisztelték és becsülték, hisz ő ismertette meg velük azokat a fontos egészségügyi elveket, melyeket sohasem szabad, legalább is nem volna szabad szem elől téveszteniök. Intézetünk tanárai közvetlenségéért, őszinte nyíltságáért, erős szókimondó létére, vagy talán ép ezért szerették. Igaz, fiatalon ragadta el a kérlelhetetlen halál, holott neki messzemenő tervei voltak, és nemes törekvése, kitartása, akaratereje révén bizonyára nagy szolgálatokat tett volna embertársainak s magának szép jövőt biztosíthatott volna; de mint orvos, megnyugodva a változhatatlanban, bizonyára azzal a jóleső tudattal hunyhatta le szemeit, hogy míg ereje engedte, legjobb lelkiismerettel és tudása teljével szolgálta hivatását. És várjon kell-e, lehet-e ennél nagyobb elismerés vagy jutalom? A boldogult a maga önzetlenségében bizonyára maga sem kívánhatott volna ennél tökéletesebb, megnyugvást keltőbb elismerést. Bár fájó lélekkel, de bizonyára ezzel a boldogító tudattal vált meg az élettől, szenvedéseitől. S övéinek, szeretteinek, barátainak és tanítványainak, szóval mindazoknak, kik hozzá közel álltunk, szolgáljon megnyugvásul az a jóleső tudat: olyan volt a mi immár boldogultunk mindvégig, amilyennek megismertük: szerető gyermek, testvér és rokon, odaadó férj, jó kortárs, igaz barát, lelkes tanár, hivatásának buzgó, fáradhatatlan munkája az önfeláldozásig. Benne senki sem csalódott! Csak teteme pihen ellenséges földben ! Szelleme köztünk él és munkál, szép lelke pedig az Úr ítélőszéke előtt már bizonyára elnyerte méltó jutalmát. Emlékét kegyeletes szívek őrzik. És ne feledjük: feltámadunk ! Vargha Iván.