Katolikus főgimnázium, Pozsony, 1917

eszméiért hal meg.........A katona az Életnek, az orvos a Halálnak írt hadat. És ezzel a Halállal vívott mérhetetlen harcot dr. Christian Járn is . . . 3 évig. ... A küzdelem szörnyű volt. Néma borzalom száguld régi lelkünkön, ha visszatekintünk erre a küzdelemre . . . Elégtétel-e dr. Christian Jánosnak, hogy az Élet számára megmentő ezrek kívánnak Neki csendes nyugodalmat a szibériai pusztaságban? . . Elégtétel-e — folytathatnék a kérdező­sködést — a rajta forró szert­­ettel csüggő, immár vigasztalhatatlan szüleinek, testvéreinek, rokonságánál őt imádásig szerető, megtört ifjú nejének, ki hosszú, kínos várakozás utá é, akkor, amidőn férjének kilátásba helyezett visszaérkezését bizton remélte kapta a leglesújtóbb hírt, hogy férje hivatásának áldozata? Nem, a boldo­gultnak más elégtétele volt: kezelt ezer és ezer betegének hálája, kikne életét megmentette ott a messze idegenben, de idehaza is, hisz mint a államvasutak, a pozsonyi irgalmasrend kórházának orvosa, mint törvényi­széki orvos elismert sebész hírében állott, széleskörű magánorvosi gyakor­latában is általános elismerést vívott ki magának, orvostársai körében köz­kedveltségnek örvendett, kartársai általában szerették, tanítványai pedig tisztelték és becsülték, hisz ő ismertette meg velük azokat a fontos egész­ségügyi elveket, melyeket sohasem szabad, legalább is nem volna szabad szem elől téveszteniök. Intézetünk tanárai közvetlenségéért, őszinte nyílt­ságáért, erős szókimondó létére, vagy talán ép ezért szerették. Igaz, fiatalon ragadta el a kérlelhetetlen halál, holott neki messzemenő tervei voltak, és nemes törekvése, kitartása, akaratereje révén bizonyára nagy szolgálatokat tett volna embertársainak s magának szép jövőt biztosíthatott volna; de mint orvos, megnyugodva a változhatatlanban, bizonyára azzal a­ jóleső tudattal hunyhatta le szemeit, hogy míg ereje engedte, legjobb lelki­ismerettel és tudása teljével szolgálta hivatását. És várjon kell-e, lehet-e ennél nagyobb elismerés vagy jutalom? A boldogult a maga önzetlenségé­ben bizonyára maga sem kívánhatott volna ennél tökéletesebb, megnyugvást keltőbb elismerést. Bár fájó lélekkel, de bizonyára ezzel a boldogító tudattal vált meg az élettől, szenvedéseitől. S övéinek, szeretteinek, barátainak és tanítványainak, szóval mind­azoknak, kik hozzá közel álltunk, szolgáljon megnyugvásul az a jóleső tudat: olyan volt a mi immár boldogultunk mindvégig, amilyennek megismertük: szerető gyermek, testvér és rokon, odaadó férj, jó kortárs, igaz barát, lelkes tanár, hivatásának buzgó, fáradhatatlan munkája az önfeláldozásig. Benne senki sem csalódott! Csak teteme pihen ellenséges földben ! Szelleme köztünk él és munkál, szép lelke pedig az Úr ítélőszéke előtt már bizonyára elnyerte méltó jutalmát. Emlékét kegyeletes szívek őrzik. És ne feledjük: fel­támadunk ! Vargha Iván.

Next