Állami tanítónőképző intézet, Pozsony, 1879
. Tehát ismétlem a szervi fogyatkozásból származott hibák megrögzöttek s az intézetnek több mint egy évi munkájába kerül, mig a siketnéma rész szokásait, hajlamait megfékezte s rendes útra téritette. Azért a siketnéma-intézetekben működők örömmel fogadhatták az 1877. évi november 27-én 30,621. sz. ministeri rendeletet, mely a tanítóképzőkben a siketnémák oktatásának módszeres tanítását elrendeli; mert méltán várhatják, hogy a tanítók kezei alól kikerült növendékek kellőbb előkészültséggel jönnek az intézetbe s azok, kik ezen szerencsében nem részesülnek, sem maradnak minden oktatás nélkül. Bizonyos annyi, hogy e rendeletnek főhaszna abban rejlik, hogy a leendő tanítók bővebb lélektani tapasztalatokat szerezhetnek maguknak, mert a lélek működése ezen szerencsétleneknél úgymondanám pregnánsabb vonásokban tűnnek szemeink elé. Valószínűleg Graser is azért ajánlja annyira a siketnémák intézeteinek összekapcsolását a tanítóképezdékkel. Ez intézkedés még sokkal újabb, minthogy már most lehetne megbírálni annak következményeit, csak azokat kívánnám rövid értekezésem által megnyugtatni, kik kezeiket összecsapva a fölött sopánkodnak: Mit kívánnak a képezdéktől, mit a népiskoláktól! Igaz, hogy a tanítóképzőktől, sokat, igen sokat kivánnak három évfolyam alatt s hogy egy középtehetségü növendéknek, ha minden tekintetben csak kielégítően akar megfelelni, alig marad szórakozásra való ideje, de ha a tárgy tanulásának elméleti részét, mit későbben mindig pótolhat, bővíthet, dióhéjba szorítjuk, s inkább gyakorlatilag kezeljük a dolgot, mégis lehetséges azt keresztül vinni; azért szükséges, hogy a gyakorló iskolában siketnéma gyermek legyen, milyent, épen a siketnémák sokaságát tekintve, mindenhol lehet találni. A növendékek gyakorlati tanításuk alkalmával ezekre is legyenek tekintettel, s időkint ezekkel külön is foglalkozzanak. Intézetünk gyakorló iskoláját 3 siketnéma látogatja. Ezek minden nap egy, néha két órai különoktatást nyernek, a többi órákon az épérzékű gyermekekkel tanulnak. Ha oly tárgy kerül sorrendre, melyben részt nem vehetnek, csendes foglalkozást kapnak; rajz, írás szível egyedül is hasznosan elmulatnak, úgy, hogy a többit épen nem zavarják. Állításomat talán sok siketnémák intézetében működő tanító talán merésznek fogja találni s meg is merem mondani, hogy épen oly siketnéma, ki épérzékü gyermekek közt nyeri az első oktatást, könnyebben fog tanulni, különösen a szóbeszédre inkább serkentetik, minthogy gyermektársaival minél egyenlőbb fokon óhajt állani. A gyakorló iskolába járó három siketnéma között van egy leányka, (igaz, hogy a három közül ő a legügyesebb) ki már két szót önmagától vagyis a többi gyermektől tanult meg. E két szó „nem“ és „eb“. Kik a siketnémák tanításával foglalkoznak, tudják, hogy a „n“ hang tanítását lehetőleg későre halasztjuk, nehogy az orron át való beszédet, mire nagy hajlamuk van, elősegítsük. Ezekért én sem tanítottam a nem különben elég könnyű és gyakran alkalmazható szót. Egyszer kezemhez vévén a leányka kötését, idegen kezek működését vettem rajta észre, miért is a