Pro Minoritate, 1996 (1-4. szám)
1996 / 1. szám - Tóth István: Szomszédság
Viszonyunk talán csak Ausztriával, Szlovéniával és Horvátországgal, s megszorításokkal Ukrajnával mondható rendezettnek. (Utóbbival ugyan van alapszerződésünk és kisebbségvédelmi egyezményünk, ám mindezek ellenére a kárpátaljai magyarok helyzete nem mondható rózsásnak: önmegtartásukat az általánosnak mondható ukrán gazdasági válság mellett esetenként politikai fogantatású rosszindulat is akadályozza.) Az pedig - cselekedeteiket szemlélve - nyilvánvaló, hogy a román és a szlovák politikai elit a magyarellenességet tekinti egyik igen fontos legitimációs eszközének. Eleinte készségesen felhasználva, napjainkban azonban immár sarokba hajítva az MSZP-nek azt a választási kampányfogását, amely az előző parlamenti ciklus kormányát nacionalizmusban marasztalta el, önmagát pedig a történelmi megbékélés letéteményeseként kínálta föl. Látnivaló ugyanis, hogy a magyarságpolitikában a lépésegyeztetést nem is leplező bukaresti és pozsonyi vezetés retorikájában a Horn-kormány ugyanolyan irredenta és revizionista, mint - állítólag - elődje volt. (Elmondható tehát, hogy Hornék azonos politikai kultúrán szocializálódott partnerei most azzal „jutalmazzák" a tízmillió magyar miniszterelnökének kormányát, amivel az Antall-kabinetet büntették.) A gyakori meghátrálások és a ritkábban előforduló karakteres megnyilvánulások visszatérően ezeket a reakciókat váltják ki Bukarestben és Pozsonyban. Röviden: a tárgyalópartnerekből éppen a megbékéléshez szükséges politikai akarat hiányzik. A jelenlegi román és szlovák politikai kurzusnak ugyanis egészen másak a szándékai; számos jel mutat arra, hogy Magyarország időrendben esetleges gyorsabb euroatlanti integrációját provokatív lépésekkel is hajlandóak lennének megakadályozni. Ebben kitűnő eszköz lehet a kezükben a kezelésükben lévő magyar kisebbség, amely egyszerre lehet a provokáció tárgya és a politikai manipuláció eszköze. Az említettek miatt határozottabbá és egyértelműbbé kell tenni a magyar szomszédság- és kisebbségpolitikát. Nem szerencsés például, ha az autonómia kérdésében eltérő álláspontot képvisel a kormányfő, a külügyminiszter, a miniszterelnöki államtitkár, a külügyi államtitkár és a köztársasági elnök. Föl kell hagyni a sokat emlegetett, s előbb-utóbb a közönyös tétlenséghez vezető „eszköztelenség" emlegetésével. Rendkívül fontos, hogy a magyar-magyar kapcsolatokból száműzettesenek végre a hiszterizáltság elemei, s a róluk szóló döntésekben - még ha alapszerződésről is van szó! - hallattathassák hangjukat a kisebbségek is. Addig is nem ártana arra törekedni, hogy egyre több olyan konkrét döntés szülessék, amely alkalmas a határon túli magyarok közérzetének javítására. Tóth István