Pobisch Rudolf (szerk.): Proletár, 1920 (1. évfolyam, 1-18. szám)
1920-09-16 / 12. szám
szeptember 16 PROLETÁR A francia diplomácia serényen dolgozik a megegyeztetésen. Hidegebb szellők fujdogálnak megint a lengyel rónák felől és jó volna egy egységes lengyelromán-magyar ellenforradalmi blokkot megteremteni, mely Wrangellel szövetségben menne az orosz proletárállam ellen. A magyar probléma a burzsoázia ellenforradalmának a problémája és nem Horthyékon múlik, merre fog eldőlni. A magyar-román vajúdás a buzsoázia ellenforradalmi egységbe kovácsolódásának egyik szeme, de éppen ezért, a forradalom, a proletárforradalom egyik láncszeme is. Kétségtelen, hogy a burzsoázia hallatlan erőfeszítéssel igyekszik azon, hogy egyes rétegei érdekellentéteit kiküszöbölje és így egyetlen, egységes ellenforradalmi blokkot teremtsen meg. De hol sikerülhet ez csak ? Ott, ahol a proletariátust fegyveres erőszakkal tudják letartani. Ez pedig a termelés hallatlan csökkenését jelenti ezekben az országokban és így az ellenforradalom minden aktív lépése, minden „sikere,“ az ellenforradalmi országok még nagyobb gazdasági csődjével jár. Lengyelország, Magyarország, Románia mind a tönk szélén állanak és minél inkább hadonásznak, annál mélyebben másznak a hínárba. A haldokló handabandázása ez. Megláncolt proletár és bottal hajtott parasztok az ellenforradalom hadserege. Győzhetnek-e várjon ? Ott viszont, ahol a proletariátust még nem lehet nyíltan a szuronyok hegyére fűzni, ott az ellenforradalom minden nyílt fellépése előbbre löki a munkásságot a forradalom pályáján. Az ellenforradalom egységesülése egyszersmind a forradalom egységesülése is. És viszont. Egyszer az ellenforradalomé a kezdeményező szerep, másszor a forradalomé, de mindenképpen egy az eredmény: két táborra válása a világnak, forradalmi és éllenforradalmi táborra, mely döntő csatára készül egymás ellen. Döntő csatára, melyben az ellenforradalom utolsó kísérlete vall kudarcot. És vele Horthy-héjjas sorsa is eldől, eldől ott, a világforradalom harcmezején, ahol csak a proletariátus győzhet. A halottak gyorsan lovagolnak. Gyorsan lovagolnak — a pokol felé, amely felé minden lépésük viszi őket. És ha néha úgy is látszik, mintha a halottak ragadnák üstökön az élőt, a halott burzsoázia az élő proletariá-tust, végül mégis csak lerázza magáról az eleven a holtat. Végül, minden ellenforradalmi mozgás és szövetség és „siker“ ellenére, mégis csak az eleven élet, az új termelő rend, a proletariátus új világa gyűri le a halott, meredt kapitalista rendet. Mert az élet nem adhatja be a derekát a halálnak! Fimmen gratulál. Az ember, a II. Internacionálé szép sárga embere, fölveszi a fekete gorokkját és a cilinderét és elmegy gratulálni. Mindig van valami gratulálni való ezen a lakodalmas világon. Hol az egyik elvtársból lesz miniszter, hol a másikból. Hol meg az osztályharc ér valamely nevezetes évfordulóhoz, fordulópont- hoz, etapphoz, fázishoz, vagy frázishoz ... tudja nyavalya. Most például Edo Fimmen gratulál a Nemzetközi szállítómunkások nevében a nemzetközi Szállítómunkásoknak ahhoz, hogy mi bojkottjuk a reakció, a kapitalizmus, a militarizmus ellenes ! bojkottjuk milyen nagyszerűen sikerült! Fimmen már látja, hogy sikerült. Már annyira látja, hogy muszáj gratulálnia. Az orosz-lengyel háború még folyik ugyan, sőt minden háború, ami a bojkott kimondásának percében dúlt, dúl most is, de Fimmen számára már jelen van a siker. Úgy látszik épen az a siker, hogy áll ugyan a bojkott, de egyelőre nem ártott a kapitalizmus háborúinak. Fimmen ezt érzi sikernek. Fimmen ezért gratulál. Ha majd a bojkott csakugyan sikerül, „ha a háború muníció hijján“ eldöglik, akkor Fimmen nem gratulál. Az neki nem lesz siker. Ő nem úgy gondolta. 3 Olaszország válaszúton. írta Bán Ervin. Miközben az olasz tőke egyre nagyobb közeledést mutat a világreakciót irányító Franciaországhoz, s a pacifista Giolitti kormánya feltűnően barátkozik a győzelmük kiaknázásában telhetetlen francia generálisokkal, az alatt az olasz munkásság elhatározó lépéseket tesz a forradalom irányában s a harcos proletariátus pártja és szakszervezetei egyaránt mindjobban közelednek Moszkvához. Természetes, hogy e helyzetben a kapitalizmus egész apparátusát felvonultatja az egyre növekedő orosz szimpátiák csökkentése érdekében. Először azzal a sokszor megpróbált váddal hozakodtak elő, hogy az oroszországi tanácsköztársaság olaszországi gazdasági képviselője bolseviki propagandát űz, mikor pedig ezt a vádat elhallgattatták s kimutatták, hogy éppen ennek az állítólagos szovjet propagandistának buzgólkodásai folytán a gazdasági kapcsolat Oroszország és Olaszország között létrejött és a szállítások kölcsönösen megkezdődtek, ami Olaszországnak legalább is annyira érdeke, mint Oroszországnak, akkor a kapitalisták sajtójuk útján azt a hírt kürtölték világgá, hogy az Oroszországból érkezett gabona romlott és használhatatlan. Ezek a mesterkedések azonban époly keveset fognak használni, mint az orosz rémmesék széleskörű terjesztése és fantasztikus kiszínezése, melyeket igen aaposan elintézett az olasz szakszervezeti szövetségnek Oroszországból nemrég visszatért küldöttsége, mely harsány szószólójává lett az Oroszországgal mielőbb megkötendő békének. De a pacifista polgári kormány nem akar békülni Szovjetoroszországgal, mert minden pacifizmusát saját belső osztályharcai veszik igénybe. Ezekben a harcokban, amelyekben nemcsak méreteiket és horderejüket, hanem a módszerek új és forradalmi voltát tekintve is rendkívül sok a figyelemreméltó esemény, a kormány a semlegesség álláspontjára helyezkedett, nem avatkozik a munkások és tőkések küzdelmébe, várakozó állást foglal el. Ez a semlegességi nyilatkozat természetesen csak szédelgés és a tehetetlenség körülírása. Ki hiszi el a tőke kegyelméből élő és külpolitikájában oly imperialisztikus hajlandóságú kormánynak, mint aminő az olasz, hogy a belső harcban, az osztályok közötti küzdelemben, amelyben hatalmi érdekei még sokkal közvetlenebbek, semleges maradhatna és tétlenül nézné, mint szorulnak ki megbízói előnyös pozícióikból s mint vonulnak be oda a forradalmi proletariátus seregei, ha tehetetlensége nem kényszerítené erre a magatartásra? Bizony nem egy elvi semlegesség az, amely az olasz kormány elhatározását irányítja, hanem annak a beismerése, hogy a tőkések kormánya nem rendelkezik többé jól megépített erőszakszervezetével, hogy csak diplomatizálnia és reménykednie lehet ígérgetni és tárgyalgatni, azzal a mellékgondolattal, hogy talán még sikerül a forradalom legnagyobb veszélyeit elhárítani. Nyilvánvaló mindebből, hogy ez a semlegességi nyilatkozat egyáltalán nem őszinte, csak megtévesztés, a pillanatnyi zavar által sugallt kibúvó az időnyerés, az alakulások kivárásának célzatával. De hogy is volna képzelhető komoly hajlandóság a semlegességre oly kormány részéről, melynek külügyminisztere gróf és munkaügyi minisztere,egy renegát munkásvezér? Mert a neutrális kormány munkásügyeit senki más nem intézi, mint Arturo Labriola, az egykori szindikalista vezér. Ugyanaz a Labriola, aki tele szájjal hirdette a forradalmat és nem tudott eléggé felháborodni az osztályharcban való