Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1865-11-19 / 47. szám
A DEISMUS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE, IRÁNYA ÉS HATÁSA A THEOLOGIÁRA. (Vége.) XXII. Berkeley után ismét más szaka kezdődik a deismusnak, mennyiben átmegy a szkepticismus terére. Ezen irány első képviselője Dodwell Henrik ily címü munkájával: „a keresztyénség nem bebizonyításon alapszik." (Christianity no founded on argument etc.) E munkát levél alakban irta Dodwell egy, az oxfordi egyetemen tanult, ifjú barátjának (1742) ki úgy vélekedik, hogy ha az ember ésszerű hithez akar jutni, vetkőzzék le minden előítéletet, kétkedjék, bíráljon és vizsgálódjék. Szerző ellenben már magát az okos hit (rational faith) fogalmát hamisnak tartja, s biztosítja barátját, hogy ha a ,,mindeneket megvizsgáljátok" elvéből indul ki, utoljára „semmit sem fog megtartani." Munkájának első részében igyekszik bebizonyítani barátjának, hogy az ismerő tehetség nem viheti az embert igaz hitre; ellenben maga az írás kimutatja, hogy az isteni igazság megszerzésére melyik a legalkalmasabb eszköz. Nézete szerint legyen a hit általános, és mindenkinél mindig ugyanaz. De annyi különféle észjárás mellett a vizsgálódás eredménye mindenütt külömböző. Az evangyeliom evidentiája pedig ép mint nagy szerzője „tegnap ma és mindörökké ugyanaz marad." Már maga az, hogy a hit, az embernek kötelességévé tétetik, kizárja az ész munkásságát, mert ha szabad vizsgálódni és kétkedni a hit dolgaiban, ki áll jól érte, hogy vájjon a vizsgálódás hitet, vagy hitetlenséget eredményez-e? Hiszen akkor a bölcs és jó Isten azt kívánná, hogy helyesen ítéljünk oly dolgokról, melyeknek megítélésére nem adott tehetséget. Ha már a hit általában kötelesség, mindenesetre szükséges az élet minden idejében, még a gyermekkorban is. A gyermekeket korán hitre kell vezetni, ámde ha ehhez megkívántatik az okos belátás, nem felfordult dolog-e a gyönge lelket megkábítani, mielőtt okos tehetségeit használni tudná ? Ha a vallás megengedné a vizsgálódást, meg kellene engedni a hitetlenséget is, és akkor az észszerű keresztyénnek eredetileg kétkedni kellene az evangyeliom igazságáról. Tegyük föl, hogy a vizsgálódásnak eredménye csakugyan hit leend. Vajjon ez lesz-e ama hit, mely hegyeket helyekből kimozdít és jár a vizek fölött? Mihelyt okoskodni kezdünk azonnal eltűnik a szent tisztelet, mellyel eddig a valláshoz ragaszkodtunk. A bölcsészeti hit nem adhatja meg nekünk a valódi hit léleknyugalmát, nem uralkodhatik szenvedélyeinken, nem tehet oly bátrakká, hogy ha kell készek legyünk a vértanúságra is, most folytonos válságnak van kitéve, mert a történelmi okmányokat emberek hitelesítik. Nekünk valósággal kell látnunk a megnyilatkozott egeket, és az embernek fiát saját szemeinkkel szemlélnünk, nem pedig a történelem és hagyomány homályos távcsöveivel. Fennebbi állításait támogatja az Isten-ige terjedésének történetével. A Megváltó nem bizonyítgatott, hanem tanított, mint égből jött mester. Az apostoloknak szintén nem volt idejük vitatkozni, mert ők prédikálás végett küldettek szét, s gyakran egyetlen beszédre egész községek lettek keresztyénekké. Mi tehát valódi forrása, alapja a hitnek, ha nem az ésszerű meggyőződés, se nem okoskodás ? A bizonyságtétel, úgymond, melyet a szentlélek nyújt a mi lelkünknek. Senki sem nevezheti Jézust Úrnak, hanem ha a szentlélek által. Ez az elv elsőben egyetemes, mert a kegyelem mindeneknek megjelent, másodszor a megkisértések ellen eléggé hatályos, harmadszor közvetlen hatású. Ez absolut bizonyságot tesz Istenről, ezenkívül nincs szükségök csudák és hajdankori okmányokra, mert ez egy keblünkben levő folytonos csuda, élő tanú, mely nem csalódik, s megmarad mind a világ végeztéig. A vallásnak alapja — így folytatja — hit és önmegtagadás, a filozófiáé kételkedés, és gyanú. E különböző álláspont miatt régóta ellenségeskednek egymással a két fél emberei. A bölcsész erkölcsi viszonyokkal mér minden tant, neki még maga a kijelentés is gondolat körébe esik, és elfogult minden iránt a mi nem tartozik a természettörvények alá; ellenben a hivő, a keresztnek felvilágosult tanítványa, tudván, hogy mindent bír a mire szüksége van, megvetéssel tekint (és jogosan!) minden alantabb álló tudományra, mely őt csak szórakoztatná. Mindazon bölcsészeti kísérletek, melyek által a vallási igazságokat felvilágosítani, bebizonyítani törekedtek, rendesen az ellenkezőt eredményezték. Ezen irány volt főoka a jelenleg uralkodó hitetlenségrehajlásnak is. Ellenben ahol az észt gondosan elnyomják, ha mindjárt polgári hatalommal is, ott nincsen indulatoskodás és meghasonlás. Azok fogták föl igazán a vallás lényegét a kik a hitetleneket, és azoknak dögvészes iratait lángok közé dobták, a lelkek általános biztonságának áldozatául. Codwell iratára több a ker. vallást védelmező és cáfirat jelent meg. Benson, Eddridge, Leland, Chubb, és püspöki részről Randolp : ,,az oxfordi ifjú felelete'' cím alatt felelt állításaira. Jelesen azon tételre, hogy a ker. hit föltétlenül szükséges, ugy, hogy a mely erkölcsi cselekedetet nem hitből származik : bűn ; ezt feleli, hogy nem igaz, hogy az erény teljesen a hittől függ, maga az evangyéliom sem állit ilyesmit. Oly ember is félheti az Istent és cselekedhetik jól, ki Istenről semmit sem tud, mint Cornelius, s az irás azt tanítja, hogy az ilyen is erény Isten előtt. De sem ez, sem a többi iratok meg nem akadályozhatták, hogy fönn ne maradjon ez irány, melyet Dodwell kifejtett. XXIII. Hume (olv. Jum) Dávid (1711-1776) edinburgi régi nemes család ivadéka. Elsőben a jogot kezdette tanulni, de hamar beleunván, a bölcsészetre adta magát. 23 éves korában Franciaországba ment, s három évi ottani tanulmányainak gyümölcsét részint Londonban, részint Edingburgban kiadta (1739—42) habár a közönségnek nem igen izlett. Későbbi irataival azonban magára