Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1867-06-30 / 26. szám
jogossága és célszerűsége fölött tett legszigorúbb nyilatkozatait, gondosan elhallgatva a régibb egyházi atyák számos ellenkező mondásait. Azon kor volt a keresztyénség legsötétebb időszaka. A papok teljes mértékben tudatlanok, az egyház történelmében járatlanok voltak, s még a theorologusok között is általánosan uralkodott azon szokás, hogy az egyházi traditiókat csak a Gratian által felhozott adatokból álliták össze. Igy fejlődött ki és terjedt el az a téves tudat, hogy Augustinus nézete uralkodó volt az egész ősegyházban s már az apostolok kora óta jogosnak és szükségesnek tartották a máskép hivőket üldözni. Ehez járult később az uj scholastika az ő tudatlanságával a történelem és exegesis mezején. Mindenféle allegoriai és symbolikus mesterfogásokkal elferdítették a biblia szavainak valódi értelmét, s borzasztó következtetéseket vontak belőle. Pl. „a szentirás az eretnekeket tolvajoknak és farkasoknak nevezi; már pedig a tolvajokat felakasztani, és a farkasokat agyonverni szokták." Vagy: „a hamis tan terjesztője olyan a szellemi téren, mint a hamis pénzverő és a méregkeverő a polgári életben; minthogy pedig az állam ezeket halállal bünteti, tehát ezen büntetést az eretnekekre is joggal lehet alkalmazni. Vagy az egyház tanától való eltérést az isteni felség megsértésének bélyegezték s alkalmazták rá a római jogból a felségsértési törvényt. „Az eretnekek, — vélték továbbá — a sátán fiai, tehát illő hogy atyjok sorsában még e földön részesüljenek, t. i. hogy égjenek. Aquinoi Tamás az eretnekek iránt való türelemmel és szelíd bánásmóddal szembe állította az apostolnak már többször érintett szavait (Tit. 3, 10) s hozzá tette végül még azt, hogy legbiztosabban el lehet őket kerülni, ha megöletnek, sőt akik az eretnekségbe ismételve visszaesnek, azokra nézve felesleges minden tanítás, hanem csak a legrövidebb processus után meg kell őket égetni. A 11-ik században csaknem észrevétlenül húzódott át egy idegen tan keletről Itáliába, s onnan tovább északi irányba. Egy bizonyos töredéke volt az agnosticismusnak, mely a korábbi időkben pogány és keresztyén eszmék zavarából fejlett ki. Követőit nevezték manichaeusoknak, patarenusoknak, katharenusoknak. A nép ezek felett rögtön büntető törvényszéket tartott, máglyára hurcolta, míg a püspökök és a clprus kezdetben gyakran igyekeztek őket a tömeg kezeiből kiszabadítani. 1179-ig már annyira elszaporodtak déli Franciaországban, hogy Illik Sándor fegyveres expeditiot, rendelt ellenök; a formaszerű vallásos háborút III. Innocentius szervezte, miután legátusát Castelnau Pétert megölték. A pápa rendeletéből Arnold citeauxi abbás keresztes háborút prédikált, s csakhamar keresztes csordák tódultak a szerencsétlenekre, felizgatva a pápai bűnbocsánat ígérete és a gazdag zsákmány reménye által, mellyel a virágzó tartomány kínálkozott. Ezerek hullottak el az idegen tan vallói közül, és az egyház mégis kénytelen volt belátni, hogy az eddigi eszközökkel nem lesz képes az eretnekséget kiirtani. Így állította fel az inquisitiót, mint állandó hittörvényszéket. Az inquisitiónak legelső alapjait már Illik Lucius letette, midőn 1184-ben rendeletet bocsátott ki, mely szerint ugy a püspökök, mint a világi hatalom kezelői az eretnekeket mindenütt puhatolják ki, és állítsák törvényszék elé, s a nyakasokat adják át a világi hatóságnak, hogy hajtsa végre rajtuk a halálos ítéletet. Ezen rendeletet újította fel később Illik Innocentius, s kibővítette az által, hogy az eretnekek vagyonának elkobzását is megparancsolta, s tőlök minden törvényszéki védelmezést megtagadott. Elején a püspökökre volt bizva az eretnekek kipuhatolása és elitélése, de IX-ik Gergely vélekedése szerint igen szelíden és hanyagul jártak el tisztekben, s azért tehát 1232-ben és 1233-ban az inquisitio ügyét az ujon alapitott dominicanus szerzetrendre bízta. Ezen könyörtelen szivü barátok, mint a pápai szék delegátusai, korlátlan hatalommal ruháztattak fel, s csak a pápának voltak felelősök. Nem volt semmi állandó hazájok és birtokok, tehát egészen másnemű buzgósággal és kegyetlenséggel vették munkába az eretnekek kiirtását, mint a püspökök, kiknek kezeit hivatalok, és társadalmi összeköttetéseik gyakran lekötve tartották. — Az egész intézmény IV-ik Innocentius által érte el teljességét (1234—54) a ki körülirta annak szervezetét, és az eljárás finormértékét. Azon jellem, melyet ő ezen emberietlen intézményre nyomott, érintetlenül megmaradt a mostani időkig, — utódai ré- 51* /