Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)
1870-10-09 / 40. szám
1244 1167 jelentésű szolgálatokkal, amelyeket Önök a nevelés ügyének tettek és folyvást tesznek. E helyzet gyökeres megjavítása képezi munkálkodásunknak, törekvésünknek egyik fő tárgyát ; bár jól tudjuk, hogy Önök, tisztelt Tanár urak rögös tövises pályájukon az anyagi nélkülözés közepett is mindig megtalálják a vigasztalást, hogy ne mondjam, kárpótlást a hiven teljesített kötelesség tiszta tudatában. keiket Nagy örömöt éreznek a szülők, midőn gyermeszárnyra bocsátják s átadják a közéletnek. Önök, uraim, ez örömöket minden évben sokszorosan érzik, élvezik. És ha Önök több évig sikerrel működtek és működnek e rögös bár, de igen szép pályán, mint például többen Önök közül, akik évtizedet meghaladó idő óta szerencsésítik iskolánkat, a szülőket, a társadalmat, a hazát sikerdús munkásságokkal, vagy mint például Ön, tisztelt igazgató úr, aki már egy negyedszázad óta fáradozik iskolánk fölvirágoztatásán, a ki látta ezt teljes fényesen ragyogni, aki bőven részesült azon fájdalmakban, amelyeket az erőszakos megcsonkításból származott alábbhanyatlás idézett elő, és aki látja ezt most ismét fokonként emelkedni vissza régi fénypolcára, ha mondom, Önök nagyobb időszakot szentelnek e pályának és ezen idők folyása alatt széttekintve a társadalom nagy kertjében, látják a hús tenyészetet, az emelkedő cultúrát és látják, hogy az Önök által előállított szép, kiváló példányok mind ennek jelentékeny tényezőiül szolgálnak: lehetlen, hogy örömteli kebellel ne kiáltsanak fel gyakran : „Ez itt az én kezem műve ; azt is ott én mentettem meg; az is amott az én fáradozásom eredménye. " Csak így lesz megérthető, hogy Önök minden évben következetes buzgalommal futják meg pályájukat s minden uj évben megújult erővel lépnek ismét a sorompók közé. Kívánom Önöknek tisztelt tanár urak, hogy e nemes erő soha ne lankadjon, sőt növekedjék, s találkozzanak Önök egész pályájukon mindig ugy a szülőknek, mint a hazának méltó elismerésével, hálájával. Isten tartsa meg Önöket. Adjon önöknek törhetlen egészséget, mindig megújuló anyagi, szellemi erőt, és iskolánk bizonnyal el fog jutni ama fénypolcra, amely azt méltán megilleti. Éljenek sokáig ! A vallási állításról a népiskolákban. Amit Kovács Albert ur a Prot. Egyh. s Isk. lap 36-ik számában a vallásnak a népiskolákban való tanítását illetőleg a lelkipásztoroknak oly melegen ajánl: az a lelkészeknek félremagyarázhatatlan bibliai parancson alapuló elodázhatatlan kötelessége. Tudjuk ugyanis, hogy mi reformátusok a keresztség kiszolgáltatását azért nem engedjük meg laikusoknak, mert Máté XXVIII. 19-ben (vallás) tanítás és keresztség kiszolgáltatás a tanítványoknak egymástól elválaszthatatlan kötelességekké tétetett. És a tanítványoknak hivatalbeli utódai a lelkipásztorok mégis mit tesznek ? Ha a keresztségről van szó, az idézett bibliai helyen a „nép" szót úgy értelmezik, hogy az magában foglal minden isten képére teremtetett élőlényt eredet-, nemzetiség-, nyelv-, kor- és nemre való tekintet nélkül, s ezen okoskodás alapján végrehajtják a keresztséget a még teljesen öntudatlan kisdedeken is. Hanem ha (vallás) tanításról van szó, akkor már a „nép" fogalmából kirekesztik a 10—12-ik életéven alul álló gyermekeket, szóval azokat, kik még a népiskolákban tanítók által a confirmation előkészítve nincsenek. Csekély meggyőződésem szerint ebben ellenmondás van. Mert egy egyenes parancsnok második részét szigorúan végrehajtani még a kisdedeken is, kiknek még arról semminemű fogalmuk nincs és nem is lehet, első részét pedig mellőzni még akkor is, midőn már arra a gyermek fejlődésénél fogva nem csak alkalmas, de a lehető legalkalmasabb (mert hiszen a vallásos érzések felébresztésére, s az erkölcsiség magvainak befogadására a gyermeki szív legalkalmasabb) ez — szerintem — ellenmondás. A lelkipásztori gondnak az egyház minden tagjára ki kell terjednie, és mégis a 10 — 12 éven alul álló gyermekek ezt mindez ideig nélkülözni kénytelenek. A lelkipásztort először legtöbben közülök akkor látják, mikor az iskolába visitálni megy , másodszor pedig midőn az examenben őket szólítgatja, vagy a confirmationál elvégzi a puszta szertartást anélkül, hogy a vallást tanította volna! Ez pedig nem lelkipásztori, hanem iskolafelügyelői gond. Épen azért én —megvallom— csudálkozom, hogy lelkipásztoraink, még a legbuzgóbbak is, laiás kezekre, sokszor képzetlen tanítókra bízták azt, ami a sacramentumokkal való élésre képesít, míg maguknak a sacramentumoknak kiszolgáltatását — mint kizárólag őket illető jogot, a magok számára oly híven megőrizték. Mert nem pusztán a confirmatiora való, alig egy hónapig tartó előkészítés az, (amit különben legtöbb egyházainkban ma is laicus tanító végez) mi az embert a sacramentomokkal lelki haszonnal való élésre képesiti, hanem a tiszta vallásos meggyőződéstől áthatott hivő kebel. Ilyené tenni pedig az emberi keblet, mióta a csudák kora lejárt — pár heti oktatás által tenni aligha lehet-