Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1876-03-26 / 13. szám
dékei azokat a vizsgálatokat és szigorlatokat állják ki, melyeket a Cambridgei egyet, tanulók. Egynémelyikeképen kiváló sikerrel állotta ki a vizsgálatokat. A fent említett „Union" mult februárban tartotta évi közgyűlését, mely alkalommal Müller M. az oxfordi egyetem hírneves tanára, s a nevelésügy buzgó apostola egy érdekes beszédet tartott, mely — pár helyi érdekű megjegyzés kihagyásával — íme itt következik : H. Nagyon kellemes dolog olyasmit indítványozni, amiről mindenki előre tudja, hogy senki sem lesz ellene; mert bármennyire eltérők is egyben-másban a jelenlevők nézetei, abban bizonnyal mindnyájan egy nézeten vagyunk, hogy akik ezt a mi társulatunk hajóját útnak indították, és az utóbbi években vezették, t. i. a hajóskapitányok, alkapitányok, kormányosok és hajókalauzok , mind egy szálig derékül megállták helyöket. Jórészt ismerik Önök azt a régi történetet, mely szerint két matróz azon tanakodik, hogy váljon Nelson az égbe jut-e vagy a pokolba ? Abban mindketten egyek voltak, hogy Nelson nagy tengerész és bámulatos férfi volt, miből kiindulva így szólt az egyik: „no már azt épen nem tudom , hogy hova jut, de azt merem állítani, hogy a hová akar, oda okvetlenül bejut. " Úgy hiszem, hogy mi szintén elmondhatjuk ezt a mi társulatunkról , amíg a mi mostani elnökünk , alelnökeink, előülőinkkel, titkárainkkal és a hajó egyéb derék személyzetével dicsekedhetünk. Ahova ők be akarnak menni, oda be is jutnak. Tapasztalásból beszélek. Mindannyian úgy tartottuk, hogy a nőnevelés ügyében Oxford a bevehetetlen helyek közé tartozik. Társulatunk elnökei és titkárai évek óta minduntalan zaklattak, hogy váljon nem lehetne-e alapelveink értelmében Oxfordban felső-leányiskolát állítani? A felelet mindig ugyanaz a kérlelhetlen : „lehetetlen" volt. Azonban egyszerre, mintegy varázsütésre megváltozott a viszony, s többé nem volt a kérdés : hogyan szorítsa ostromtűzbe társulatunk Oxfordot, hanem az : hogyan nyerje meg Oxford társulatunk szivét, hogy oda mentől hamarább felső leányiskolát állítson. Ez az intézet ezelőtt kevéssel nyilt meg ugyan , de a tanulók száma egyre nő és saját tapasztalásomból mondhatom, hogy méltán. Vasárnaponként a gyermekek szorgalmával alig lehet bírni , s a szülőknek kell magukat kerékkötőül körbevetni. A gyermekek nagyon szeretnek dolgozni, és ez, mint önök jól tudják, félig nyert csata, de mint mondok, még annál is több. Sokan csodálkoznak ezen , én még inkább a mondó vagyok, hogyan lehet, hogy a gyermekek a tanulást ne szeressék, ha a tanítás olyan, milyennek lenni kell. Jó tanításra, derék tanító kell, a ki tárgyával merőben tisztában van ; s a kinek a tanítás élvezet, nem pedig izzadságos munka. Ha az ily tanítónak gyönyörűség a tanítás, tanítványának is öröm ám a tanulás. A tanításnak olyannak kell lennie, mint a madárnak a dalolás, de ilyesmit minő lélekkel várhatunk egy nevelőnőtől? Nincs ellenvetésem a nevelőnők (gouvernanteok) ellen , ismertem köztük nem egyet jóra valót; ámde amit mi tőlük kívánunk, az a lehetetlenséggel határos. Senki sem bírja ki, hogy mindent és a mellett egész nap tanítson mindent. Teljességgel nem az a csudám, hogy a nevelőnők oktatása a háznál oly silány eredményű, hanem inkább az, hogy nem sokkal roszabb még annál is. ságnak Az észszerűen szervezett iskolában efféle nyomoruhire helye sincs. Meghiszem, hogy mindenhez értő tanítónőt nem lehet találni; de igen is lehet olyakat, kik egy-két tárgyat alaposan értenek , melyeket nemcsak eszek, hanem szivök szerint is tanulmányoztak, s a kik repesnek az örömtől, ha azokat taníthatják is. A legöregebb hiba oly tanítónők után kérdezősködni, kik mint egy „megszűrt" mindentudás birtokában legyenek , de ennél semmivel sem kisebb hiba, egy osztályban, mindennek tanítását egyre bízni. Tanítónőkkel egy iskolát sem volna szabad vízirányos, hanem csak függőleges vonal irányában ellátni, s nem kellene soha elfeledni, hogy valamely tudomány elemeinek tanítására soha sem lehet fölötte jó tanítóra szert tenni. S ha egyszer aztán derék a tanító , hogyan lehetne a tanulás más , mind gyönyörűséges ? Avagy mi egyéb a tanulás a gyermekeknek, mint színházba menés , hogy a mi világunknak legbámulatosabb csodáit lássák ? Nincs-e a gyermekekben újságvágy ? Nem ostromolnak-e folytonosan minket kérdéseikkel ? Nem öri-e őket a kedvetlenség, ha nincs mit tegyenek ? Nem azt akarom mondani teljességgel, hogy a tanulásra egyáltalában nem kell erőfeszítés, de ez az erőfeszítés is lehet mulatság. A mi tekintélyes tudományainknak : a mathematikának, gramatikának, botanikának, vagy bármi névvel nevezendő tudománynak igen egyszerű volt a kezdete. Alapjukat oly emberek vetették meg, akik a tudás terén merőben gyermekek voltak. Minden következő emberöltő adott hozzá, javított, egyszerűsített valamit ; az épület ezalatt emelkedett fokról-fokra, s ma már a tudományok magas tornyokként állanak előttünk, melyeknek — ugy látszik — mintha senki sem bírna a tetejében hágni. Miben áll már a valódi tanítás, hanem abban, hogy az a tanítványt fokról-fokra vezeti a csiga-lépcsőn, föl egészen a torony-gombig. Ámde tudjuk, vannak tornyok, melyeknek oly menedékes a lépcsőzete, hogy a felmenetel alig kerül fáradságba. Vannak ismét tornyok, melyeknek ha szabálytalan, kihulladozott és sikamlós lépcsőin egy darabig botorkáztunk , utoljára kétségbe esve hagyjuk abba a verejtékes fölhágást. Szintúgy van a dolog a tanítással. Ha valaki egy tárgyat fokozatosan bír tanulni, s lehetőleg ugyanazon történelmi fokon tud fölvezetni, melyeken maguk a torony építői is felmásztak: az őt nyomon kísérő tanítványok homloka nem nagyon fog verejtékezni, s mint a velencei campanile toronyban, előbb