Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-10-09 / 41. szám
akár jó pap lesz. Vigyázzunk, hogy már magát a rendszert ne tegyük olyanná, hogy az önmagában rejtse a felületesség, a kontárság, a szellemi proletarismus feltételét. Sikert mindenben csak úgy érhetünk el, ha teljesen, egész lélekkel akarjuk, amit akarunk. És ha talán tekintettel arra, hogy a theologusok legnagyobb részének úgy is nem ez a diploma adand kenyeret, ez csak olyan salvus conductus majdan a tanítók támadása ellen, kik ha azt mondanák: j nem tudja ezt a nagy tudományt a tisztelendő úr*, legyen mire hivatkozni, hogy j igenis tudom, itt a diploma*, bizonyos elnézést gyakorolnának a képesítő vizsgán a theologusokkal, azt hiszik, hogy a rosz akarat nem fegyvert kovácsolna-e abból s viszont a fiatal emberek nem rögtön észrevennék-e, hogy hát ezt a dolgot nem is kell nagyon komolyan venni, s nem szállítná-e át az első vizsgázó nemzedék mindjárt az utódokra, hogy csak tréfa az egész ? Már pedig ez nem szabad, hogy így legyen. Mert ha szükségét látjuk valaminek, hogy annak meg kell lenni, akkor legyen meg teljes komolysággal és rigorosítással, ha pedig adiaphoronnak látjuk magunk is, egyenesen hagyjuk el. Szerintem elégedjünk meg annyival, a mennyi pedagogikumot ifjaink eddig kaptak s mely őket egészen elégségesen képesíti a felvigyázásra, a kormányzásra. Képezzék a theol. akadémiák a leendő papságot úgy, hogy ez fenséges hivatásának magas színvonalán álljon, hogy legyen nagy és széles körű tudománya, becsületes, tiszta jelleme, erős kötelességérzete; képezzék ki ifjaink magukat önmunkássággal, gyűjtsenek magukba sok-sok ismeretet, hogy ó és új együtt legyen kincsesházukban, nemesítsék szívüket, szokjanak a munkához, hogy az legyen életelemük s midőn parochiára jutottak, szüntelen a legszélesebb értelemben vett lelkészi kötelességek hű betöltésében fáradozzanak, tanuljanak, hogy taníthassanak, fegyelmezzék önmagukat, hogy fegyelmezhessenek, munkálkodjanak, hogy példát adjanak, legyenek szívélyesek, nyájasak mindenekkel, pillanatra se jusson eszükbe önmaguknak, hanem csak hivataluknak tekintélyt követelni; igyekezzenek a melléjük rendelt tanítók felett szellemi fölényükkel s nem hivatali felsőségérzettel kitűnni és akkor nem lesz egy sem a tanítók között, ki azt merészelje mondani, ha valamiben tanácsot vagy utasítást ad neki, s nem érti ezt vagy azt az úr, nincs tanítói diplomája!* A szellemi erő az egyetlen jogos monarcha, minden más agyag lábakon áll! Az afféle beszédek különben is ama hosszú küzdelemnek még utóhangjai, melyet folytatott a lelkészi kar a tanítóval s megfordítva. E század elején is még a legtöbb helyütt csak tanító!* volt a tanító, a préczi*, jkosta* mellékneveivel szerencséjének tarthatta, ha a ntiszt úr csizmáit megtisztíthatta. Neveket is nevezhetnék, hol ez így volt. S ahol a csizmatisztítás nem volt is a conventióban, volt lenézés, megvetés a büszke vÍrástudók* részéről. Egyszerre aztán eljött a népnevelés országa, s a tanítói kar kezdte magát emancipálni minden felsőbbség alól s egyszerre önteltté lett, mint ^erster und vornehmster Stand.* Azt hitték, hogy mert elsőrendű ügy a nevelés ügye, hát ők is elsőrendek, ez ügynek pedig csak napszámosai. Amennyi erővel le van nyomva a rugó, ép olyannal peckelődik vissza, ha a nyomás megszűnik. Nos hát most ők csaptak vissza s most hogy ők ne vethessenek semmit szemünkre, hát adjunk tanítói diplomát papjaink kezébe ?! azoknak, kik jóval magasabb képeztetést nyernek, hisz már iskoláik is ezt feltételezik. Nyolc gymnasium, 4 évi akadémiai cursus itt, négy gymnasium és 4 évi praeparandia ott! Régen tanító lehet már valaki, mikor a theologus ifjú még csak diák. Sejti, érzi, látja mindenki, hogy valami rothad Dániában.* Baj van egyházunk és iskoláink egymáshoz való viszonyában s mindenféle remediumot meg akarnak kisérleni épen legjobbjaink, hogy a viszás helyzeten, a bajokon segítsenek. Nagy áldozattal tartatnak iskoláink, oly áldozattal, hogy fenn prot. felekezeti épen ezek miatt speciális egyházi céljainkra alig tudunk valamicskét fordítani, mindent felemésztenek az iskolák s a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy amíg egyfelől tanítói karunk egészen kifelé gravitál az egyházkörén kívül, addig másfelől ez iskolákból épen magának a felekezetnek igen gyenge támaszai kerülnek ki, nem öntudatos, buzgó protestánsok többé, hanem jó részben közönyösek, se hidegek, se melegek s még jó, ha nem vallástalanok. Papjainkat kell hát egyenesen tanítókká tenni — mégpedig diplomával! Én is azt mondom, hogy tegyük, de hivatalos diploma nélkül és pedig vegye kezébe a lelkész a vallástanítást. Erre van még az állam szemében is jogosítványa s ha e tárgyat jól kezeli, a diplomás tanító sem mondhatja neki, hogy „nem ért a tanügyhöz az úr*, mert épen a legnehezebben kezelhető tárgyban mutat sikert. S ha mint vallástanító bement az iskolába a lelkész, oda, abba a kicsiny gyülekezetbe, melyben ahogyan vet, majd úgy arat, egyszerre közelebb lesz önmaga a gyülekezetéhez, hívei ő hozzá, ő a tanítóhoz és viszont. S ha nemcsak mint felügyelő lép be az iskolába, hanem mint maga is tanító, jobban észre venni a hiányokat, jobban gondoskodhatik fogja azok megjavításáról, türelmesebb lesz, ha maga is megpróbálja a tanítást, az iskolában előforduló bajok iránt s nemcsak mint főnök, hanem mint collega is