Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)

1835-02-14 / 13. szám

74 Annál rosszabb, madame! így e’ földi örö­mek’ egyik legnagyobbikát elveszti. Részemről már mindennemű gyönyöréldeletet próbáltam; de egyik elfárasztó, másik csömört okozott. E’ két megbánást, amaz undorodást hagyott maga után. — Végre elhatárzám, ollyasmit keresni­ föl, mit soha meg nem irnek. — Hirtelen eszembe juta, hogy elégültelenség’ és unatkozás’ óráiban egy szippa­­nat burnótban kedvemet lelém. Öt év óta tehát burnótszippantgató vagyok, és azóta unalomról mit sem tudok. Fogadja­ el, madame! ajánlatom, ’s kövesse tanácsomat e’ nyavalya ellen, melly mindnyájunkat, többször-kevesebbször meg szók látogatni. Nincs rá okom, viszonzá a’ hölgy, engem nem kinoz unalom, ’s ha kinzana is, azt hiszem, elűzésére czélirányosabb szerek is szolgálnak. Ugyan legyen olly kegyes, madame! és ne­­vezze­ meg azokat. Olvasás, elmélkedés, jótékonyság’ művei és társalkodás’ kelletni. Ah , madame ! mind­ezt megpróbáltam ; olva­sás mellett elaluvám ; elmélkedéstől főfájást kap­tam; jótékonyság szép erény ugyan, de még sem lehet azzal reggeltől estig foglalatoskodnunk; mi társalkodás* gyönyöreit illeti, ismerősim­’ egyik fele által megcsalatám, másik pedig kinevetett. — Ez okból nem épen legjobb lábon állok az em­beri nemmel. Látja tehát madame , hogy semmim sincs hátra, mint időmet illy módon kellemesen töltögetnem. E’ szavaknál az angol fölnyitá sze­­lenezejét, egy szippanatot von, é s a’ hölgyet is kinálta. Emez felálla, a’szobát elhagyandó, minthogy ezt megbocsáthatlan durvaságnak tartá. — „Ma­radjon, madame! szól Milborne, haraggal nem szabad távoznia.“ — Nem vagyok haragos, uram, ’s kezét kiszabadítni igyekszett, mellynél őt Mil­borne tartoztatá. — Kegyed tehát megenged? — Igen! felelt a’ hölgy, de nem legnyugalmasabb hangon. — Jó­­ vegyen tehát egy szippanat bur­­nótot, megmutatásul, hogy nem bosszankodik. E’ szavaknál az özvegynek türelme szakadt, ’s kö­­nyes csordulának. Több jelenlévő ur elősietett, ’s egyik közűlök, S... gróf, kevély hangon kérdezé Milbornet, mért sérti­ meg a’ dámát? Az angol tüstént fellobbant, kihivó hangon adá feleletét, miáltal az özvegy nem csekély rettegésbe jött. A­ czivakodást azon bizonyítás által igyekszett mel­lőzni , hogy nincs megsértve; ámde mindkét ur sokkal hevesebb volt, mintsem olly könnyen meg­nyugodnék. — Elrejtek haragjokat, mig az öz­vegy kiment a’ szobából ’s mihelyt künn volt, a’ czivakodás újra kezdődék. Kevés perez alatt olly heves­­ön pörlekedésök , hogy másnapra egymást párviadalra rendelők. Ennyire feledé tehát észszel és elvekkel biró két férfi magát ’s nem más ok­­ból, hanem hogy egy dáma nem akart burnótoz­­ni, — ’s e’ miatt egymásnak élte után törekedtek. Tán mindkettő megbánta az adott ’s elfoga­dott kihivást, de becsület felőli megrögzött bal­vélemények szerint késő vala. Szobájokba men­tek ; Milborne két-három levelet irt; eztán erős léptekkel járdáit szobájában, ’s a’ holnapra ha­tárzott összejövet’ kimenetele felől gondolkodók. Egyszerre füstöt érte ; fölnyitá ajtaját, ’s a’ lép­­csőzetet gőzfellegben látta. Első gondolatja má­sok valának, a’ külön szobákba szaladgált ’s ki­­álta: tűz! Kevés perez alatt a’ házban minden mozgásban volt; mindenki mentekezni akart, ’s midőn Milborne a’ lépcsőkön lement, a’ lakók’ legnagyobb részét már utczán a’ fogadó előtt ta­lálta ; valóban ideje is vala; mert a’ láng minden felől előemlék. Első, kit láta elenfele volt. Iste­nem ! kiálta az angol, midőn őt megpillantá, hol a’ madame ? Mindenütt keresték, de hol sem akad­tak rá. Oh egek! szóla a’ fogadós; eddig elve­szett; szobája tűzlángban áll. Létrát! kiálta gyor­san Milborne. Az nekünk nincs, ’s ha volna is , mit sem használna ; kegyed éltét vesztené, ’s még sem segíthetne a’ hölgyen. Még is egy próbát teszek, viszonzá Milborne, elszakadt ellenétől, ki őt karánál fogva tartotta, minthogy halálát elkerülhetlennek hivé, ’s a’ lángokba vissza­sietett. „Elveszett!“ szóltak a’ körülállók. „Nem, nem­­ kiálta S ... gróf, a’ gondviselés megtartja őt, ’s egy létra után sietett, mellyet, mint em­­lékezék, reggel a’ fogadótól nem messze láta. Könnyen megtalálta azt, ’s kevés perez alatt az ablakhoz illeszték, hol Milbornet, az özvegy gyes karain, láták. „Hála istennek!“ szólott az angol, midőn kellemes terhével lelépdelt, kit ijedése minden érzékeitől megfoszta. „Hála istennek !“ viszhangra minden oldalról olly érzettel, melly örömmel és rettegéssel volt keverve, midőn a’ nő’ szobájának fedezetét irtózatos ropogással ledülni látták. Mil­borne Reinhold asszonyságot élet nélkül találta ágyban feküdni ; takarójába rejtette , ’s így men­­te­ meg az elégéstől ; de e’ mellett magát igen megégette. Asszonyi kezekre bízta a’ nőt, ’s mint­

Next