Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)
1835-02-14 / 13. szám
74 Annál rosszabb, madame! így e’ földi örömek’ egyik legnagyobbikát elveszti. Részemről már mindennemű gyönyöréldeletet próbáltam; de egyik elfárasztó, másik csömört okozott. E’ két megbánást, amaz undorodást hagyott maga után. — Végre elhatárzám, ollyasmit keresni föl, mit soha meg nem irnek. — Hirtelen eszembe juta, hogy elégültelenség’ és unatkozás’ óráiban egy szippanat burnótban kedvemet lelém. Öt év óta tehát burnótszippantgató vagyok, és azóta unalomról mit sem tudok. Fogadja el, madame! ajánlatom, ’s kövesse tanácsomat e’ nyavalya ellen, melly mindnyájunkat, többször-kevesebbször meg szók látogatni. Nincs rá okom, viszonzá a’ hölgy, engem nem kinoz unalom, ’s ha kinzana is, azt hiszem, elűzésére czélirányosabb szerek is szolgálnak. Ugyan legyen olly kegyes, madame! és nevezze meg azokat. Olvasás, elmélkedés, jótékonyság’ művei és társalkodás’ kelletni. Ah , madame ! mindezt megpróbáltam ; olvasás mellett elaluvám ; elmélkedéstől főfájást kaptam; jótékonyság szép erény ugyan, de még sem lehet azzal reggeltől estig foglalatoskodnunk; mi társalkodás* gyönyöreit illeti, ismerősim’ egyik fele által megcsalatám, másik pedig kinevetett. — Ez okból nem épen legjobb lábon állok az emberi nemmel. Látja tehát madame , hogy semmim sincs hátra, mint időmet illy módon kellemesen töltögetnem. E’ szavaknál az angol fölnyitá szelenezejét, egy szippanatot von, é s a’ hölgyet is kinálta. Emez felálla, a’szobát elhagyandó, minthogy ezt megbocsáthatlan durvaságnak tartá. — „Maradjon, madame! szól Milborne, haraggal nem szabad távoznia.“ — Nem vagyok haragos, uram, ’s kezét kiszabadítni igyekszett, mellynél őt Milborne tartoztatá. — Kegyed tehát megenged? — Igen! felelt a’ hölgy, de nem legnyugalmasabb hangon. — Jó vegyen tehát egy szippanat burnótot, megmutatásul, hogy nem bosszankodik. E’ szavaknál az özvegynek türelme szakadt, ’s könyes csordulának. Több jelenlévő ur elősietett, ’s egyik közűlök, S... gróf, kevély hangon kérdezé Milbornet, mért sérti meg a’ dámát? Az angol tüstént fellobbant, kihivó hangon adá feleletét, miáltal az özvegy nem csekély rettegésbe jött. A czivakodást azon bizonyítás által igyekszett mellőzni , hogy nincs megsértve; ámde mindkét ur sokkal hevesebb volt, mintsem olly könnyen megnyugodnék. — Elrejtek haragjokat, mig az özvegy kiment a’ szobából ’s mihelyt künn volt, a’ czivakodás újra kezdődék. Kevés perez alatt olly hevesön pörlekedésök , hogy másnapra egymást párviadalra rendelők. Ennyire feledé tehát észszel és elvekkel biró két férfi magát ’s nem más okból, hanem hogy egy dáma nem akart burnótozni, — ’s e’ miatt egymásnak élte után törekedtek. Tán mindkettő megbánta az adott ’s elfogadott kihivást, de becsület felőli megrögzött balvélemények szerint késő vala. Szobájokba mentek ; Milborne két-három levelet irt; eztán erős léptekkel járdáit szobájában, ’s a’ holnapra határzott összejövet’ kimenetele felől gondolkodók. Egyszerre füstöt érte ; fölnyitá ajtaját, ’s a’ lépcsőzetet gőzfellegben látta. Első gondolatja mások valának, a’ külön szobákba szaladgált ’s kiálta: tűz! Kevés perez alatt a’ házban minden mozgásban volt; mindenki mentekezni akart, ’s midőn Milborne a’ lépcsőkön lement, a’ lakók’ legnagyobb részét már utczán a’ fogadó előtt találta ; valóban ideje is vala; mert a’ láng minden felől előemlék. Első, kit láta elenfele volt. Istenem ! kiálta az angol, midőn őt megpillantá, hol a’ madame ? Mindenütt keresték, de hol sem akadtak rá. Oh egek! szóla a’ fogadós; eddig elveszett; szobája tűzlángban áll. Létrát! kiálta gyorsan Milborne. Az nekünk nincs, ’s ha volna is , mit sem használna ; kegyed éltét vesztené, ’s még sem segíthetne a’ hölgyen. Még is egy próbát teszek, viszonzá Milborne, elszakadt ellenétől, ki őt karánál fogva tartotta, minthogy halálát elkerülhetlennek hivé, ’s a’ lángokba visszasietett. „Elveszett!“ szóltak a’ körülállók. „Nem, nem kiálta S ... gróf, a’ gondviselés megtartja őt, ’s egy létra után sietett, mellyet, mint emlékezék, reggel a’ fogadótól nem messze láta. Könnyen megtalálta azt, ’s kevés perez alatt az ablakhoz illeszték, hol Milbornet, az özvegy gyes karain, láták. „Hála istennek!“ szólott az angol, midőn kellemes terhével lelépdelt, kit ijedése minden érzékeitől megfoszta. „Hála istennek !“ viszhangra minden oldalról olly érzettel, melly örömmel és rettegéssel volt keverve, midőn a’ nő’ szobájának fedezetét irtózatos ropogással ledülni látták. Milborne Reinhold asszonyságot élet nélkül találta ágyban feküdni ; takarójába rejtette , ’s így mente meg az elégéstől ; de e’ mellett magát igen megégette. Asszonyi kezekre bízta a’ nőt, ’s mint