Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. július-december (1. évfolyam, 2/1-52. szám)
1835-09-19 / 23. szám
139 öltözöttet. Lassan, mert léptekkel járultak elő a’ sokaság közé. A' teljes vigalom közepén kellemetlen benyomása volt ezen szomorú jelenés. De senki nem merte azt félbe szakasztani, bármilly illetlen volt is, mivel azt gondolák, hogy a’ házi ur megegyezett benne. Mikor az álarczosak a’ terem közepére jutottak letevék a’ terhet 's grotesz és halotti tánczot jártak mellette. Leonora, ki mindegyre aggodalmasb lön férje vissza nem jövetele miatt, épen semmit nem érte e’ szomorú közbenjátékból. Titkos félelem fogá el é s remegve kérdezősködék férje után. Rendkívüli halványság terült el arczvonatain. Lizzari egyik húga vette ezt észre ’s hozzá menve kérdezé : roszul érzi-e magát. Leonora azt felelé , hogy ösmeretlen félelem foglalta el mellét. E’ pillanatban elvégzék különös pantomimjokat az álarczosak. Leonórához közelitettek ’s az egyik a’ körülállóktól jól hallatva ezt monda hozzá, ruhája ujját meghúzva: Venite a piangere le nostre et le vostre miserie! (Jöjj és sirasd az én ’s a’ te boldogtalanságodat !) E’ szavaknál ájultan esett Leonora az ijedéstől sógornéja karjai közé. Közzugás eredt a’ vendégek között. Nem jön kétség, hogy a’ két álarczos háborítá meg Leonórát. De ezek eltűntek. Azonban bámulva láták , hogy a’ fejér lepelbe takart ember egyre folytatja halotti szerepét: nem mozditá izmait ’s lélekzetét is rejteni látszék. Kiváncsiságból nehányan fölemelék egyik karját. Az egész teherrel esett le oldalára, ’s keze hideg volt! Szomorú előérzés lepé meg a’ körülállókat: gyorsan föltakarák a’ titkos személy arczát. ... Egek! holt test vala. — Lizzari gróf’ holtteteme. Leonora még nem jött magához ; nem tudá még egész nyomorúsága körét. A’ gróf barátai bevitték a’ menyszobába. A’ gyilkolás itt történt. A’ birtorok rendetlensége erős csatára mutatott. A’ gyilokszerek földön hevertek, a’ menyágyon pedig egy czipresz-ág, a’ hidegen megfontolt bosszú csalhatlan jele. Minden kémlelés és kutatás hasztalan volt, az iszonyiított cselekvőirül semmi nyomot nem lehete kapni. A’ lovag vala gyanúban , ’s nem sokára azon hir jutott, hogy elhagyá Olaszhont, és soha nem tért vissza. Leonora nem lábadt többé föl az iszonyú megrázatásból. Egy klastromba vonult vissza, hol a halál, a’ szerencsétlenek’ e’ hű barátja, hamar véget vete kinainak. JUANA, FHANTASIA SZÉP OLVASÓNÉINKNAK, Szegény Juana! milly remegés pillantatodban ! Miért hajolsz ki olly vizsga tekintetettel az ablakon , mig anyád az öreg nagyatya’ imádságos könyvében olvas? Két órája röpült el a’ kivüledi világnak; csak rád nézve folyt az le olly lassan, mint az örökkévalóság, — mert folyvást az ablaknál valál ’s félve tekintél ki. Nincs ember az utczán ; minden üres és néma; mert most minden kün a’ pradoban van; ott térek és utak tömvék gyönyörű hölgyekkel, nyalka ifjakkal, kik az esti hűs’ csillagfényében a’ tikkasztó nyárnap melegét feledni akarják. Rég óhajtott örömórája a’ szegény sorsú leánykáknak is ütött — órája az összejövet ’s édes kacsintásoknak; a’ bolero vágyszárnyaira veszi őket, ’s a’ fandango lelkesülten ’s mindent feledve ragadja magával a’ szép lejtőre, és lassan és fecsegve susogja vissza a’ szellő az epedő Séguidillasok’ végnmeit. „Az illatos virágok,—így gondola Juana,— mellyeket olly gondosan hajamba tűzék, annyi édestitku reménynyel, ah már hervadoznak ! Ismét egy nap magányosságban vesztett! számoltatnak-e illy napok is az élethez !“ Forró könyük gördültek halvány arczán ’s kezeit tördelve szorita szivéhez. Most egyszerre arcra derül, egy lassú mosoly reszket ajkain, és ezer változó örömgondolatok lebbennek keresztül tekintetén. Neszt halla, léptekhez hasonlót.... „Ő jő! kiált lelkesülten, milly gyermekes valék, hogy kétkedhetem, hisz még kilenczet sem ütött Máriakolostorban !”” De ez utósó szavak zokogásra olvadtak. . . . . Juana csalaték, . . . mert ő nem jött. „Ah , bizonynyára nem mondom még el neki valólag, mint szeretem őt, — mert nem kínozhatna illy mondhatlanul, ’s éltemet illy mélyen nem sebezhetné! .... Nem, nem titkoló lányom nem tudata vele még mindent. Ő hadd jőjön, hadd jőjön még ma, ’s egy dalt éneklendek neki mellyből egész valómat kiösmerhesse; — ha kezemet szorítja, nem fogom azt zavartan és elpirulva visszavonni; ... hisz örömest megengedem; ... csakhogy mindig úgy reszketek, ha Ő itt van...“