Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1836. január-június (2. évfolyam, 1/1-52. szám)

1836-01-02 / 1. szám

4 habhoz hasonlított, melly alatt tündöklő éjszemei ’s arcza a’ szerelem istennőjekint látszottak ki­kelni, ’s a’ zárt kisded ajkakon egy örök édmo­­soly ült, mint fakadó rózsabimbón illata. Nyaká­nak csak felső része volt látható , eltakarva egy fejér gallér által, mellyen alá csipkesál teker­geti , és habozó csavargásokban tünt­ ki egyszerű kék selyem ruháján. A’ lyánka szépsége magában is igéző vala, de egy titkos édes varázs, melly őt, mint egy szentet fénysugárban körülövezteni látszott, elragadóvá tevék minden pillanatát, a’ tisztelet’ borzalmával töltve el minden közelítőt. Némán elmerülve nézte a’ felséges leányt az ifjú, de szemei nem annyira mint lelke bámulá az édes jelenetet. ’S már jó darabig lehetett ezen állapot-­­­ban, midőn feszült keble szóra találván, így for­dult mellete álló barátjához: ,,Ki azon kék ruhás angyal bal felől ?“ „Nem tudom. Minden bizonynyal idegen,“ vala a’ sovány felelet. .,Te nálamnál járatosabb vagy e’ féle tár­gyakban , kérlek tudd­ meg.“ „Ha lehet édes Bándokym“ felelé a’ fölszó­lított, ’s legott többfelé tudakozódék , de mint a’ rövid feleletekből kivehető vala sükeretlenül. Bándoky ezalatt ismét a’ leány nézésében andalo­­dott, ’s csak a’ hangszerek elnémulván, a’ hall­gatók kifelé tódulása hozta őt ismét eszméletre. Kún egy hamar támadt zivatar esőt és havat vegyest csapkodott az­­ablakokra , a’ vendégek boszankodva és lassan hagyták­ el a’ termet, Bán­doky a' toronyok között utat tört magának imá­­dottjáig, ki egy öreg úrral majd nem aggódva tekinte a’ nedves ablakokra ; már csak kevesen valának a’ teremben, ’s ezek is távozó félben, midőn egy ifjú sebes léptekkel , é s testének nem legillendőbb hánykolódásával a’ terembe inkább rohant mint jött, ’s egyenesen a’ lyánka felé tartott. „Az inast már elküldtem, ’s egy negyedóra múlva itt lesz a’ hintó“, mondá hangosan , mint egy dicsekedőn a’ még jelenlévők előtt, hogy ő a’ bámult szépséggel ösmeretségben van, 's maga­viseletében gőgös elbizottság, és egy nyiltszivüség­­nek látszó merészség, mellyek miveletlenebb höl­gyek előtt tetszhetnek ugyan, de miveitek által utáltatnak , mutatkoztak. „Addig megöl az unalom“, sohajtá a’lyánka, inkább magában ugyan, de mégis hallhatón, ’s mint egy kísérőjére intézve, még selyem pillái alól kedvesen látszott egy sugárt lövellem Bán­­dokyra. „Hadnagy úr!“ mondá az öreg, „nem tagja a’ casinonak?“ „Nem“, válaszold a’ kisérő, mert ez vala a’ fölszólított. „Igen szerettem volna pedig látni még kocsink megérkezik, bár lenne valaki bévezetőnk“ foly­o 7 , , s tatá az öreg, ’s mint egy kérőleg néze szét a te­remben , melly Rándokyt, ’s egy két rakosgató szolgát kivévén már kiürült. Az öreg valóján ura­ló magyar nyiltszivüség ’s hamar barátkozás jós­ják Rándokynak ajánlása szíves elfogadását. ’S ezért, a’ mit különben nehezen tett volna, hirte­len feléjök fordula. „Ezen társaság nemes alapitóji mint szíves­­ vendéget látnak minden idegent. De ha kegyetek e’ gyönyört megengedik magamat vezetőül öröm­mel ajánlom.“ Az öreg köszönettel fogadá­ el ajánlását. A’ lyánka rá veté tűzszemeit, mintha merőn akarná nézni a’ beszélőt, de arczait egy gyenge pirosság futá­ el , midőn ennek szemeivel összetalálkozék, ’s őt akadozni hallotta szavaiban, hirtelen lesüté pillanatát, mintha köpönyegén igazitana valamit, ’s egy néma meghajtással köszönd Bándoky szí­vességét. Ezen sokat jövendölő jelekből a­ had­nagy semmit sem­­vett észre, mert épen egy szem­ben álló tükörben mustrálta önbecses személyét, ’s feszegető a* jobbanállásra szakja gallérját. ’S e’ felett önérdemérők­ elbizottságában teljes lehe­tetlennek tartá, hogy ott más férfi diadalmaskod­jék, — ki, mint Rándoky, még csak nem is ka­tona, — hol ő jelen vagyon. Ezen okból nem is irigykedett Rándoky vezetéséért, mert hiszen Ida, — ez volt a’ barna angyal neve — ösmerte már Hegykédy Károly hadnagyot, ki lehetett volna tehát néki többé veszedelmes ! Keresztül a’ többieken végre az olvasószobá­ba vezeté Bándoky vendégeit, itt, még a’ várt ko­csi megérkezik , időszakiratokat, ’s képműveket mutogata néktek. Ida véletlen egy az asztalon he­verő könyvet vett föl, ’s bele tekinte. „Athana­sius“ angol román volt, Hope munkája. ,,Egy derék munka“ — mondá a’ könyv’ czí­­mere pillantva Bándoky , — ,,fényesen­­tűnik ki testvérei nagy seregéből.“ „Emlékezem, hogy Buhver’ Pelhamjában igen dicsértetik, ’s így hajlandó vagyok csak jót ítél­ni felőle.“ „Ezen szavaiból következést hozva , kegyed szép kisasszony nagy tisztelője a’ rajnai vándorok

Next