Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1836. január-június (2. évfolyam, 1/1-52. szám)
1836-01-02 / 1. szám
4 habhoz hasonlított, melly alatt tündöklő éjszemei ’s arcza a’ szerelem istennőjekint látszottak kikelni, ’s a’ zárt kisded ajkakon egy örök édmosoly ült, mint fakadó rózsabimbón illata. Nyakának csak felső része volt látható , eltakarva egy fejér gallér által, mellyen alá csipkesál tekergeti , és habozó csavargásokban tünt ki egyszerű kék selyem ruháján. A’ lyánka szépsége magában is igéző vala, de egy titkos édes varázs, melly őt, mint egy szentet fénysugárban körülövezteni látszott, elragadóvá tevék minden pillanatát, a’ tisztelet’ borzalmával töltve el minden közelítőt. Némán elmerülve nézte a’ felséges leányt az ifjú, de szemei nem annyira mint lelke bámulá az édes jelenetet. ’S már jó darabig lehetett ezen állapot-ban, midőn feszült keble szóra találván, így fordult mellete álló barátjához: ,,Ki azon kék ruhás angyal bal felől ?“ „Nem tudom. Minden bizonynyal idegen,“ vala a’ sovány felelet. .,Te nálamnál járatosabb vagy e’ féle tárgyakban , kérlek tudd meg.“ „Ha lehet édes Bándokym“ felelé a’ fölszólított, ’s legott többfelé tudakozódék , de mint a’ rövid feleletekből kivehető vala sükeretlenül. Bándoky ezalatt ismét a’ leány nézésében andalodott, ’s csak a’ hangszerek elnémulván, a’ hallgatók kifelé tódulása hozta őt ismét eszméletre. Kún egy hamar támadt zivatar esőt és havat vegyest csapkodott azablakokra , a’ vendégek boszankodva és lassan hagyták el a’ termet, Bándoky a' toronyok között utat tört magának imádottjáig, ki egy öreg úrral majd nem aggódva tekinte a’ nedves ablakokra ; már csak kevesen valának a’ teremben, ’s ezek is távozó félben, midőn egy ifjú sebes léptekkel , é s testének nem legillendőbb hánykolódásával a’ terembe inkább rohant mint jött, ’s egyenesen a’ lyánka felé tartott. „Az inast már elküldtem, ’s egy negyedóra múlva itt lesz a’ hintó“, mondá hangosan , mint egy dicsekedőn a’ még jelenlévők előtt, hogy ő a’ bámult szépséggel ösmeretségben van, 's magaviseletében gőgös elbizottság, és egy nyiltszivüségnek látszó merészség, mellyek miveletlenebb hölgyek előtt tetszhetnek ugyan, de miveitek által utáltatnak , mutatkoztak. „Addig megöl az unalom“, sohajtá a’lyánka, inkább magában ugyan, de mégis hallhatón, ’s mint egy kísérőjére intézve, még selyem pillái alól kedvesen látszott egy sugárt lövellem Bándokyra. „Hadnagy úr!“ mondá az öreg, „nem tagja a’ casinonak?“ „Nem“, válaszold a’ kisérő, mert ez vala a’ fölszólított. „Igen szerettem volna pedig látni még kocsink megérkezik, bár lenne valaki bévezetőnk“ folyo 7 , , s tatá az öreg, ’s mint egy kérőleg néze szét a teremben , melly Rándokyt, ’s egy két rakosgató szolgát kivévén már kiürült. Az öreg valóján uraló magyar nyiltszivüség ’s hamar barátkozás jósják Rándokynak ajánlása szíves elfogadását. ’S ezért, a’ mit különben nehezen tett volna, hirtelen feléjök fordula. „Ezen társaság nemes alapitóji mint szíves vendéget látnak minden idegent. De ha kegyetek e’ gyönyört megengedik magamat vezetőül örömmel ajánlom.“ Az öreg köszönettel fogadá el ajánlását. A’ lyánka rá veté tűzszemeit, mintha merőn akarná nézni a’ beszélőt, de arczait egy gyenge pirosság futá el , midőn ennek szemeivel összetalálkozék, ’s őt akadozni hallotta szavaiban, hirtelen lesüté pillanatát, mintha köpönyegén igazitana valamit, ’s egy néma meghajtással köszönd Bándoky szívességét. Ezen sokat jövendölő jelekből a hadnagy semmit semvett észre, mert épen egy szemben álló tükörben mustrálta önbecses személyét, ’s feszegető a* jobbanállásra szakja gallérját. ’S e’ felett önérdemérők elbizottságában teljes lehetetlennek tartá, hogy ott más férfi diadalmaskodjék, — ki, mint Rándoky, még csak nem is katona, — hol ő jelen vagyon. Ezen okból nem is irigykedett Rándoky vezetéséért, mert hiszen Ida, — ez volt a’ barna angyal neve — ösmerte már Hegykédy Károly hadnagyot, ki lehetett volna tehát néki többé veszedelmes ! Keresztül a’ többieken végre az olvasószobába vezeté Bándoky vendégeit, itt, még a’ várt kocsi megérkezik , időszakiratokat, ’s képműveket mutogata néktek. Ida véletlen egy az asztalon heverő könyvet vett föl, ’s bele tekinte. „Athanasius“ angol román volt, Hope munkája. ,,Egy derék munka“ — mondá a’ könyv’ czímere pillantva Bándoky , — ,,fényesentűnik ki testvérei nagy seregéből.“ „Emlékezem, hogy Buhver’ Pelhamjában igen dicsértetik, ’s így hajlandó vagyok csak jót ítélni felőle.“ „Ezen szavaiból következést hozva , kegyed szép kisasszony nagy tisztelője a’ rajnai vándorok