Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1837. január-június (3. évfolyam, 1/1-52. szám)
1837-02-23 / 16. szám
122 emelkedő keblének színe.’S minő édes hangokat csalanak ki gyönyörű ujjai az olasz mandolinból. Fiumében egykor egy tűzszemü nápolyi barna hölgyet hallék olasz szerelmi lángdalt énekelni mandolin mellett, ’s szívem dobogott; de most midőn ezen lengyel angyal megnyitá dalra ömlő ajki, lelkem égbe, szellemek’ világába röpült szavaival, mellyek itt híven följegyezve következnek, ’s a’ fekete tónak egyik mondáját tárgyazák: „Félre gyáva táncz ’s danával, Félre a’ hegyek’ borával, És figyeljetek: Czarnistaw mély tó fölött egy Bűvös gyémántot tart a’ hegy; Értté menjetek, Nékem azt ki elhozandja, Lyányomat nőül kap andja.“ így Hadúrnak ajka szóra; ’S száz levente üle lóra, Mert szép a’ leány, Tűz szeméből menny sugárzik, ’S arczulatján kéj virágzik; Szendén nincs hiány, — ’S száz közt Csongor is felfile, Szende értté hűn hevűle. A’ bájgyémánt’ birtokáért És Hadúrnak szép lyányáért Tátra’ bérczein, Szörnyű rémekkel csatázva, Sok levente szállt halálra; ’S harczsík’ téréin Olly kegyetlenül a’ népek Nem dühöngnek, mint e’ rémek. Végre Csongor szállá harczra. ’S érez erővel sujta karja Rémet, szörnyeket, ’S fogyván a’ rémek’ hatalma Győzelem lett bő jutalma, ’S már nyújtott kezet, A’ gyémántot elveendő, ’S értte szép arát nyerendő. Ám de szörnyű csattanással Nyílik a’ hegy, ’s bámulással Angyal báju lyányt Láta Csongor, melly feléje Édes szókat így intéze: ,,A’ fogoly Jolánt Mentsd, levente, csókod árja Rém’ hatalmát földbe zárja.* A’ levente’ keble zajlik, Ajka a’ lyányéra hajlik, ’S gúnykaczaj között Rém lesz a’ lyány, lángot szóra, Szája dörgve int a’ tóra, ’S hűtlen hős fölött Megfagyott a’ tónak árja, ’S búban halt a’ hős’ arája, Jég alatt a’ bérez’ gyémántja ’S ott marad, míg föl nem váltja Egy hív férfi csók. — Századok röpültek el már, ’S gyémánt most is jég alatt vár; Nincs hív férfi csók! — Hű levente, ó siess már, Hív arádnak’ csókja itt várt*„Itt vagyok, angyal, éltem’ idve, itt vagyok!* — Kiálték tárt karokkal futva, magamon kivül, ’s a’ szép lengyel leány, ki eddig engem’ nem láthata, rémülten indult futásnak, midőn tüzes arczomat ’s égő szemeimet megpillantá. Én eszmélet nélkül rohantam mindenütt utána, azonban mindig távol maradtam tőle, minthogy olly gyors ügyességgel a’ veszélyes szirtösvényen haladni nem tudtam, mint ő. Ügyetlenségem iszonyú szerencsétlenséget okoza, melly még most is olly szörnyű rémüléssel tölti lelkemet, hogy csak röviden , nehány szóval, vagyok kénytelen a’ borzasztó történetet elmondani. Kezemben szokott úti fegyverem volt, egy gyilokbot a Stílét) ; most, midőn vele bérezve kapaszkodám, vasalt hegyes vége kő közé szorulván, hüvelye ott maradt ’s én a’ hosszú meztelen gyilokkal futék tovább a’ nélkül, hogy ezen eseményt kevültemben észre vettném. Ösvényünk balra kanyarult, meredeken a’ fekete tó fölé vezetve, ’n ek-