Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1837. január-június (3. évfolyam, 1/1-52. szám)
1837-03-26 / 25. szám
195 feli* zugának mindnyáján, és haladtak a’ béreztető felé. Sólyomkövi köszönő szemeket vetett a’vén czigány asszonyra, mintha hálálta volna, hogy nem az undorító mélységbe taszítva vesztik el, hanem még egyszer nagyot lehelhet az Isten tiszta egéből ’s búcsút mondhat az édes szép világnak, mellyből a’ felbőszült testvér bosztiló keze által vágatik ki; vagy talán még hálálta azon kevés perczeket, mellyeket az aggnő életéhez toldott, ’s mellyek midőn az enyészet’ eltörlő percze olly bizonyosan közelget, annyira becsesek. „Itt a' hegycsúcs, ennél magasba’ Mátrán nincs, tekints szét, — és------a’ többit tudod,’ monda durván Baltafok. Dél előtt mintegy nyolcz óra lehetett* r , , t ’ Füllegtelen tiszta es csendes volt a’ magas lathatar. A nap soha olly bájjal, olly kedves lágysággal nem mosolygott alá a’ magasból, mint most Sólyomkövinek tetszők ; soha olly tiszta, olly lélekemelő nem volt neki a levegő világoskék tengere, melly fölötte és körűle mérhetlen boltba hajola, mint most. Halkan fordítá köröskörűi szemeit délnek és keletnek végtelen síkjain, mellyeknek búza lepte aranyúló fölületén szemvidító hullámokat lendíte a’ reggeli újító szellő. Megnéző a’ délnyugati távut’ kékes hegyeit, meg minden tornyocskát, melly alatta Pest megye, a’ Jászság’, és Borsod megyék’ tenger síkjain, sugár tetejét égnek emelő. — Végre kelet-éjszak’ könnyű felhőkint csak alig alig felkékeltő hegyormai felé néze, a’ Hegyalja’ arany gerezdes ormai felé, és szemei egészen odahalni látszanak, mintha lelkét oda lehelni vágyna. Mert ott él a szeretett tisztes öreg anya, kinek rég óhajtott viszonlátásától olly véletlen vágatik el; ott epedend érette omló kényeiben az özvegyen maradandó imádott hölgy és ott strand utána a korán árvult édes magzat, kiket ad ! soha többé nem láthat ,,Fiú, már eleget bámészkodns, vég perczed itt van, ezennel meghalsz! — dördüle rá Baltafok — jövel, térdelj le.“ — Még egy kis időért, csak egy pár pillanatért esdeklett az iflu’ arcza. De kértél volna inkább irgalmat, szegény Ellák, a’ völgyek’ farkasától, reményletted volna inkább könyre bírhatni a’ mohos szirtet, mellyen állasz vala, mint ez isten’ képét levetkezett emberszörnyektől szánakozást vártál. Megragadták, és közel álló törpe cser’ derekához hurczolák az ahhoz köttetendőt és irgalom nélkül agyonlövetendőt. „Én lövök először!“ kiálta örömmel a’ verhenyeges gonosz, és puskát ragadott. Felcsappantá az aczélt. A’ serpenyűt jó renden, lőporral színig töltve találá. Most felhúzza a’ sárkányt és egy párszor körmét a kova’ élén végig húzván, a’ puskát pofájához emeli. Ezen pillanatban puskadurranat dörge a’ völgyből fölfelé. ..Megállj!“ kiáltának egy torokkal a’ czimborák, és Baltafok puskáját leeresztő. A’ durranat után, kürtharsogás hullámzott a' völgyeken szerte, és fel hozzájok. ,,A’ kapitány! — a’ Rengeteg' hollója!“ mondák mindnyájan. Ellák’ elkábúlt agya derülni kezdett és elszorúlt keble nagy lélekzetre emelkedők föl. — Csakhamar harsogott fel a’ Rengeteg' hollójának szava: „Ne bántsátok, — ne illessétek őt, hitvány kutyák!“ — Felért a’ bérezcsúcsra. „Oldozzátok fel — parancsolá, ábrázatán kétségbeesés’ zavarával— magam küldöm őt a’ poklokra, — takarodjatok el!“ Por pie dogni nitro rimellio in me tri Imono . Se non sol di route alle fonté. Sani piaija di stral piaga d'Amor« • £ sia la rnorte medicina al core. Tasso. Ger. lib. XX. 125. ,Ellák — kezdő Andor sötéten és nagyot forraló indúlat’ siket hangján, miután ketten maradtak. — Ellák, én iszonyú harczot küzdöttem meg kebelemben azon kevés perez alatt, mióta tőlem elhozattál. Te még is csak testvérem vagy; mit a’ vak végzet úgy akart és rendeltjén nem tagadhatom meg, — te testvérem vagy, olly ezudar kezektől, mint minők között valál, nem engedhetem életedet eloltatni.” — „Andor, édes Andorom, fökeltette hát benned a’ szivek’ és gondolatok’ látója, veled született jobbfeledet? Hála az égnek! — óh hadd karoljalak át, hadd nyomjam testvéri csókomat régen érintett homlokodra,a szóla Ellák örömre lobbanva. De Andor szemeit lába elé szegezve, mozdulatlan álla testben és lélekben, miként a’ hideg kőszál, melly villám és szélvész’, majd szelíd verőfény’ változásainak inghatlan tanúja. ,Czudar kezek, mondom, életedet nem olthatják el — folytató a haramia nagy, egész lényén szinte az előbbi sötétség’ ére borongván — de azért éltednek el kell enyészni.4 Arasznyi karamú fekete selyem kalapját ekkor létévé fejéről és holló hajának fürtéit magas homlokáról * VI.