Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. január-június (4. évfolyam, 1/1-51. szám)

1838-01-04 / 1. szám

. Alig végezhetem munkámat, midőn a’ nyo­­­­masztó hó­napot enyh­itni tornyosuló föllegek, s nagy csöppekben kezdenek hullani. — Költői táplálékomat odahagyva , futottam a’ prózai ebéddel kínálkozó fogadóba. A’ dörgés és villám’ sötét leplei, távolba vo­nulva, tiszta derűt hagytak vissza. Az egész természet líj szint öltve kinálkozék gyönyör el­­delettel, a’ fák büszkén lengve hirdeték első­­gyöngyeitől fénlyen,­­hogy az ő ékességüknél nincs csillogóbb, ’s az ezt osztó hatalmasság­nál nincs fentebbi lény; és szerényen susogák, még sem kevélyek az utósó pórt is árnyékuk­kal födözni, gyümölcsükkel táplálni. Felséges táj változatok közt vezet az út Kör­mendtől Németuj­várig, mintegy készítve a’ ván­dort a’ meglepő jelenetre, melly elvaraszlón ra­gadja meg lelkünket, honunk e’hajdankorát hir­dető idő kormozta várorom­­láttára. A’ táj koro­­nájakint áll a’ bérez mellyen Németújvár emel­kedik, ’­s a’hajdan sokat szenvedett, omlado­zott falak, némán hirdetik minden emberi mű sorsát. El a’ komor falak alól, el a’ csak bús múltat tükrözőktől. Vidám jelent élni hí­veskút’ — Né­metuj­várhoz közel rejtező ezer gyönyörrel kí­nálkozó — völgye. Öröm virít itt, csak szaggat­ni kell virágát; ifjú, öreg, nyájas vegyületben kevereg,­mint minden olly forrásnál, melly min­den hozzá érkezőnek, egy pohárból oszt egés­­ségitalt. Magasan állott a’ telehold vándorságom czél­­jához érkeztemkor, mint egy a’ búcsúzó nap éjleplébe burkoltat lesve, az olly­alfényűek­­mint, kik körűlök világlók elsötétülése nélkűl nem csilloghatnak. Várása gyorsan czélh­oz ért. A’ nap végsugarait is földszedé földünkről, ho­mály állott be, ’s a’ hold kölcsönözött ,fényé­vel uralkodni kezdett. Kétes fénye a’­­tájra két­szeres bájt ömleszte. Magam is minden prózai­­ságomat­­levetkezve, álfénye imádására ragad­tatva, Endimionkint futottam a’ fürdőház mögötti halomra, nemhogy ölelhessem őt, ez csak egy Endimionnak engedteték, csak hogy szabadban lélekzhessen mellem, melly­ minden földi terhét leöltve, hozzá hasonlón vágyott a’ föld és föl­legek közt könnyűlve úszni. A’ halmon egy kis angol alakú kert terül el, csinos és czélirányos, fürdő vendégek számára, a’­betegeknek egésséges légii; az egésségesek ’s fiataloknak, csinosságával gyönyört osztó , az olly szorult mellüeknek mint én valók tág léggel kínálkozó. Tagait kebellel járom be hol térésén, hol sötét lugasok közt kanyargó Vitait, egyedid , háborítatlanul; mert a’ fürdő’ csinosan rendezett udvarán zsibongó vendégek közül csak magam szorulok önmagamra vissza. „Merő re­gényességből fáradságig futottam, midőn ülő he­lyet­­pillanték meg, mohón velém egyik­ szögle­tébe magam’ ’s csak a’ felleg mögül előtűnt hold láttató velem szomszédomat. Ez egy nő sze­ntély volt ki szorgalmatosan kötött. Ujságki­­vánón vizsgáltam... ő, nem is figyelt rám, mintha az egész világ öt tűje közé volt volna szorulva ’s csak azokon függött szeme. Irántami rész­vétlensége igen fájt, megláttam perczétől mint lelkem rokonát tekintém, mikép is tekinthetém azt, ki egyedül vált ki a’ fürdői néptömegből, és egyed­ül osztozék­­velem a’ csendes est gyö­nyöréből ? — úgy hittem — úgy akartam hin­ni — mert végeden k öröm,­ a’ hullámzó ember­tengerben rokont lelni — hogy ő nem csak most e’ magány éldeletben, hanem mindenben roko­nom. Ez édes gondolatnak egészen átadva ma­gam’ már beszédet akarok vele kezdeni, midőn tűje kiesett kötéséből, ’s ő azt fölemelve —bi­zonyosan a’ lehullt szemeket gyertyaválágnál fölszedendő — eltávozék. Én mint szemérmes szerelmet vallani akaró, szoborkint merőn ma­radtam. Napkeltét előzve sietek másnap a’ vendégház előtti halomra Sóskút völgy­ét először érintő su­garakat köszöntni. A’ nap egy fellegfátyol mö­gül emelkedik a’ távol kilátást elzáró hegyor­mok fölé, első fényes tekintete mintegy deritni vágyón a Nemétujvár komor falaira esék. De ennek időbarázdálta sötét falai még sötétebben tűntek föl világánál.

Next