Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. július-december (4. évfolyam, 2/1-52. szám)
1838-11-08 / 37. szám
eddig rám nem ismert; pedig e’ sebhely homlokomon jó emlékjel, — legalább reám nézve felette hathatós. De az illyen nagy urak hamar feledik a’ szegény legényt, — ’s azért annál nagyobb kedvem van vitéz urnak fülibe riadni, hogy ezen homlok-vágásért boszút esküdtem, ’s pedig Husztra esküdtem!“ — E' szóra a' legénynek egész külseje megváltozott, hangja reszketve ejté azt, szemei kimeredtek, a’ kékült ajkak csikorgó fogakat szegének körül, ’s minden test-izmai támadó ’s mintegy gyilkoló lázadásra feszültek. De Ottliknak is mindent felvilágosita ez egy szó. Midőn t. i. 1678 ban Tököli Husztot, melly egyébiránt saját birtoka vala, ismét elfoglaló, Marczi Ottlik’ csapatjában vitézkedett. ’S csakugyan ott, mára’ hely’ teljes bevétele után, a’ tilalom ellenére is a’ haramias indulatú Marczi egyház kiprédálásában foglalkozik, midőn az arra menő Ottlikot a’ kirablottak jajszavai figyelmessé teszik. A’ rendet parancsoló tiszt ellen kikelni ’s őrültkint reá kardot rántani a’ dühös Marczi nem átalkodik, — mire Ottlik a’ támadót homlokba vágva, a’ szegény lakost megmenté a’ ragadozótól. — Azon idő óta elhagyó Marczi Tököli zászlóit, — de neki szokván már a’ zavaros időkben a’ zsákmányolásnak, bitang életét, több más rendkerülő suhanczczal, számtalan nyugalmas ember sarczolására folytatá. — Huszt említésével tehát maga előtt látván a’ múltat Ottlik, dörgő szóval így bünteté a’ vakmerőt: ,,’s még mered azt visszaidézni, alávaló!“ — Azonban ez elnem rettenti lajkonok bűnöst, sőt annál szilajabb vadsággal ordítja, méregtől fojtott hangom: „Csak mondám, hogy ne csudálkozzál ha boszúm elér!“ — ’s olly erővel csapja maga után az ajtót, hogy a’ rozzant épületnek minden gerendája reszkede bele. — Alig távozott Marczi, előosont Erzsi a’ Szögletből. Daczos pillantással lépe György elé. „Hallod-e sorsod vészharangját? nincs választásod, vagy engem szeretni, vagy f elesni ezen ifjú fegyvere alatt. Mert boszúja annál bizonyosb, mennél terhesebb oka van reá; ő nem csak magát hanem engem is meg fog beszúlni; mert tudd meg: ő bátyám.“ — Sokkal jobban ismeré Erzsi Ottliknak vitéz lelkét, hogysem ezen szavaktól teljes sikert reméllene, ’s azért nem is várva, az, ennyi alávalóságon végre kifakadni készülő vitéz feleletét, makacs beszédét folytatva értésére adá, hogy nem csak személye sőt egész családja ellen van intézve a’ boszú, ’s hahogy nem hajlik vágyaira, még mielőtt haza érne, ott terem bátyja társaival, ’s feleségét, gyermekeit a’ ház lángja alá temeti. Illy elvetemültség Ottliknak minden idegeit megrázkódtató, ’s elszántan kelt föl helyéről, a’ vihar daczára is haza sietendő, ’s teljes megvetését halmozva az elfajult személyre befogatással fenyegeté, hahogy tüstint nem menekszik haragja elől. Ezt nem váró Erzsi, ki mindeddig zsábjai erejébe bizván ügyesen de hiába használó azokat ostromló fegyverül. Illy rögtön dugába dőlni látván minden erőködéseit, egy vég eszközhöz nyúlt. A’ kirohanni akaró vitéznek útjába veté magát, ’s térdein csúszva rimánkodék előtte. „György!— igy szála akadozó hangon — te hős vagy, ’s mint hős nem fogsz eltiporni egy férget, nálad menekvést keresőt. Én érzem, milly mélyen sülyedtem, de tán még rosszabbá leendettem, ha te nem lebegnél szüntelen lelkem előtt. Ragadj ki a‘ veszély köréből, melly mind inkább szőkébbre vonól körültem, ’s melly végre undokságaival el fog fojtani. — Csak te mentheted meg e’ veszni induló szegény leányt, kinek egyedül te benned élt eddig javulhatási reménye. Csak a’ te szerelmed lehetne azon angyal, melly messze, örökre űzné el tőlem a’ bűn ördögeit. A’ te képed lengett jobb óráimban mindig előttem, ’s csak úgy vétkezem, ha az eltűnt pillanatokig szemem elől; eltűnt pedig csak ollykor, midőn hirhatásod lehetetlensége kétségbe ejté telkemet,’s csúf rém gyanánt űzött a’ vétek ölébe. Oh én te benned az erényt tisztelem , oh ragadj ki átkos sorsom’ karjai köz ' 292