Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1839. január-június (5. évfolyam, 1/1-52. szám)
1839-05-23 / 40. szám
315 érzé magát némbeli nevelésre. Justi testvére Idát magához vette. Kadosi magányosan élt. — Régi barátja! újra felkerestek a’ vigasztalás álszíne alatt, ezekkel az idő is könnyített fájdalmán; az álbarátok gyakran látogatók, mig elvégre mindennapiak lettek; ezek társaságában Kadosi lassankint elkezdd feledni az elhunytat, vigalmukba vegyült s igy lassankint ismét a’ régi Kadosi lett, mi a’ rosszakkali társalkodás természetes következése. Ida 15 évet ért, midőn anyja nővérétül az atyai lakba visszahozatott; most is szenvedélyesen szereté őt atyja, vonásai olly megegyezők anyjáéival, lelkülete is azé volt. E’ körülmény újra veszélyesnek látszott a’ barátok előtt, azért már nem hozzá mentek, hanem fészkeikbe csalák őt, hol veszteségét elfeledtették. Epen Körmendinél mulatott, midőn a’ fent említett események fordultak elő. # * Ebéd után Ida beteget ment látogatni. Lassan nyitá meg az ajtót — az őrködő, félig alvó inas felugrott székérül, Ida intett neki, ne zavarná zörejjével az alvó beteget; ő pedig viszszafordult, bár mig olly csendesen huzá maga után az ajtót egy éles csikorgóstul nem óvható; a’ beteg felébredt, az inast magához szólitá megkérdező: ki volt nála, midőn ez tudósítás egy sóhaj emelkedett kebléből, „megmentem az angyal, kit a’ gyászhelyén láttam!“ susogó magában a’ duzzadt vánkosra hajtó vérvesztés miatt gyönge, szédelgő fejét. Ida a’ kertbe ment átfonva édes merengéstől ; virágágyak közt lejtett a’ legszebb virág — hó ujjaival virágcsákat tűzött kebelére, majd ismét elszórta habokbul szőtt nyakán átfont selyem kendőjét megtágitá ’s a’ szellőcse jóhatása volt hó keblére; virágjait sorra nézegette — mindeniknél távolag intett kisfejével, a’ mosolygó virágoknál szebbnek tűnt fel lelkében a’ beteg, mit azonban nem mertek ajkai kimondani. 3* Alkonyatra hajolt a’nap— lángsugak megtörtek a’ jégtengerben úszkáló fellegeken, melylyek a’ kerti fa lombok közt elejtve Ida ablakára lángszint vonónak. Zöldselyem pamlagon, mellyen elszórt, aranybul szőtt buzakalászokat lehete látni, ült Ida, tagjain kék selyem folyt alá; bal karjával az előtte álló gömbölyű asztalkára könyökölt, mellyre fejét hajtó , job keze egy a’ pamlagon heverő, vörös bársony kötésű kitárt könyvön nyugodott, a’ könyvre azonban csak mutató ujja simult; néha felemelte fejét újra lehajtó, egy heves mozdulást tőn ’s felszökött a’ pamlagról. — „Nem — én megyek“ két lépéssel előbbre ment, itt újra megállt, kezét szivére téve. „Istenem — miért dobog olly erősen szívem? hiszen ápolni akarom őt, ez pedig semmi rész — némi szünet után folytató — milly gyönge leány vagyok! ’s mellette rész is, hriszen őt ápolni tartoznám — mi örömest tettem én ezt másokkal — ’s most vonatkozom.“ Mig úgy habozott a’ 16 éves leányka tudta nélkül vissza lépett ’s a’ pamlagra ereszkede. „Mi szép ő“ sikámlott ki ajkain, arcza lángba borult, mellyet mindkét kezével elfödött. A’ lassú kopogást nem hallá, az ajtó megnyílt ’s egy ifjú lépett be halvány arczczal és bekötött fővel, léptei ingók voltak. Ida feltekintett, a’ kép mit képzelete, szerelme festett elébe, előtte állt; elragadva e’ jelenettül a’ lányka szinte kitárta remegő karjait átfonandó szerelmét, egy csókkal borult az ifjú a szűz kezére , ki ezt megdöbbenve vond vissza „hát nem álom“ susogó alig hallhatón. „Hálát akar rebegni ajkam megmentőmnek, de megnémul a’ gyönge ajk, lelkem az angyalt csak imádni tudja.44 Térdeire ereszkedett az ifjú Ida kezét szivéhez szorító— a’lányka nem ellenezheté, keble édes késekkel telt meg, lelke túlvilágba merengett át, öntudatlan simult az ifju keblére. A (40*)