Rakéta Regényújság, 1974. február-június (1. évfolyam, 1-18. szám)
1974-02-26 / 1. szám
fAgS&AZAZ A neves svájci író ezúttal bűnügyi regényt alkotott. Mesteri kézzel bonyolítja a cselekmény szálait és kivételes művészetével irodalmi rangra emeli a bűnügyi történetet. Egy szőke, copfos, piros ruhás kislány kéjgyilkosság áldozata lesz. Matthäi rendőrfelügyelő megígéri a kislány szüleinek, hogy mindenáron kézre keríti a gyilkost. Ez év márciusában előadást kellett tartanom Churban, az Andreas-Dahinden Társaságban, a bűnügyi regényírás művészetéről. Már estére hajlott az idő, mikor a vonat megérkezett. Alacsonyan kavarogtak a felhők, komisz hóvihar tombolt, s a tetejébe minden eljegesedett. Az előadást a Kereskedő Társulat termében rendezték. Közönség csak gyéren lézengett, mivel ugyanakkor a gimnázium aulájában Emil Staiger tartott felolvasást a kései Goethéről. Magam sem voltam hangulatban, mások se melegedtek fel, többen a helybeliek közül előadás közben elhagyták a termet. Utána rövid ideig még együtt maradtam az elnökség néhány tagjával, két-három gimnáziumi tanárral, aki ugyancsak szívesebben töltötte volna idejét a kései Goethénél, továbbá egy jótékony hölgygyel, aki a Kelet-Svájci Háztartási Alkalmazottak Egyesületében tevékenykedett dísztagként - azután nyugtáztam a tiszteletdíjat és utazási költséget, majd visszavonultam a pályaudvar közelében levő Hotel Steinbockba, ahová elszállásoltak. De itt is olyan vigasztalan volt minden. Egy német gazdasági szaklapon és a „Weltwoche"-n kívül semmi olvasnivaló, a szálloda csendje embertelen, alvásra gondolni sem mertem, mert elfogott a rettegés, hogy többé nem ébredek fel. Az éjszaka időtlen és kísérteties. Odakint elállt a havazás, minden mozdulatlanságba dermedt, már az utcai lámpák fénye sem imbolygott, szellő se rebbent, az utcán se ember, se állat, csak a pályaudvar tájékáról hangzott fel egyszer valami nesz, az is mérhetetlen messzeségből. Bementem a bárba, még egy whiskyt akartam inni. Az idősebb bárhölgyön kívül csak egy urat találtam ott, alighogy helyet foglaltam, bemutatkozott. Dr. H. volt, a zürichi kantoni rendőrség egykori parancsnoka, hatalmas, súlyos ember-régimódi, arany óraláncát a mellényén keresztülfűzve viselte, ilyesmit ma már ritkán látni. Sörteszerű haja korához képest fekete, bajusza dús. A bárpultnál ült, az egyik magas széken, vörös bort ivott, Babianos szivar a szájában, a bárhölgyet keresztnevén szólította. Hangosan beszélt, élénk taglejtéssel, nem volt finnyás, engem egyaránt vonzott és visszariasztott. Amikor már három óra felé járt az idő, és az első Johnnie Walked négy további követte, felajánlotta, hogy másnap reggel Opel Kapitányon elvisz Zürichbe. Mivel Chur környékét és általában Svájcnak ezt a részét csak felületesen ismertem, elfogadtam a meghívást. Dr. H. egy szövetségi bizottság tagjaként Graubündenben járt, a rossz idő miatt ő sem tudott visszautazni, meghallgatta előadásomat, amelyről egyébként mindössze annyiban nyilvánította véleményét, hogy egyszer megjegyezte: „Elég ügyetlenül ad elő." Másnap reggel felkerekedtünk. Már derengett, amikor két Medomint bevettem, hogy valamit még aludjam, de még nem világosodott ki. Az ég egy nagyon távoli csücske fémesen csillogott. Különben felhők vonultak, súlyosan, lomhán, hóval a begyükben; úgy tetszett, az országnak ebben a részében már sose lesz vége a télnek. Katlanként zárták maguk közé a várost a hegyek, de nem volt bennük szikrányi fenség, sokkal inkább földhányásoknak látszottak, mintha valami irdatlan sírt ástak volna ki itt a földből. Chur, a város maga, szemmel láthatóan csupa kő, tele hatalmas közigazgatási épületekkel. Hihetetlennek tetszett, hogy ez borvidék. Megpróbáltunk behatolni az óvárosba, de a súlyos kocsival eltévedtünk, keskeny zsákutcába, majd egyirányú utakra keveredtünk, nehézkes visszavonulási manőverezésekre volt szükség, hogy kikászálódjunk a kőrengetegből, a tetejébe még az úttest is jégpályává változott, így aztán boldogok voltunk, amikor a várost végre magunk mögött tudtuk, noha tulajdonképpen semmit sem láttam az ódon püspöki székhelyből. Olyan volt az egész, mint valami menekülés. Báván meredtem magam elé, ólmosan, fáradtan. A mélyen úszó felhők mögött mint valami