Rakéta Regényújság, 1975. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1975-01-07 / 1. szám
William Somerset Maugham WILLIAM SOMERSET MAUGHAM (1874-1965) (ejtsd: móm) a legnépszerűbb angol írók egyike volt. Orvosi egyetemet végzett, és rövid ideig kórházi gyakorlatot is folytatott London egyik nyomornegyedében. 1915-ben tűnt fel Örök szolgaság c. regényével, amely ma is egyike legjobb műveinek. Az ördög sarkantyúja (1919) a híres festő, Gauguin élettörténete, a Sör és perec (1930) Thomas Hardy angol író életútját dolgozza fel regényes formában. Magyarul is népszerű regényei közé tartozik még a Színház (1937) és a Borotvaélen (1944). Maugham nem tartozik a legnagyobbak közé, de az írói mesterség minden fogását kitűnően ismeri. Témája főleg az „előkelő" angol társaság világában bonyolódó szerelem és az ebből adódó lélektani problémák; a nagy társadalmi kérdések nem foglalkoztatják. Kb. húsz regényén kívül számos novellás kötete jelent meg. Nem állok jól érte, hogy igaz történetet mondok most el, de egy angol egyetem francia irodalomprofesszora mesélte nekem, ő pedig, azt hiszem, túlságosan is kiváló jellemű férfiú volt, semhogy elmondta volna, hacsak tényleg meg nem történt a valóságban. Az volt a módszere, hogy diákjainak figyelmét különösen három francia íróra hívta fel, akik véleménye szerint egyesítik mindazokat az emberi tulajdonságokat, amelyek a francia jellem legfőbb mozgatórugói. Ezeket az írókat olvasva, mondotta volt, oly sokat megtanulhat az ember a francia népről, hogy - amenynyiben módjában állna - vezető személyiségeinket, akiknek bármiféle intéznivalójuk van a francia nemzettel, addig nem engedné hivatalba lépni, amíg át nem tanulmányozták e három író művét. Ezek közül az első Rabelais, sajátos „gauloiserie"jével; ez körülbelül azt a trágár szókimondást jelenti, amely még azzal sem elégszik meg, hogy a maga nevén nevezze a gyermeket; a másik La Fontaine, jellegzetes „bon sens"-ával, ami nem más, mint a józan ész; a harmadik Corneille, a „panache"-ával. Ezt a kifejezést a szótárak „tollforgónak" mondják; ilyen tollforgót viseltek sisakjukon a nemesi lovagok, de jelképesen, úgy látszik, méltóságot és hősködést, hencegést és hősiességet, kérkedést és büszkeséget jelent. Ez a „panache" ösztönözte a francia tiszteket arra, hogy odavessék II. György tisztjeinek: „Uraim, önöké az első lövés"; ez a „panache" adta Waterloonál ezt a mondatot Cambronne tábornok egyébként piszkos szájába: „A gárda meghal, de nem adja meg magát"; és ez a „panache" bír arra egy szűkös körülmények között élő francia költőt, hogy Nobel-díját teljes összegében elajándékozza. Az én említett professzorom nem volt frivol ember, és szerinte az a történet, amelyet itt elmondani akarok, olyannyira világosan kifejezi a francia ember legfőbb tulajdonságait, hogy kiválóan oktató becsű. A „Látszat és valóság" címet adtam neki. Ezt a címet viseli az a véleményem szerint legjelentősebb filozófiai mű is, melyet hazám (hogy jól tette-e vagy rosszul, nem tudom) a tizenkilencedik században kitermelt. Nehézkes, de izgalmas olvasmány. Kitűnő angolsággal, meglehetős humorral megírt könyv, és bár nem valószínű, hogy a laikus olvasó végig megérti itt-ott igen finom érvelését, mégis felvillanyozó élményben részesül: szellemi kötéltáncot jár egy metafizikai örvény felett, és a könyv olvasását azzal a megnyugtató érzéssel fejezi be, hogy legokosabb, ha mindenre fütyül az ember. Semmi mentségem sincs, hogy egy ennyire híres könyv címét használom fel, mindössze az, hogy csodálatosan illik történetemhez. Habár Lisette csak annyiban volt filozófus, amennyiben mindnyájan filozófusok vagyunk, hogy komoly gonddal igyekezett létproblémáit megoldani, valóságérzéke oly erős volt, a látszatot pedig oly őszintén tisztelte, hogy szinte azzal dicsekedhetett volna: sikerült létrehoznia a kibékíthetetlen ellentéteknek azt a kibékítését, amelyen a filozófusok annyi évszázad óta fáradoznak. Lisette francia lány volt, és minden hétköznap több óráját azzal töltötte, hogy hol öltözött, hol vetkőzött Párizs egyik legdrágább és legdivatosabb cégénél. Kellemes elfoglaltság ez egy fiatal nő számára, aki jól tudja, hogy gyönyörű alakja van. Egyszóval próbakisasszony volt. Elég magas, hogy előkelően viselje az uszályt, és csípője oly keskeny, hogy aki sportruhában látta, szinte érezte a hegyvidéki vadvirágok illatát. Hosszú lábszára lehetővé tette, hogy még a pizsamát is elegánsan viselje, és karcsú dereka, kicsiny melle a legegyszerűbb fürdőruhát is elbűvölővé varázsolta. Mindent viselni tudott. Úgy bugyolálta be magát egy csincsillabundába, hogy a legértelmesebb ember is kénytelen volt beismerni: a csincsilla minden pénzt megér. A terjedelmes karosszékeket kövér nők, hájas nők, tömzsi nők, csontos nők, formátlan nők, csúf nők ültek tele, és mert Lisette oly édes volt bennük, megvásárolták a ruhákat, amelyek oly csodálatosan jól álltak neki.. Nagy, barna szeme volt, nagy, piros szája, és igen tiszta, de egy parányit szeplős arcbőre. Csak nehezen őrizte meg azt a fölényes, mogorva és hideg közömbös magatartást, amely igen fontosnak látszik egy manökennél, amint kiszámított lépésekkel belibeg, megfordul maga körül, és olyan, az egész világmindenséget megvető tekintettel, amelyhez csak a tévéé hasonlatos, kilibeg megint. Lisette nagy, barna szemében hamiskás csillogás bujkált, és piros ajka meg-megrebbent, mintha a legcsekélyebb ok is elég lett volna, hogy mosolyra nyíljon. Szemének ez a kis csillogása hívta fel rá Monsieur Raymond Le Sueur figyelmét. Monsieur Raymond Le Sueur egy hamisított XIV. Lajos-karosszékben ült (egy ugyanilyen székben ülő) felesége oldalán, aki rávette volt, hogy a tavaszi divat zárt körű bemutatójára elkísérje. Ez bizonyítéka Monsieur Le Sueur szere- 3