Rakéta Regényújság, 1976. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-06 / 27. szám

Attól kezdve, hogy Ribbentrop otthagyta a fényűzően be­rendezett miniszteri szobát, és nélkülözni volt kénytelen nagy­számú tanácsadóját, fölöttébb elveszettnek érezte magát eb­ben a fortyogó, baljós eseményekkel és gyorsan változó hely­zetekkel teli világban. A hitlerista „szuperdiplomatából” szin­te teljesen hiányzott az ilyen helyzetben elengedhetetlen gyors reagálás, az önálló döntés képessége. Csak saját sorsának fél­tése hajtotta. 1945 májusának első napjaiban a félelem Hamburgba ker­gette Ribbentropot. Szobát vett ki egy szürke kis bérház ne­gyedik emeletén, és az angol katonai hatóságok szeme lát­tára egy ártatlan nyárspolgár életét élte. Miközben a külön­böző országok elhárítói a hitlerista külügyminisztert keresték, amikor körözésre kiadott fényképét gondosan tanulmányozták valamennyi nyomozó osztályon, Ribbentrop kétsoros öltöny­ben, fekete kalapban és sötét napszemüvegben szabadon járt­kelt a városban. A kellemetlen beszélgetés után, amelyet Dö­­nitzcel folytatott, amikor a tengernagy kereken megmondta neki, hogy semmiképpen sem tart igényt rá az új kormányban, s kiváltképpen azután, hogy magát a „kormányt” is letartóz­tatták, az egykori birodalmi miniszter megpróbált „szakmát változtatni”. Szerencsére volt még egy szakmája: annak ide­jén champagne-i borokkal kereskedett. Ribbentrop nem véletlenül utazott éppen Hamburgba: ott lakott ugyanis egykori cégtársa. 1945. június 13-án találkoz­tak. - Nálam van a führer végrendelete - suttogta Ribben­trop. - Önnek el kell rejtenie engem. Németország jövőjéről van szó. A cégtárs a jelek szerint nem hatódott meg ettől a találko­zástól. Ami pedig a hamburgi kereskedő fiát illeti, az haladék­talanul jelentette a megszálló hatóságoknak, hogy Ribben­trop úr megjelent. Másnap korán reggel három angol és egy belga katona eré­lyesen kopogtatott a Ribbentropot rejtő lakás ajtaján. Fiatal, csinos nő nyitott ajtót könnyű pongyolában. Ijedt kiáltás hagyta el ajkát, amint megpillantotta a hivatalos vendégeket. Ők azonban nem vártak a szíves invitálásra, hanem azonnal besiettek a szobákba. Az egykori birodalmi miniszter ébre­dése ezúttal nem volt a legkellemesebb. - Hogy hívják? - kérdezte Adams hadnagy, járőrpa­rancsnok. - Jól tudják, hogy ki vagyok - felelte Ribbentrop, és ki­mérten meghajolt. Ribbentrop úr nyilván hosszú ideig szándékozott bujkálni. Legalábbis a katonák több százezer márkát találtak a bő­röndjében gondosan kötegelve. Ribbentrop mindjárt az első kihallgatáson beismerte, hogy észrevétlen akart maradni egészen addig, amíg „nem ülnek el a szenvedélyek”. - Tudom - mondta -, hogy rajta vagyok a háborús bű­nösök listáján, és azzal is tisztában vagyok, hogy a mai hely­zetben csak egy ítélet lehetséges, a halál. - És úgy gondolta, hogy vár, amíg megváltozik a hely­zet? - Igen ... Joachim von Ribbentropot a vádlottak padján az első sor­ba ültették, harmadiknak Göring és Hess után. Nem tartozott a náci párt szervezői közé, de őt is óriási felelősség terhelte. 1940. június 19-én, amikor a náci Berlin ujjongva ünnepel­te „a Führer első győzelmeit”, Ribbentrop nevétől visszhang­zott az egész város. „Szuperdiplomata” - a burzsoá sajtó éveken át ezzel a jelzővel tisztelte meg Ribbentropot. De én hallottam a bíróság előtt tett vallomását, végighallgattam az ügyében beidézett számos tanút, megfigyeltem, mennyire becsüli a többi vádlott, és az egykori hitlerista külügyiminiszterről egész más kép raj­zolódott ki előttem. RIBBENTROP MINT NAGYKÖVET 1936-BAN 4

Next