Rakéta Regényújság, 1977. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-05 / 27. szám

Ezekben a napokban került a fióküzletbe Magdi. Talán így megilletődve még szebb volt, mint a faluban, otthon. Mindenkire rámosolygott. Amikor reggel a kezdés előtt a fiókvezető sorra bemutatta a munkatársaknak, észrevette a tükörből, hogy összekacsintanak mögötte. Megfordult és a szemükbe mosolygott. - Ez folyton röhög - mondta a lenszőke manikűröslány a pénztárosnőnek, illetlenül hangosan. - Ki se állhatom azt, aki folyton röhög. Bizony, lassabban mozgott az új lány, mint a többiek. S eleinte nem mert villamos nyírógéppel dolgozni. Rögtön az első napon az egyik vendége - egy őszbe tarkálló hajú öregúr, szemben a tervezőintézetből - fizetéskor a pénztárosnőhöz hajolt: „Most jött ez a kis nő, ez a kis fekete? . . . Semmi, semmi, csak megtépett egy kicsit . ..” Nevetve mondta, de Prókához már e nélkül a megbocsátó derű nélkül került tovább a panasz. Valaki kitalálta, s hamar körbejárt: „A Barneválnál tanult a kislány libát kopasztani . . .” Magdi sejtett valamit, de elbiggyesztette a száját, nem törődött a sugdolózással. Másnap Szontágh mellé került, és vele sem törődött, míg észre nem vette, milyen boszorkányosan mozog. A táncosan hajladozó fiú kétszer is megfordította a székpárnát, míg ő végzett egy borotválással. (És milyen drága, divatos kisipari cipője van.) Munka közben oda-odatévedt a pillantása a fiú kezére: „Ügyes csakugyan. És jól keres, az egyszer biztos.” Szontágh rögtön látta, hogy a lány kezdő a szakmában. Nemcsak a mozgásáról, hanem ar-ról is, hogy a halántékon rövidre stuccolta a hajat s így a frizurának nem lesz majd tartása. Átpillantott néha azután is, pamacsolás közben, de immár minden szakmai érdeklődés nélkül, csupán a karcsú, hullámzó csipő tájára. Semmiféle gondolat vagy szándék nem kísérte ezeket a pillantásokat; ártatlan nézelődés volt, a férfiszem önkéntelen kalandozásai. Megérezte a fiú később Magdi óvatos, ámuló figyelmét, s anélkül hogy gyorsabb munkára törekedett volna, minden érzékszerve a kezében összpontosult, serényen mozgó ujjaiban. Kellemes ritmusban, könnyedén, hajlékonyan dolgozott, élvezte a munkát. Lehetséges, a rövid stuccolás miatt Szontágh I magában elítélte az új lányt, mert a továbbiakban nem érdeklődött iránta. Neki szigorú elvei voltak; szerette és nagyra tartotta a mesterségét, már-már művészetnek, amelyre születni kell. Mert: a jó fodrász tapintóidegei túlvezet- nek az ujjain, egészen a borotva éléig, az ollók hegyéig. A jó fodrász nem tépi-szaggatja a hajat, nem szurkálja-vagdossa a gyenge bőrt, mint sokan a szakmából, hanem szisszen, mifelőtt a vendég bármit is érezne. Nem vág hegyes pakompartot, ha a vendég egyenesen szereti, nem erőszakolja a púdert, nem fojtogatja a kendővel a vendéget, nem loccsantja tele szemét-száját szesszel, és vigyáz nemcsak testi épségére, de kényelmére is. Azonfelül, ha a vendégnek beszélhetnékje támad, a jó fodrász mindenről tud vele társalogni, és ha valamiben eltérők a nézeteik, nem érezteti, kinek a kezében van a borotva. Szontágh mindenkor szigorúan tartotta magát ezekhez az elvekhez, mert azt vallotta, az ügyesség nem minden. Ügyes fodrász sok van, de a jó fodrász ritkaság. Magdinak nem voltak szigorú elvei, ő azt tapasztalta, hogy efféle elvek nélkül is boldogul az életben, a szakmában, és kisebb-nagyobb ügyetlenségeit elvek híján helyrehozhatja egy bocsánatkérő mosolygással. Ha az ő dolgában bármiről szó esik, mindig kerül, aki pártját fogja, ha elsírja magát, mindig akad vigasztalója. A vendégek jók hoz szá, kedveskednek, tréfálnak, szinte udvarolnak, és ha valami ügyetlenséget vét, még ők vigasztalják: „Ugyan már, semmi, hagyja csak, semmi mi baj.” Magdi tudta magáról, hogy szép. Szerény volt mégis, nem úgy, mint azok a nők, akik minden mozdulatukkal világgá szeretnék kiáltani szépségüket (ami pedig „nem érdem, hit szen a természet ingyen adománya” - mondogatta az apja). Ez a nagy szemű lány tudott hivalkodás nélkül szép lenni, s tudott úgy viselkedni, hogy a nők ne érezzék magukra , nézve sértőnek az ő mosolygós, fekete, villogó szépségét. (Kivéve talán a lenszőke manikűröslányt és a csúnyácska pénztároskisasszonyt. Ők nem is titkolták ellenszenvüket, de ennek sem Magdi volt az oka, hanem bizonyára az, hogy a két nőt elkényeztette a munkahelyi férfikörnye-zet.) S mindezek mellett, ami a legfontosabb: Magdi nem törekedett - mint sokan mások - úton-útfélen kihasználni a szépség előnyeit. Okosan gazdálkodott a szép nőnek kijáró kedvezésekkel, előnyökkel, előjogokkal, sohasem tévesztve szem elől, hogy egy eljövendő jó férj többet ér akárhány pénzes gavallérnál. A nagynénje a közelben dolgozott, és délutánonként megvárta az üzlet előtt, mint egy iskolás gyereket. Nem kéretlen csőszködés volt ez, Magdi is így akarta. Naponta próbálkozott nála egy-két-három vendég, s olyan egyformán, nevetni kellett rajtuk: - Tudja mit, Magdi... van estére két mozijegyem ... Nincs kedve? Készen kapták a választ: - Várnak ám este .. . randim van. - Az más. Ha várják, az más. - Igen, a nagynéném. Együtt megyünk valahová. - És holnap? Holnap ráér? - Nem, nem, a nagynéném mindig erre jön a hivatalból, és mindig elmegyünk valahová ... Ennyi elég is volt villámhárítónak. Akinek komoly a szándéka, azt nem riasztja el egy nagynéni. Akit viszont elriaszt, azzal nem érdemes törődni, mert olyat ő szerezhetne minden ujjára tízet akármikor, ha körülvillogtatná a szemét. Magdi nem tanulta ezeket a fortélyokat senkitől, eleve tudta magától, valahonnan már tudta. De a próbálkozó vendégek nem vették észre, hogy keresztüllát rajtuk, és félórákig ültek váróban, míg rájuk került a sor. Sohasem értette meg a többiek panaszait, hogy itt, ebben a fodrászüzletben minden vendég ideges, mindenki siet, mindenkinek sürgős. Az ő vendégei nem siettek, mosolyogva mutatták neki a busz-átszállójegyet: ni csak, lejárt! A közelben dolgozó törzsvendégek pedig előre kivették a sorszámot, odaadták neki, és később visszajöttek. Többnyire beszédesek voltak az ő vendégei, és attól fogva, hogy leültek a székbe, attól fogva kiváltképp ráértek, és őt egy szóval sem siettették. Borotválkozáshoz előkrémet használtak, utána kölnit is, púdert is; gyakran nyilatkoztak, és hajat mosattak minden nyilatkozásnál. Szívesen meséltek az ő vendégei a hivatalról, a munkahelyükről, sőt családi gondjaikról is ejtettek olykor néhány befejezetlen mondattot. Megesett bizony, hogy összezavarta ügyeiket-bajaikat, s amit az egyiktől hallott, a másiktól kérdezte tovább, de nem haragudtak rá ezért sem. Noha kinek-kinek nyilván rosszul esett, hogy az ő történetét - ha senki másét nem is - miért nem tartja észben a kis fekete lány, miért nem emlékszik legalább a fontos részletekre, és miért kérdez értelmetlenséget vagy olyat, amit már kétszer is kérdezett. Voltak néhányan hallgatagok is. Például egy szöghajú, korpás fejű fiatal műszaki rajzoló a tervezőintézetből, él-elkapta a szemét, ha borotválkozás közben találkozott , a pillantásuk. Aztán - valahonnan a környékről - egy deresedő tűzoltó, aki ugyan semmi jelét sem mutatta érdeklődésének, szinte bántóan közönyös volt, de Magdinak adta a sorszámát, ha ketten-hárman vártak előtte, akkor is. Valamilyen fényesre smirglizett bronzérmet viselt a zubbonyán, lehet, csak erre az alkalomra tűzte ki, mert amikor az utcán találkoztak, Magdi nem látta a mellén az érmet. Ezek a hallgatagok voltak a legszelídebbek. Vigyáznia kellett máskülönben, a soha nem szűnő próbálkozások miatt, minden apróságra. Borotválás közben például elkerülhetetlen volt, hogy ne dőljön a hasával a borbélyszék karfájának, amikor az arc túlsó felén dolgozott. A vendég ilyenkor - ebben is egyformák voltak - megmarkolta a szék karfáját, mint a páciens a fogorvosnál. Magdi megfogta és leemelte onnan a kezét - minél nyilvánvalóbb volt a szándék, annál szigorúbban megrovó pillantással, s úgy folytatta a borotválást. A munkatársak, ha szóba hozták egymás közt a Magdi szapára váró vendégeit, könnyen találtak magyarázatot: „Megcsiklandozza imitt-amott a vendéget, aztán jön, alig várja, hogy kibújjon a képén a szőr. Te vagy én hiába csiklandoznánk .. De ez csak a szokásos rosszindulatú csip-