Rakéta Regényújság, 1979. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-03 / 27. szám

avatatlanok kezébe kerülhessenek, idő előtti olvasókhoz. Van egy visszatérő rémálmom, hogy valami irodalmi orvhalász kifogdossa és összerakja céduláimat, és engem megelőzve, a maga nevén jelenteti meg készülő regénye­met ... De ha így éjszaka szórom be, reggelre, gondolom, csak megemészti a folyó. Most még lebotorkálnom se kell a sötétben, a víz itt áll, kétlépésnyire a háztól. Mióta utoljára néztem, megint nőtt néhány centimétert, bele­­löttyintem a mai selejtet. Zsiga utánam rohan, dühösen ugat valami szürke izét a Dunában. Kihozom a zseb­lámpát, egy jókora sündisznó az, kering a vízben, körbe-körbe, nyilván kiöntötte szegényt az ár, és most nem találja a partot. A sep­rűnyéllel sikerül kimentenem, fölemelni már nehezebb, annyira tüskés, de aztán mégis el­transzferálom az országút túlsó felére, ár­mentes területre, berakom egy kertbe. Jó másfél óra múlva újabb, nem csituló ugatás ver föl álmomból. Zsiga megint ki, a partra hív, csaholó izgalomban, a vizet kaffogja, ugyanott, ahol az imént. Csak nem az én sünim jött vissza, a bolond, a biztos menedékből? De nem, ez sokkal kisebb aman­nál, bár éppoly kérgén úszkál körbe, hegyes orrocskájával fölfelé szimatolva: az előbbi kölyke lehet, az anyját keresi. Mintha még a sündisznóügyekben egyébként kérlelhetetlen Zsigát is megérintené az eset tragikuma; ezúttal némán szemléli, mint csáklyázom ki ezt is, és viszem a másik után - vajon megtalálják-e egymást a nagy, riadalmas éjszakában? st­m­. 14. hétfő Reggel az első dolgom, még pizsamában, hogy kinézzek: újabb tíz centi emelkedés. Kerékpáron indulok bevásárolni, számos üres palackkal a kormányra akasztott szatyrokban: a vasárnapi vendégjárás csörömpölő emlékei. Az üvegeket beveszik, de pótlás már nincs; ma hajnaltól már itt is kihirdették a har­madfokú árvízvédelmi készültséget, amiben a szesztilalom is benne foglaltatik. Visszafelé ezt tüstént kajánul bejelentem a Móricz-villá­­ban György Laci barátomnak, a színésznek Fegyelmezetten fogadja a súlyos hírt, jóllehet, a tegnapi invázióban őket is az utolsó cseppig felitták. Idegesség, nyugtalanság: úgyse bírnék most dolgozni, a szép idő, magas Duna is csábít, inkább kajakozni megyek. Egyszemélyes, kék­sárga, felfújható gumicsónak, Peter Karvastól kaptam még tavaly, Pozsonyból. Zsigát az előkészületek, mint minden alkalommal, eufó­­riás izgalomba hozzák, imád hajókázni, s vinnyogva táncol körül, nem győzi kivárni, hogy a házat, kertet bezárjam és a kajakot vízre tegyem, előttem ugrik a csónakba, fel az orrába, megszokott helyére. Jól ismert tájkép alaposan megváltozott, fölfelé húzok a derékig vízben ázó tüzek között. A parti sétány erre lejt, rég elöntötte a folyó, a villa­sor kerítései mentén siklom el a mozgékony kis járművel, bent a gyümölcsfáknak néhol csak a koronája látszik. A Duna itt a széleken inkább visszafelé cammog, alig kell megmár­tanom a kétoldalú evezőt. Hatalmas, tág horizont, szembe a cserjés, parányi Kacsa­sziget teljesen víz alatt, mögötte a Szentendrei­szigetet friss nyúlgátak védik, többszörös erőd­­rendszer. A folyam pikkelyesen csillog a déli fényben, hangtalan, mohón rohan alá, telhe­tetlen hódítóként már-már a szárazföld tör­­zsökös, soha azelőtt le nem igázott tartomá­nyaira éhesen. Bekanyarodom az egyik villába, Németh doktorékhoz, az alsó kapu nyitva, a kerten át evezek föl, egészen a nyaralóig. Tegnap még derültség fogadta ezt a produkciót, mó­káztak, lefényképeztek - ma itt is feszült, nyomott a hangulat, még egy fél arasz, és

Next