Rakéta Regényújság, 1979. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-03 / 27. szám
avatatlanok kezébe kerülhessenek, idő előtti olvasókhoz. Van egy visszatérő rémálmom, hogy valami irodalmi orvhalász kifogdossa és összerakja céduláimat, és engem megelőzve, a maga nevén jelenteti meg készülő regényemet ... De ha így éjszaka szórom be, reggelre, gondolom, csak megemészti a folyó. Most még lebotorkálnom se kell a sötétben, a víz itt áll, kétlépésnyire a háztól. Mióta utoljára néztem, megint nőtt néhány centimétert, belelöttyintem a mai selejtet. Zsiga utánam rohan, dühösen ugat valami szürke izét a Dunában. Kihozom a zseblámpát, egy jókora sündisznó az, kering a vízben, körbe-körbe, nyilván kiöntötte szegényt az ár, és most nem találja a partot. A seprűnyéllel sikerül kimentenem, fölemelni már nehezebb, annyira tüskés, de aztán mégis eltranszferálom az országút túlsó felére, ármentes területre, berakom egy kertbe. Jó másfél óra múlva újabb, nem csituló ugatás ver föl álmomból. Zsiga megint ki, a partra hív, csaholó izgalomban, a vizet kaffogja, ugyanott, ahol az imént. Csak nem az én sünim jött vissza, a bolond, a biztos menedékből? De nem, ez sokkal kisebb amannál, bár éppoly kérgén úszkál körbe, hegyes orrocskájával fölfelé szimatolva: az előbbi kölyke lehet, az anyját keresi. Mintha még a sündisznóügyekben egyébként kérlelhetetlen Zsigát is megérintené az eset tragikuma; ezúttal némán szemléli, mint csáklyázom ki ezt is, és viszem a másik után - vajon megtalálják-e egymást a nagy, riadalmas éjszakában? stm. 14. hétfő Reggel az első dolgom, még pizsamában, hogy kinézzek: újabb tíz centi emelkedés. Kerékpáron indulok bevásárolni, számos üres palackkal a kormányra akasztott szatyrokban: a vasárnapi vendégjárás csörömpölő emlékei. Az üvegeket beveszik, de pótlás már nincs; ma hajnaltól már itt is kihirdették a harmadfokú árvízvédelmi készültséget, amiben a szesztilalom is benne foglaltatik. Visszafelé ezt tüstént kajánul bejelentem a Móricz-villában György Laci barátomnak, a színésznek Fegyelmezetten fogadja a súlyos hírt, jóllehet, a tegnapi invázióban őket is az utolsó cseppig felitták. Idegesség, nyugtalanság: úgyse bírnék most dolgozni, a szép idő, magas Duna is csábít, inkább kajakozni megyek. Egyszemélyes, kéksárga, felfújható gumicsónak, Peter Karvastól kaptam még tavaly, Pozsonyból. Zsigát az előkészületek, mint minden alkalommal, eufóriás izgalomba hozzák, imád hajókázni, s vinnyogva táncol körül, nem győzi kivárni, hogy a házat, kertet bezárjam és a kajakot vízre tegyem, előttem ugrik a csónakba, fel az orrába, megszokott helyére. Jól ismert tájkép alaposan megváltozott, fölfelé húzok a derékig vízben ázó tüzek között. A parti sétány erre lejt, rég elöntötte a folyó, a villasor kerítései mentén siklom el a mozgékony kis járművel, bent a gyümölcsfáknak néhol csak a koronája látszik. A Duna itt a széleken inkább visszafelé cammog, alig kell megmártanom a kétoldalú evezőt. Hatalmas, tág horizont, szembe a cserjés, parányi Kacsasziget teljesen víz alatt, mögötte a Szentendreiszigetet friss nyúlgátak védik, többszörös erődrendszer. A folyam pikkelyesen csillog a déli fényben, hangtalan, mohón rohan alá, telhetetlen hódítóként már-már a szárazföld törzsökös, soha azelőtt le nem igázott tartományaira éhesen. Bekanyarodom az egyik villába, Németh doktorékhoz, az alsó kapu nyitva, a kerten át evezek föl, egészen a nyaralóig. Tegnap még derültség fogadta ezt a produkciót, mókáztak, lefényképeztek - ma itt is feszült, nyomott a hangulat, még egy fél arasz, és