Rakéta Regényújság, 1980. július-december (7. évfolyam, 26-53. szám)
1980-07-29 / 26. szám
- Remek. De megkérdezhetem: hogyan és miként és milyen értelemben? - Ahhoz nincs jogod. De nem bánom. Van egy ismerősöm Nizzában. Azt hiszem, meséltem már róla. Felnevetett: - Az a manusz, a tánctanár? A lány, fagyosan. - Ezt a humort! Az előbb beszéltem vele telefonon. - Beszéltél? - Csak próbáltam. Sajnos, nem volt otthon. De a címe megvan. A barátom. Ha tudni akarod, nagyon kedves, régi barátom. - Nagyon kedves, nagyon régi? ... Nem így mesélted. - Szegény barátom, mennyi mindenről nem meséltem neked. - A szeme szikrát szórt. Hirtelen lestoppolt. És a lány, akár egy dáma. - Annyit azonban nyilván még elvárhatok tőled, hogy elvigyél Nizzába? Szótlanul indított. Hallgattak, mentek. St. Tropez, három kilométer. 12 St. Tropez, három kilométer - hallgattak, mentek. Csak amikor - már fogytán a három kilométer - az útjelző táblánál balra fordult, Ste. Maxime felé, ahelyett, hogy St. Tropez városkán egyenest a tenger felé hajtott volna, csak akkor mondta a lány nem, nem mondott semmit, a férfi csak várta, hogy mondjon valamit, hogy nem törődik bele ebbe némán. De rossz számtanús volt, ha önmagáról volt szó, a lány nem mondott semmit. Ezért úgy kellett tennie, mintha mégis mondott volna valamit - és amit nem mondott, arra ezt felelte: - Csak azért, hogy ne pazaroljuk az idődet. Hiszen amilyen gyorsan csak lehet, Nizzában akarsz lenni. Héléne még mindig nem szólt semmit. Csak akkor szólalt meg - a Ste. Maxime-ba vezető út a kikötő legvégső csücskén ért véget, onnan rögtön jobbra, egy csapásra látni lehetett a Vieux Port-t, a Les Vieux Ports de St. Tropez-t, kávéházakat, régi házikókat és emléktárgybódékat és boutique-okat, telenyüzsögve e kései évadban is emberekkel, fényképezésre ingerlő képeslaphíres látvány, nagyszerű is, és giccses is, csak akkor szólalt meg, amikor se jobbra se nem tért ebbe a hírhedt zűrzavarba, se meg nem állt, hanem arra készült, hogy balra, el a néhány bódé mellett, most már valóban a táj mélyébe hajtson - csak akkor szólalt meg a lány: - Kérlek, előbb a móló végéhez. Jobbra. - Ja? - Hogy ezt a bőre „ja”-t nem tudta visszafojtani! Ezért azonnal megszidta magát. És már meg is kapta a magáét: - Mi az, hogy „ja”? A móló végén kazamaták vannak. Mármint a történelmi térkép szerint. Azzal még tartozol nekem. Már semmi közük egymáshoz, ezt tudta, de mégis. - Honnan kerítettél történelmi térképet? - kérdezte. - Az előbb? Az Agence-ban? - Nem, dehogy akarta, de mintha még tegnap lenne, és semmi baj a világgal, tovább kérdezett: - Tudod te egyáltalán, mi egy kazamata? - Az ember kikutatja - mondta méltóságteljesen -, hogy mi lehet. És valaki szíves volt közölni velem. Saját kocsija volt. Én azonban... Anélkül, hogy befejezte volna a mondatot, kiderült - mennyire tapintatosan, sőt balgán lojálisan cselekedett, amikor újra ebbe a kocsiba szállt, és nem a kazamatakutatások szakértőjének a kocsijába. Kiszállt, s jelezte a lánynak, egy mozdulattal csak nyomasztóan tudta, milyen nevetséges ez a mozdulat! -, a kocsiját tekintse a sajátjának. - Én azalatt beülök ide a kávéházba. Mint egy dáma, csak biccentett, és továbbhajtott lépésben, annyi volt az ember. És a férfi láthatta, hogy idetekint, odatekint, ráérősen. Ahol ült „un filtre, s’il vous plait”, ez ma reggel már a második kávéház volt, itt legalább egy croissant-t is kapott, zavartalanul megfigyelhette, mennyire ráérősebben hajt a lány, mint kellene - körben az öreg kikötő körül, ahol persze nem volt semmiféle kazamata, csak az ősrégi vízibástya kváderkövei, azokból sem maradt más, mint cakkosan töredezett falak, néhány ablak- vagy lőrésnyílás. Látta - ott hajtott a falak mentén, előre, kifelé, a hullámtörő végéig. Ott - ki sem szállt! - megfordult, és lassan hajtott visszafelé, nagyon-nagyon lassan, ő pedig annál a kávéházi asztalnál ismét öregebb lett harmincegy perccel. Akkor állt oda a kocsi, félméternyire a székétől. A lány a volánnál maradt, ő pedig némán melléje ült. A lány is hallgatott, de ha jól látta, valami megváltozott benne - a furikázás mintha feloldotta volna egy kicsit. Amikor indított, a lány maga is rajtacsípte magát, hogy mosolyog, de abban a pillanatban ezt a mosolyt máris száműzte az arcáról. S most szigorúan nézett maga elé. Elmaradt St. Tropez, most már valóban a Ste. Maxime felé vezető útra tértek. - A kazamaták? - kérdezte mellékesen. - Csinosak? Ez aljasság volt, hiszen a lány nem tudhatta, hogy harmincegy percen át egy pillanatra se tévesztette szem elől. - Roppant érdekesek - felelte. - És történelmiek. Valamilyen szaracén pasi vagy kalóz vagy ilyesmi ott nyíratta ki éveken át a szeretőit, mert mindig egy másik nőre gondolt, miközben az illetővel elyepetyélt. - Valóban roppant érdekes. - Könnyű volt a szíve. Korábban talán nehéz volt? Miért? Még a gondolatot is nevetségesnek találta. És a lány, szívélyesen, de hosszú idő után. - Az Agence-ben különben nemcsak nizzai barátomnak telefonáltam, hanem a te kedvedért azt is megérdeklődtem, mi van azzal a Christopherrel vagy micsodával, és azzal a sajnos valóban ferde fenekű nővel. De csak a te kedvedért. Az Agence kapta a megbízást, hogy eladja a kastélyt. Rajta volt a bejáratot elzáró rúdon, de te persze azt sem vetted észre. Tehát: Christopher meg a hitvese, azok már nem léteznek. Meghaltak. Christophert előbb a guta ütötte meg, de csak félig, talán ezért festett olyan ferdén, mert ha egyenesen fest, akkor olyan vastagra festi a nő mellét, amilyen valójában lehetett, vagy valószínűleg már akkor is volt, amikor te feküdtél vele, hisz szíved mélyén a nagy melleket szereted, és ez az, ami nálam neked hiányzott, a vastag mellekre az Agence tulajdonosa pontosan emlékezett. Az öreg tulajdonos. A fiatal tulajdonos volt, akinek megtagadtam, hogy a katakombákba kísérjen, én mafla, pedig Alfa-Romeo sportkocsija van. Az is emlékszik, illetve az öreg, hogy a te dagadtadnak ráadásul még pókhasa is volt, de akkoriban a festő már nem pingálta többé, mert túl volt a második gutaütésen is, aztán mindketten meghaltak, egy amolyan bubópestisben. Ez itt már Ste. Maxime? Ez is egy ramacs hely. Egyre azt kérdezem magamtól: hol van itt a jet-set és a nagyvilág? Egyszer azt mondta egy úriember, hogy szerte St. Tropez-ban minden nő borotválkozik. De ezen a rövid úton ezt nem tudtam ellenőrizni, hoszszabb útra pedig egyesek nem engedtek elég időt. Nem válaszolt. Majd a lány minden átmenet nélkül, hangjának kemény tárgyilagosságán sem változtatva, így folytatta: - Persze, amit arról a Christopherről és a vén tehénről meséltem, ócska hazugság. Azt tudtam csak meg, rég visszamentek az Egyesült Államokba. „Bocsánat” - mondta volna Héléne egy ilyen vallomás után azelőtt. Most eszébe se jutott. Mereven nézett maga elé. Ő pedig erre, tegnap még, könnyedén, gyengéden végigsimított volna a karján. De erről most szó sem lehetett. Egy icipicit már ismerte, önmeghasonlásának vihara - a karórájára nézett - még három órája sem tartott. Hogy mi lesz még belőle, az még teljesen bizonytalan volt ennek a viharnak valami keserű és reális magja. Elmúlni mindenesetre még nem múlt el egészen, a következő roppant robbanékony felhő ott leselkedhetett a parti hegyek valamelyik csúcsa mögött a Cote Maure, nem nagyon régen még magányos, provanszin mélabús erdőség volt, a szárazságban nagy, fékezhetetlen erdőtüzek, de hol voltak már az erdők (hogy szerette őket valamikor!), a sok-sok villától nem látszott az erdő. - Valamikor nagyon elhagyatott volt itt - mondta sután -, ez a szakasz St. Raphael felé. Alig egy ember. Ha elfáradtál, megálltál, megfürödtél a tenger szabad strandján. Ez semmitmondó volt. Hamis. De hiszen tudta, bármit is mond a viharok közti pillanatokban, azt csak hamisan mondhatja. Már fárasztotta az a sok vihar - vallotta be magának, bármennyire gyűlölte is, hogy bevallja. Hát nem mostanában szökött csak meg, hát nem .