Rakéta Regényújság, 1981. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-27 / 4. szám
tatoskodások, azt máig se tudja senki, mert a thesmophoriákra férfi be nem tehette a lábát, titkot pedig a görög aszszonyok is tudtak tartani, ha az rájuk vonatkozott. Elég az hozzá, hogy három nap eltelt a kegyes ünnepekből, s a tömérdek asszony addig szépen megfért egymással, de bizonyosan megfért volna még a negyedik napon is, amit Kalligéneiának, vagyis szépgyerekes anyák napjának hívtak, csakhogy akkorára beütött az ördög a határba. Férfiak törtek be a szent ligetbe, mégpedig nem az istenfélő férjek, nem is valami csellengő görög férfiak, hanem lovas barbárok, otromba, rőt hajú óriások, akik fülükben aranykarikát viseltek, és szőrös mellüket nemigen lehetett megkülönböztetni a medvebőrtől, amit ezüstlánc fogott össze a vállukon. Azok a rettenetes gallusok voltak ezek, akik valahol a ködös Okeanosz partjain elhatározták, hogy most már ők is belépnek a világtörténelembe, s először kirabolták Rómát, cserében otthagyván a megjavított mértékrendszert, s azt a mindmáig érvényes szállóigét, hogy „jaj a legyőzötteknek!”, aztán pedig körülnéztek egy kicsit a hellének földjén. Hogy miféle istentelenségeket műveltek ott, az megtudható Diodorus Siculusból és Pausaniasból, mind a kettő hiteles haditudósító, aki még olyan apróságokat is följegyzett az utókor számára, hogy a gallusok győzelmi lakomáik céljaira gyerekeket hizlaltak. Ami olyan szép adat a francia konyha történetéhez, hogy Brillat-Savarin bizonyosan bevette volna a könyvébe, ha tudott volna róla. A miletoszi raid alkalmával azonban kiderült, hogy a barbárok nem is olyan válogatósak, s jobb híján asszonyhússal is beérik. Nyájas vigyorgással nyeregbe emeltek egy-egy sikoltozó nőszemélyt, volt olyan, akinek kettőt is megbírt a lova, s mire kihajnallott, akkorra elnyelte őket a Tartarosz, amely kiköpte őket magából. A márványpalotás várost meg se nézték az érzéketlen barbárok, oda csak az a néhány korosabb hölgy vitte meg a rémhírt, akiknek már nem jutott hely a nyeregben. Miletoszban nagy volt a megrökönyödés, de csak ideigóráig, mert a görög férjek mind született filozófusok voltak, és különben is nagy megnyugtatásukra szolgált Xanthosz bölcs intézkedése, amely véget vetett a lányok öngyikossági járványának. Az egyetlen Xanthosz volt az, aki pótolhatatlannak érezte veszteségét, s nem találta helyét sehol, különösen mikor a szem- és fültanúktól a részleteket is megtudta. Szép Erippét úgy körüldongozták a barbárok, mint legyek a mézet, de egy nagy, piros képű gigász szétkardlapozta őket. Az lehetett a zsiványok vezére, mert a legkócosabb volt köztük, s aranyperec világított a nyakában, ő kapta aztán az ölébe szép Erippét, aki védte magát foggal-körömmel, s az ő jajgatása hallatszott legtovább: - Xanthosz, Xanthosz, szabadíts meg! A boldogtalan kalmár éjjel-nappal hallotta ezt a sikoltozást, s elhatározta, hogy megszabadítja az asszonyt, ha a világ végéig kell is utánamenni. Csakhogy a világnak több vége van, merre induljon? Elment jóslatért Apolló szentélyébe, s egy ezüst drachmáért a következő választ kapta: Fölfeled napnyugaton, mit csillagos éjszaka vitt el. És igaz értéke hajnalon tárul eléd. Ez olyan rejtélyes jóslat volt, hogy hitelességéhez szó nem férhetett, ezt csak maga Apolló adhatta. Annyi azonban világos volt benne, hogy az elgurult gyöngyöt nyugaton kell keresni, s Xanthosz nem is kívánt többet. Pénzzé tette hajóit, raktárait, földjeit, palotáit, s kapott értük ötezer arany dareikoszt. Aztán a két kisgyereket a rokonság gondjaiba ajánlva, kiválasztotta négy leghűbb rabszolgáját, mindegyiknek a bocskorába rejtett ezer-ezer dareikoszt, ezret magánál dugott el, s kézügyben tartván egy kis költőpénzt, elindult a négy helótával asszonyt szabadítani, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, mindig csak nyugatnak. Átment a griffmadarak országán, akik emberi nyelven beszélnek, és a tollakkal lövöldöznek; áthaladt azon a tartományon, ahol a népeknek csak egy lábuk van, de azon akkora talp, hogy azt esőben, kánikulában tető helyett tarthatják maguk fölé; járt az egyszemű emberek közt, megismerkedett a fejetlenekkel, akiknek a mellükön nyílik a szájuk, s összekerült a jótestű emberekkel, akiket görögül kentauroszoknak hívnak. Sehol se történt semmi baj, sőt minden szörnyetegnek a szíve megesett rajta, mikor elmondta nekik, mi járatban van, s megkérdezte tőlük, nem látták-e akiket ő keres. De bizony mindenütt azt a választ kapta, hogy odább van az az időbbnél, ahol a gallusok laknak. Három esztendő telt el, és tizenkétszer kellett bocskort cserélni, mire Xanthosz eljutott Massiliába, a nagy víz mellé, ahol magaformájú görögöket talált. Azok ijesztgették is, hogy tovább már ne menjen, mert ide már egészen közel van a világ vége, csak ennek meg ennek a gallus királynak a birodalma esik még közbe, annak pedig olyan bolond törvénye van, a tökéletlennek, hogy nem kevésbé tökéletlen istenei tiszteletére minden idegen piros vérét kiontja a fehér kövön. S mondtak valami olyan barbár nevet, hogy azt Xanthosz hiába próbálta utánuk mondani, mindig tüsszentés lett belőle. Utoljára megkérdezte honfitársait, hogy nem lehetne-e ezt a nevet görögül mondani. - Lehetni lehet - válaszolták azok -, görögül körülbelül annyit tesz az, hogy „Csillagos Éjszaka”. - Hiszen ezt keresem! - gyúlt világosság a milétoszi vándor fejében. - Megmondta nekem Apolló, hogy a Csillagos Éjszaka vitte el a feleségem! Át is íratom rá a Hermész oltárát, mihelyst hazakerülünk. Ötödnapra már ott volt Xanthosz az embereivel a Csillagos Éjszaka székvárosában, sőt magában a királyi palotában. Persze csak annyiban volt az palota, amennyiben város a székhely. Agyagputrik közt egy nagy fahodály, az ajtó szemöldökfája fölé egy farkasfej kiszegezve címeznek. Lobogó, nagy tűz a közepén, körülötte vadibőrök, azokon hever félkönyéken a Csillagos Éjszaka, tulajdon az a bikaölő nagy bronzesz, amilyennek a miletoszi matrónák leírták. Csak éppen a sörénye nem olyan gubancos, de nagyon is rendben tartott, ahogy olvadt bronz módjára lezuhog az aranydiadéma alól, amit térden állva éppen most csatol össze szép Erippe, a rabszolganők térdig érő, ujjatlan, durva vászontunikájában. 10