Rakéta Regényújság, 1981. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-06 / 1. szám

hiszel ezekben a csészealjakban?” - s egyszeriben minden probléma olyan aprócska onnan a magasból. Előkapta a gukkerjét, apjától rámaradt egy szem örökség - a fekete számlapú órát az öccse kapta s a nagy dugóhúzós, sörnyitós bicskát a bátyja mostanában valahogy elfeled­kezett róla. Szinte mániákusan szerette ezt a gukkert­­ és nem bízott az olyan emberekben, akik könnyedén cserélgetik vagy akár elhajítják apró tárgyaikat. Apja, ha kipattintotta bicská­ját, s fenni kezdte a kopott kövön, lélekkel, még a surrogó neszekre is figyelve - a világ minden dolga körülötte olyan szépen rendezettnek tűnt. Még homályosabb volt minden, mint szabad szemmel. Per­sze az a bizonyos - madár, csészealj? - már eltűnt, csak a füst kavargott a kis akácok felett. Beporosodott, nyilván hónapokig hevert, tokja meg sosem volt. Fehér zsebkendőt szedett elő, rálehelt a lencsékre - nem használt, belső lencsék, prizmák, tükrök porosodtak be. Új­ságpapírt teregetett ki az asztalra, szerszámokkal állt neki, a kritikus ponton megakadt, egy hosszú, vékony, kicsike cső­kulcsra lett volna szüksége, de ilyen nem volt szerszámai kö­zött. Eszébe jutott a pillanat, amint apja, még életében, átad­ta neki a kukkert - kukkernek mondta:­­ „Jó kis kukker, vigyázz rá” -­­a mozdulat, amint feltekeri a vékony, már kissé repedezett szíjat a keze, fontos lett, hogy ne legyen po­ros, egyszeriben nagyon fontos lett­­ minden repülő csésze­aljtól függetlenül -, hogy a kukker rendben legyen. Mennyi ideig tarthat egy szakembernek a látcső kitisztítása? Tíz perc? Negyedóra? Még ma elintézi, van idő délutánig. A Látszerész KTSZ fiókjában, benn a városban, a Körúton túl egy aggályos arcú, vörhenyes, vattahajú nő tekintett fel rá a betegei közül. Elmondta, mit akar, hogy először azt hitte, csak kívülről porosodtak be a lencsék, de aztán rájött, hogy belül a priz­mák, és ha van olyan alkalmas kis csőkulcsa, akkor ő maga is meg tudta volna csinálni, de hát nincs, és így bejött, mert délutános, gondolta, mindjárt megvárja, tulajdonképpen sem­miség. A nő figyelve és - nincs rá más kifejezés - gyanakodva vé­gighallgatta, majd nem is mindjárt, hanem némi gondolkodás után így szólt: - Igen - és bekiáltott a szomszédos helyiségbe. - Prohász­­ka kartárs, egy pillanatra, legyen szíves! Meg mert volna esküdni, hogy eddig semmi zajt nem hal­lott, de a nő kiáltása után apró kopácsolás hangzott ki a mű­helyből. Néhány perc után - nem előbb - a nő ismét beszólt, s­­ek­kor minden késedelem nélkül megjelent egy kék köpenyes fér­fi, kezében egy arany szemüvegkerettel, és valami biccentés­félével, de különben teljesen némán megállt az ajtónyílásban, forgatta és vizsgálgatta a szemüvegkeretet. - Most tessék elmondani, mit óhajt - mondta a nő. - Kérem, itt van ez a kukker... - elmondta újra az egé­szet. A végén, szinte akaratlanul hozzátette: - Az apámé volt. - Egy lépést tett a főnök felé, és gyöngéden nyújtotta a kuk­kert. Most elveszi, átnéz rajta - áhá, tényleg, na, semmi ez! -, belép a műhelybe, kihúz egy fiókot - apró csilingelősek­­, hófehér vattával - vagy szarvasbőrrel? - eltávolítja az alat­tomosan befurakodott porszemeket, aztán összeilleszti, meg­húzza a néhány csavart, és: „Na, kérem, megvan ez a nagy munka, ha maszek lennék, nem is számítanék ért­e semmit.” De mindjárt le is hanyatlott a keze, Prohászka megszólalt:­­ Margitka, maga nem tudja, hogy nem foglalkozunk lát­csövekkel? - A nő valamit dadogott. - Hát nem látszerészek maguk? - Látszerészek vagyunk, de gukkerokkal nem foglalkozunk - mondta a főnök. Most pillantott rá először. Mintha üveg­szeme lett volna. A gét jelentőségteljesen megnyomta, felért egy arculcsapással. És ő még ezzel közölte, hogy az apjáé volt a kukker. M­eg tudta volna ölni magát. Dühtől szoruló torok­kal kérdezte: - A kukker nem látszel? Legyintett a szemüvegkerettel Prohászka: - Nincs időm vi­tatkozni, kérem, egy lezárt kérdésen - és befordult a műhely­ajtón. Bolyongott a belvárosi dohszagú utcákon - itt sem szere­tett volna lakni -, két másik kisz kurtán elutasította, a harma­dikban vállalták volna a dolgot, „ha nem éppen egy nagy ter­vezőintézet rajzolóinak gyártunk zöld és sárga fénytompító szemüvegeket, határidőre”. Közölték, nem állhatnak át másra. - Ehhez „át kell állni”? - kérdezte. - Nem állhatunk át - felelték. Végül ráakadt egy maszekra, poros kirakatban színeha­­gyott, ósdi szemüvegkeretek, mint valaha hús-vér életvidám szemüvegek összeaszott csontvázai. A boltban­­ igazán se bolt nem volt, se műhely - egy csupasz körte világánál egy alacsony, svájcisapkás emberke egy harmonikás fényképező­gépen babrált egy csípőfogóval, vaslábú, kerek faszéken ült, hunyorogva fordult vissza.

Next