Rakéta Regényújság, 1982. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-05 / 1. szám
gő szóáradatot, elszomorodva figyelt a szobrászra. Az apró asszony éppen hogy férje karjához ért, s a férfi egyszerre megcsöndesedett, bár a melle még továbbra is zihált, a vissza nem parancsolható indulatok műhelyeként. Egy-két másodpercig ott állt a szobrász hívatlan látogatói előtt, majd a hántás szándéka nélkül hátat fordított nekik, s a habból vezető falépcső hosszan és folytatólagosan följajgatott súlyos léptei alatt. - Az uram éjjel-nappal dolgozik - szólalt meg a törékeny asszony, és arcán az átélt sérelem kifejezésével közelebb lépett az idegenekhez. - Az uram igen nagy művész, sokat teremtett az életében, sok múzeumban ott vannak a művei... Csakhogy most nem ez a divat - lágy mosoly húzódott át keskeny, fehéren sápadt arcán. - Maguk, ugye, párttagok, gondolom ... Persze én senki előtt nem titkolom a véleményemet: az uramat egy idő óta mellőzik, pláne az úgynevezett júniusi program óta! Nem tudom, értik-e? - De hiszen, kedves elvtársnő - Vend Lajos arca verítékes lett az izgatottságtól, mert gyűlölt minden állásfoglalást, s egész szívével, idegrendszerével a tartós alkalmazkodásra rendezkedett be -, de hiszen most éppen arról van szó, hogy központi vezetőségünk, mint az tudott, kérlelhetetlen harcot hirdet a jobboldali elhajlások ellen mint a legfőbb veszély ellen. Természetes, ez így van - az előbbi keserű mosoly helyén az elnézés kontúrjai rajzolódtak ki -, ezt én is jól tudom, de sajnos, a művészet ebből a harcból kimaradt. Mintha a felső vezetés figyelme nem terjedne ki a művészetben tapasztalható jobboldali opportunizmusra, holott szerintem ez itt a fő kérdés! A gazdasági helyzet, az úgynevezett életszínvonal, mind-mind a kulturális szilárdság függvénye. Nem a kispolgárok és ellenséges elemek szatyordemagógiáját kell kiszolgálnunk, azt hiszem, ebben egyetértünk. Az öntudatos munkásokra kell figyelnünk, és nem a locsogó háziasszonyokra. Egyébként miben lehetek a segítségükre? Vend Lajos, a közgazdász néhány szóval elmondta jövetelük okát. - Körzeti szinten? - ,az asszony keskeny arca ismét mosolyra húzódott, de ezúttal megint másfajta mosolyra. Ugyanolyan sérelem járta át, mint előbb a férjét. - Körzeti szinten? - ismételte egyre hervadóbb arckifejezéssel. Vend Lajos nem fogta föl teljes mértékben a körzeti szint meghatározás pejoratív jelentőségét, de ettől csak növekedett benne a zavar és bizonytalanság. Szíve szerint azt mondta volna a szobrász feleségének: elvtársnő, kérem, melyik szobrát állítsuk föl kedves férjének az Országház előtt? Mert ő és a melléje osztott proletárelem ezt pillanatok alatt elintézheti... De sajnos ilyen hatalom nem adatott meg neki. - Az én uramnak mint harcosnak és művésznek azelőtt nem körzeti szinten, de a legfelsőbb helyen kérték ki a véleményét elvekről, személyekről, mindenről. Üljenek le. Kis röppenő mozdulat, amely egyszerre volt megalázó és nyájasan előzékeny. . A lány, Jakab Júlia, zavarában állva maradt. - Maga is - bólintott feléje külön, szinte egy neki szóló mosollyal -, egész nyugodtan, tessék. Ő is leült. Égettbarna pongyolát viselt, s csak most húzkodta le keskeny kezéről az elrongyolt szarvasbőr kesztyűt. - A takarítás - magyarázta a kesztyűket, és megint csak mosolygott. - Mi nem tartunk jobbágyokat. Meg aztán ... - a hangját most átszínezte a mulatságos önirónia - nem is kapni valami rendes háztartási alkalmazottat, aki minden tekintetben megbízható lenne. És ki győzi pénzzel? örülök a heti kétszeri bejárónőnek. És a műterem amúgy is tabu. Még nekem is. De most már az utca lakóiról beszélt. Nagyon élesen, kritikusan körülhatárolta őket. Ha összegezik a véleményeit, az derül ki, valójában mindenkit gyűlöl, még az úgynevezett jó elvtársakat is. Hanem ha már körzeti szinten nézzük a dolgokat, itt van a lakótársunk, ez a Széll Árpád. Itt laknak alattunk, a földszinten. A férfi és három gazdátlan gyereke. Itt valóban katasztrofális a helyzet. Itt segíteni kell, mégpedig gyorsan. Igaz, Széll Árpádon nehéz segíteni. Építészmérnök, és talán nem is tehetségtelen ember, de hiányzik belőle valami.. . a felelősség, na! Politikailag, a múltja ellenére, hebrencs. Pesten dolgozott egy nagy vállalatnál, de mindenkivel összekülönbözik. Tipikus anarchista. Elkezdte irtani a legjobb kádereket. Persze hogy vidékre nyomták, de ott is, ahogy hallom, bajok vannak vele. Ez az egyik része a dolognak. A másik az, hogy ezzel majdnem egyidejűleg a felesége is ... - az asszony lányosan elpirult - megmondhatjuk nyíltan: megcsalta. Sajnos, a pletyka szerint, egy igen fontos elvtárssal érték rajt. De lehet, hogy ezt csak Széll Árpád terjeszti. Tény, hogy egészen megvadult, elvesztett minden mértéket. Hétszámra vidéken, a gyerekei pedig - mint a dudva, magukra hagyva. Én ezt felső helyen már jelentettem. Főleg a férfi züllése szempontjából. Igaz, a nő a közízlés szerint szép asszony, sőt: gyönyörű egy aszszony! Egy időben átjárt hozzánk, a férjemhez, hogy mintázza meg. De a férjem valahogy nem bízott az arcában. Pontosabban az arckifejezésében. Túl pisze. Képzeljék, ha nem hallgat az ösztönére, most itt állnánk, és ő volna nekünk az Anya a barikádon. Ami a Munkásmozgalminak készül. Hozzájuk föltétlenül be kell menjenek. És aztán készítsenek alapos jelentést. Segítenek vele. Fölállt, s most, hogy elmondta a magáét, látszott az arcán, már unja is a látogatóit. Keskeny kezét nyújtva jelezte a búcsúzást. De ugyanakkor tatárvágású, világos szemén áthúzott egy gondolat. - Ismerik az uram műtermét? Most is rengeteg műve készül. Mert ő aztán termékeny, sőt olyan az alkata, minél szűkebb helyre szorítják, annál tevékenyebb. - A falépcső felé mutatott. - Talán megnézhetünk valamit... - Nem kell! - ordított az emeleti mellvéd mögül a művész, aki bizonyára ott hallgatódzott egész idő alatt. - Körzeti szinten semmit! Egy nyavalyát! 2. Széll Árpádék harmadmagukkal lakták a házat, egy úgynevezett Kocsis-villát, amely egyébként stílusának kialakítóját, az ügyesen jó ízlésű és üzletiesen leleményes építész nevét örökítette meg a Dombon és másutt is a budai hegyvidéken. Ezek a tágas Kocsis-villák a harmincas évek derekán épültek, iparmágnások, bankárok, színésznők, kitartottak, politikusok és fezőrök pénzéből. Közös jellemzőjük a barokk kastélyt imitáló stílus, belülről angolos tágasság, kivitelben a sznobizmus túlhajtott pompakedvelése szecessziós beütésekkel. Ezek a nagy épületek mindenképpen megfeleltek egy bizonyos ízlés és civilizáció követelményeinek, de hamarosan kiütött szépséghibájuk: másolatban szaporodtak a budai villanegyedekben. A háború elültével a Kocsis-villák java részébe, az elmenekült tulajdonosok helyére új lakók, beutaltak és önkényes lakásfoglalók kerültek, míg azután a mindinkább erősödő közigazgatás rendet teremtett ebben a káoszban. A valóban reprezentatív épületeket helyreállításuk után fontos személyiségek részére sajátították ki, a többi villában pedig törvényesítették a kialakult helyzetet. Széll Árpád építészmérnök 1945 áprilisában egy pesthidegkúti barlangodúból költözött ide fiatal feleségével és két, ötödik évében járó ikerlányával. A földszinti, háromszobás lakrészt vette birtokba. A beázott szuterénlakást ekkor már egy Péntek István nevű hivatali altiszt felesége és hároméves kisfia foglalta el. A családfőről még semmi hír, csak három év múltán került haza a Kaukázusból az elbocsátott hadifogoly. A szobrász és felesége csak 1946 tavaszán költözött a romokból helyreállított lakásba. A földszinti szárny egy részéből alakították ki a hallt, s az emeletre került a két lakószoba meg a műterem. Széll Árpádéknál nem működött a csengő, és az ajtó is csak hosszas kopogtatásra nyílt; egy szökkenően nyurga, bátor tekintetű, sőt élesen vizsgálódó kamasz lány állt a küszöbön. A kislány szemének visszautasító pillantása és arcának porcelánsápadtsága, amely viszont szelídséget sugallt, ellentmondott egymásnak. Iparikék szeme mint két fémszilánk. „Mint a nefelejcs” - gondolta erről a szemről a közgazdász, aki lírai hasonlataival mindig mellétalált. Juliskán ez a gondolat húzott át: „Madárszeme van!” De ennek ellenére, sőt talán éppen ezért, vonzalmat érzett a kislány iránt. ”