Rakéta Regényújság, 1983. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-04 / 1. szám

CSÜTÖRTÖK, HAJNAL, A RETHIMNON FEDÉLZETÉN Szeretem Krétán tölteni a tavaszt. Ugyanis gyerekkoromban szegény mama a vagonlaká­sunk körül kergetett partvissal, ha így április­ban nem kéjutaztam le a Földközi-tengerre. A hajnali párából föltisztuló Iraklian. Majd a kikötés szertartásos manővere, kavarodás, or­­dibálás, zűrzavar, ahogy a fenékről a rengeteg járművet, személykocsikat, az élelmiszerrel, ládákkal, üvegekkel, baromfival magasan meg­rakott teherautókat kifogyhatatlan áramban ki­öntik a szárazföldre. Egy szakállas pópát vár néhány társa nagy tisztelettel, csókkal, ölelés­sel, és ez így megy évezredek óta, folyton csak hordják-viszik a népeket, katonákat, papokat, árukat, állatokat, onnan ide és innen oda, de minek, uraim, mi a fészkes fenének? IRAKLION, KÁVÉZÓ Az utcák, terecskék teli frissen érkezett, gyű­rött, kialvatlan, reggelit és szállást kereső tu­ristákkal. Azt keresnék magam is, persze a ten­gerparton. Nem bent a városban, ám lehetőleg nem is túl messze, ahol nyugalmam van, de ha eszembe jut, és emberekre, nyüzsgésre áhítoz­nék, vagy netán kell valami, gyorsan bejutha­tok. A standon vettem egy Athénban megjelenő angol nyelvű újságot, most rakták ki. Három­hasábos cikk a Hoffmann meséiről, kiemelve a magyar vendégrendező invenciózus, szellemes, a művet mélységesen átélő stb. stb. munkáját. Hm. A magyar vendégrendező, így Krétából visszanézve, jóval kevésbé elégedett az egész­szel, enyhe hányinger kerülgeti, ha rágondol, és igyekszik minél hamarább elfeledni, lerázni magáról. A pénz, amit kaptam érte, úgy szá­molom, kitart egy darabig, s mivel se ottho­nom, se családom, se kutyám, és úgyis évek óta kóborolok hazátlanul a világban, egy hirte­len ötlettel behajóztam Pireusban a viharvert, lenyitható tetejű Volkswagent, további sorsom rábízva a jó szerencsére, nihil ak­ad. AMNISSOS, ESTE Az utazási irodában azt tanácsolták, induljak csak el keletnek a parti úton. S valóban, már nyolc-tíz kilométerre, lent a víznél csinos mo­telt fedeztem föl. Egészen üresnek látszik, a portán minden kulcs ott lóg a szögén. Csupán pár napja nyitottak ki, s mivel én vagyok az első vendég, alkudni is hagytak. Óriási szoba, modernül berendezve, a falnál végigfutó hatalmas asztal, a tengerre néző nagy, eltolható üvegajtó, előtte veranda, nyug­ágyak, a fürdőszobában zuhanyozó, teljes kom­fort. Tetszik az is, hogy annyiféle világítás van, mennyezetlámpa, olvasólámpa, teraszlámpa, állólámpa, ennek a fényénél írok most. Az es­te kissé hűvös, beadtak egy villanykályhát. Rögtön elsőre ráakadhattam az igazira. A helység neve dereng: Odysseust, mikor „krétai földre is elhajtotta a szélvész”, ide so­dorta, „Amnissosba, nehéz kikötőbe”. A szál­lótól két kőhajításnyira domb emelkedik, ol­dalán őrizetlen falmaradványok, délután föl­kapaszkodtam. Útikönyvem szerint a középső minósi korból származó, tehát körülbelül há­­romezer-nyolcszáz éves villát, freskókat ástak ki ott, oltárt, a hajózással kapcsolatos épülete­ket. Théseus is ezen a helyen léphetett partra, hogy megmérkőzzön a Minótaurosszal, és el­szöktesse Ariadnét. S a túlsó oldalon is, a nyil­vános strand mellett ősi házak alapjai ismer­hetők fel, hányódó cserépdarabokkal, az viszi el, aki akarja. Kissé beljebb a hegyoldalban pedig, úgy olvasom, a vajúdó nőket segítő Eileithyia istennő barlangja (megnézni!), ahol a vihar után Odysseus is megpihent stb. stb. S így lehet az egész szigeten, bárhol fúr le az ember, három-négyezer esztendős leletekre bukkan. Kréta az európai kultúra bölcsője, mé­lyen tisztelt hallgatóim és válogatott cigányle­gények. Itt született Zeus, ide rabolta el bika képében Európát (leánykák, sose üljetek föl bika hátára!) és nemzették Monsieur Minest, az első európait. SZOMBAT, UGYANOTT Általában jókor ébredek, de nem sietek a föl­keléssel, lustálkodom, heverészem, míg a reg­geli gép beérkezik Athénból, s a part előtt el­berregve leereszkedik a sziklafal mögötti re­pülőtérre, mely innét láthatatlan, csak a hir­telen felpörgő motorok zúgása jelenti a sike­res leszállást. Ilyenkor szoktam ebbe a füzet­be is irkálni. Sajnos, a még Pestről való kis kotyogós ká­véfőzőm elromlott, piszkáltam, szétszedtem, több órát elbíbelődtem vele, hiába, gyógyítha­tatlan, kimúlt, béke poraira. Próbáltam újat venni, Iraklionban végigjártam tíz üzletet, ám még hasonló sincs, csupán olyan nyeles fém­edényke, amiben törökösen készíthető el. Mi­vel kávé nélkül félember vagyok, kénytelen voltam erre áttérni. Nem is rossz játék finomra őrölve egyszerűen vízbe tenni és felforralni a kis villanymelegítőn, kétszer, háromszor, négy­szer, amíg egészen elbugyogja a habját, pa­zar illatokkal, akkor hagyni leülepedni a zac­­cot, és kalifás kényelemben elhörpölgetni. VASÁRNAP ÉJJEL, KICSIT ÁZOTTAN Én mindig mindent a saját teljesítőképességem felső határán csináltam, a kerek mennybolt a tanúm rá, a munkától az ivásig, sose kímélve erőimet. Ez tán a pogányságomból ered, hogy nem hiszek a túlvilágban. De most az egyszer lazítani kéne, csak csücsülni, és semmit nem tenni, mint az istenek: emnai, lenni. Karinthy Ferenc MARÓ GÉZA UTOLSÓ KALANDJA ................­ SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGYNEK

Next