Rakéta Regényújság, 1984. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-03 / 27. szám
- Süket vagy, az istenedet!? Azt mondtam, hogy a falhoz! - Mit csinált? - kérdezte Fields. Boglio nem válaszolt. Lökött egyet a férfin, aztán odavágta az irattár falához. - Mi a neved? - kiáltott rá. - Arthur - mondta a férfi. - Milyen Arthur? - Arthur Semmers. - Piás vagy, Semmers? - Nem. - Repülsz? - Mit csinálok? - Utazol? - Mit... hogy? Nem értem, mire gondol. - Kábítószerre. Válaszolj, Semmers! - Kábítószer? Én? Nem, esküszöm, még csak nem is érintettem! - Lenne hozzád néhány kérdésem, Semmers - mondta Boglio. - Beszállsz, Frank? - Van egy foglyom odakint - felelte Randolph. - Az a pipi ott a padon? - kérdezte Boglio, és egy pillanatra rábámult Randolphra. - Ő még várhat. Első a munka. - Oké - mondta Randolph. Előhúzott egy blokkot a farzsebéből, és leült egy egyenes hátú székre a falhoz lapuló Semmers közelében. - Neve: Arthur Semmers - diktálta Boglio. - Megvan, Frank? - Betűzted. Semmers lebetűzte a nevét. - Hány éves vagy, Semmers? - kérdezte Boglio. - Harmincegy. - Ebben az országban születtél? - Naná! Minek néz engem? Bevándorlónak? Naná, hogy itt születtem. - Hol laksz? - South Fourth 1812. - Leírtad, Frank? - Leírtam - válaszolta Randolph. - Hát akkor kezdd el, Semmers! - Mit akar tudni? - Azt akarom tudni, hogy miért szabdaltad össze azt a srácot. - Én nem szabdaltam össze senkit. - Nézd, Semmers, jobb lesz, ha tisztázunk valamit. Te most egy őrszobán vagy. Engem akarsz elaltatni? Most nem az utcán szórakozol a haverjaiddal, ahol ti diktáljátok a szabályokat. Ez az én játszóterem, Semmers. Itt, ha nem úgy játszol, ahogy nekem tetszik, úgy szájon váglak, hogy lenyeled a fogaid. - Még sohasem késeltem meg senkit. - Rendben van, Semmers - mondta Boglio. - Kezdjük ebből az alapállásból. Tehát voltál az Ashley Avenue-n, vagy nem? - Naná, hogy voltam. Talán tiltja a törvény? - Voltál abban a sikátorban, ami az Ashley Avenue 67-nél nyílik? - Egen. " - Abban a sikátorban volt egy tizenhat éves srác is. Négyszer szúrták meg. Bevittük a kórházba, most ott haldoklik. Tudod, mi az a gyilkosság, Sommers? - Amikor valakit megölnek. - Tudod, milyen zsaruk vannak a gyilkossági csoportnál? - Nem. Milyenek? - Ha ők gyűjtöttek volna be, mostanra már félig agyonverve hevernél a padlón. Adj hálát az istennek, hogy itt lehetsz, és ne élj vissza a türelmemmel. - Sohasem láttam azt a srácot. Sohasem késeltem meg senkit. Boglio minden figyelmeztetés nélkül hátrarántotta öklét, és Semmers arcába vágott. Semmers nekiesett a falnak, visszapattant róla, mint egy gumilabda, és felrepedt ajkára tapasztotta tenyerét. - Most miért... - Pofa be! - üvöltött rá Boglio. Randolph a széken ülve látta, mint csöpög a vér Sommers szájából. Egykedvűen nézte. - Na, mesélj nekem arról a srácról - mondta Boglio. - De én egyáltalán nem ... Boglio ismét megütötte, ezúttal erősebben. - Mesélj a srácról - ismételte. - Én... Az ököl újra lecsapott. Randolph felpillantott. - Szükséged van még rám? - kérdezte. - Nincs - válaszolta Boglio, és visszahúzta az öklét. Fields odaszólt neki a szoba túlfeléről. - Az isten szerelmére, hagy már abba, Rudy! Meg akarod ölni ezt a szerencsétlen fattyút? - Nem szenvedhetem ezeket a szemeteket - felelte Boglio, és újra a falhoz tapadó véres figura felé fordult. Randolph felállt, kitépte a jegyzetlapokat fekete noteszéből, és letette Boglio asztalára. Már nyitotta a fakorlát ajtaját, mikor Fields megállította. - Na, milyen érzés? - Micsoda? - Bűntársnak lenni. - Nem tudom, miről beszélsz - mondta Randolph. - Nem tudod? - Nem. - Kezdesz úgy gondolkodni, mint Boglio? Mármint az ilyen szemetekről? - Hogy mit gondolok, az az én dolgom, Dave. Szállj le rólam. - Boglio is úgy gondolja, hogy az ő dolga. - Egy szemetet hallgat ki, aki megkéselt valakit. Mi a frászt akarsz tőle? - Boglio egy emberi lényt hallgat ki, aki vagy megkéselt valakit, vagy nem. - Mi a hézag, Dave? Szerelmes vagy ebbe a körzetbe? - Bűzlik ez a körzet - mondta Fields. - Egy nagy, bűzös börtön az egész. - Pompás. Szerintem is. - De az isten szerelmére, Frank! Tanuld meg már végre, hogy ki a fogoly! Ne legyél te is ... - Tudok magamra vigyázni - vágott közbe Randolph. Fields bólintott. - Mi a terved azzal a kislánnyal odakint? - Az egy ribanc. - Micsoda? - Most meg mit akarsz? Kopogtasd csak tovább azt a hittudományi értekezést, amit elkezdtél! Az én foglyaimmal én törődöm. - Hát persze - mondta Fields. Megfordult, és odament az íróasztalához. Randolph nézte a visszavonuló házat. Gépiesen rágyújtott, és kilépett a folyosóra. A lány felnézett közeledtére. Szeme nagyon kéknek látszott a folyosó homályában. Nagyon kék volt és nagyon ijedt. - Mi a neved? - kérdezte Randolph Betty. - Bajban vagy, Betty - mondta Randolph kertelés nélkül. - Én ... tudom. - Hány éves vagy? - Huszonnégy. - Fiatalabbnak látszol. A lány tétovázott. - Ez ... azért van, mert olyan vézna vagyok. - Nem vagy vézna - reccsent rá Randolph. - Ne játszd meg itt nekem a szerencsétlen, nyomorgó kisdedet. - Én nem játszom meg. Tényleg vézna vagyok. Tudom, hogy az vagyok. Nincs ezen mit szégyellni. Hangja lágy volt, egy fiatal lány, egy rettegő fiatal lány hangja. Randolph méregette. Csövező, gondolta, és agya már be is kattant, akár egy csapda. - Sok vézna lány van - folytatta Betty. - Egy csomó lányt ismerek, aki... - Hagyd ezt a véznasági sódert - szólrt rá Randolph szárazon. - Ezt a lemezt már lejátszottad. Szünetet tartott. - Szóval azt mondod, huszonnégy vagy. - Igen. A lány bólintott, s elmázolt szája sarkaira halvány mosoly rajzolódott. - És maga hány éves? - Harminckettő - vágta rá önkéntelenül Randolph. Mérgesen ledobta cigarettáját, és eltaposta a padlón. - Megengeded, hogy én kérdezzek? - Csak kíváncsi voltam. Azt hittem, hogy maga sokkal... Különben nem is érdekes. - Mi vagyok én sokkal? - Semmi. - Na jó. Térjünk a tárgyra. Mióta strichelsz? -