Rakéta Regényújság, 1985. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)
1985-07-02 / 27. szám
nyújtotta. - Arany? Ilyesféle holmival sose volt szerencsém. Három tárcám is volt, mindegyiket ellopták. Tekintetét búsan cipőjére szegezte, mely alaposan javításra szorulónak látszott. Ványadt emberke volt, hosszú, vékony orral, vizenyős kék szemekkel. Bőre sárga volt és csupa ránc. Nem tudtam megmondani, hány éves. Lehetett harmincöt, de lehetett hatvan is. Nem volt rajta semmi érdekes. Vagy talán éppen az volt az érdekes rajta, hogy nem volta rajta semmi jellegzetes. Szemmel láthatólag szegény volt, de tiszta és ápolt külsejű, rendes ember benyomását tette. Látni lehetett, hogy megbecsüli magát. Nem, nem volt lábadozó. Kishivatalnok lehetett, aki nemrégiben vesztette el a feleségét, s akit a cég Elsonba küldött, hogy a nagy megrendülést, első kétségbeesését kiheverje. - Hosszabb ideig tetszik itt maradni? - kérdezte. - Tíz-tizennégy napig. - Most van uraságod Elsomban először? - Nem, már többször jártam itt. - Én jól ismerem ezt a fürdőhelyet, uram. Büszkén állíthatom, alig van olyan angol fürdőhely, ahol meg ne fordultam volna, némelyikben többször is. Elsomnak nincs párja. Igen finom népek látogatják. Ez nem afféle hivalkodó, ordináré hely, tetszik tudni. Felettébb kellemes emlékek fűznek Elsomhoz. Valamikor hosszabb időt töltöttem itt. A Szent Márton-templomban eskettek. - Ne mondja - jegyeztem meg lankadtan. - Boldog házaséletem volt, uram. - Az szép - feleltem. - Kilenc hónapig tartott, tudniillik ez - tette hozzá elgondolkozva. Megjegyzése különösen hangzott. Őszintén szólva kissé csüggedten néztem elébe a fenyegető valószínűségnek, hogy el kell szenvednem házasságának történetét, most azonban, ha nem is feszült izgalommal, de kíváncsian vártam a továbbiakat. De nem folytatta, csak sóhajtozott. Megtörtem a csendet. - Úgy látszik, nincsenek sokan itt. - Az a jó. Nem szeretem a csődületeket. Évek óta látogatom a fürdőhelyeket, mint már említettem, de sehova nem megyek főidényben. Szeretem a telet. - Nagyon is elhagyatottak ilyenkor. A férfi felém fordult, és fekete kesztyűs kezével megérintette a karomat. - Igaz, elhagyatottak. De éppen mert elhagyatottak, duplán megbecsülik, ha kisüt a nap. Megjegyzését tökéletesen agyalágyultnak találtam, nem is feleltem rá. Levette kezét a karomról, felállt. - Nem zavarom tovább, uram. Örvendek a szerencsének. Udvariasan megemelte ütött-kopott kalapját, és odébbállt. Hűvösödni kezdett, idejénvalós ciak találtam visszatérni a szállodába. Mikor a széles feljáróhoz értem, hintó érkezett (két lompos sörényű ló volt elébe fogva). A hintóból Mr. St. Clair szállt ki. Kalapja egy kürtőkalap és egy kerek keménykalap összepárosításából keletkezett boldogtalan ivadékra emlékeztetett. Előbb feleségét, majd unokahúgát segítette ki a hintóból. A portás bevitte utánuk a takarókat és kisvánkosokat. Mr. St. Clair kifizette a kocsist. Hallottam, amint a lelkére köti, hogy másnap megint ugyanebben az órában álljon elő. Ebből arra következtettem, hogy St. Clairék minden délután kocsikázni mennek. Nem lepett volna meg, ha megtudom, hogy egyikük sem ült még soha gépkocsin. A fogadósnő elmondta, hogy rendkívül visszavonultan élnek, nem keresik a szállóvendégek ismeretségét. Szabadjára engedtem a fantáziámat. Megállapítottam, hogy háromszor étkeznek napjában. Mr. és Mrs. St. Clair a kora reggeli órában a lépcsőfeljárat mellett üldögéltek. A férfi a Times ot olvasta, a nő horgolt. Meg voltam győződve, hogy Mrs. St. Clair még soha életében nem olvasott újságot, mert mindig csak a Timeson vették meg, s azt Mr. St. Clair magával vitte a Citybe. Déltájban Miss Porchester csatlakozott hozzájuk. - Kellemes volt a sétád, Eleanor? - kérdezte Mrs. St. Clair. - Nagyon kellemes volt, Gertrúd néni - felelte Miss Porchester. Ebből megállapítottam, hogy Miss Porchester éppoly lelkiismeretesen „végzi sétáját” minden délelőtt, mind ahogy Mrs. St. Clair minden délután „kikocsikázik”. - Ha kész vagy a sorral, angyalom - mondta Mr. St. Clair, hitvese horgolására pillantva -, járhatnánk egyet lunch előtt, hogy megjöjjön az étvágyunk. - Pompás indítvány - mondta Mrs. St. Clair. Összehajtogatta munkáját, és átnyújtotta Miss Porchesternek. - Volnál olyan szíves felvinni a munkámat, Eleanor, ha felmegy? - Boldogan, Gertrúd néni. - Bizonyára kifárasztott a séta, lelkecském. - Ebéd előtt ledőlök kissé. Miss Porchester felment a szállodába, Mr. és Mrs. St. Clair pedig komótosan felsétáltak a part menti sétányon egy bizonyos pontig, azután megfordultak, és lassan visszasétáltak. Ha a lépcsőn találkoztam valamelyikükkel, meghajtottam magamat, ők udvariasan, de mereven visszaköszöntek. Reggelenként „jó reggelt”-tel merészkedtem köszönni. Ennyi volt az egész. Teljesen valószínűtlennek látszott, hogy valamelyikükkel beszélő viszonyba kerüljek. Csakhamar azonban az a benyomásom támadt, hogy Mr. St. Clair fürkésző pillantásokat vet rám. Azt hittem, megtudta, ki vagyok, s hiú módon elhitettem .