Rakéta Regényújság, 1985. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)

1985-07-02 / 27. szám

nyújtotta. - Arany? Ilyesféle holmival sose volt szerencsém. Három tárcám is volt, mindegyiket ellopták. Tekintetét búsan cipőjére szegezte, mely alaposan javításra szorulónak látszott. Vá­­nyadt emberke volt, hosszú, vékony orral, vi­zenyős kék szemekkel. Bőre sárga volt és csupa ránc. Nem tudtam megmondani, hány éves. Lehetett harmincöt, de lehetett hatvan is. Nem volt rajta semmi érdekes. Vagy talán éppen az volt az érdekes rajta, hogy nem volta rajta semmi jellegzetes. Szemmel látha­tólag szegény volt, de tiszta és ápolt külsejű, rendes ember benyomását tette. Látni lehe­tett, hogy megbecsüli magát. Nem, nem volt lábadozó. Kishivatalnok lehetett, aki nemré­giben vesztette el a feleségét, s akit a cég El­­sonba küldött, hogy a nagy megrendülést, el­ső kétségbeesését kiheverje. - Hosszabb ideig tetszik itt maradni? - kérdezte. - Tíz-tizennégy napig. - Most van uraságod Elsomban először? - Nem, már többször jártam itt. - Én jól ismerem ezt a fürdőhelyet, uram. Büszkén állíthatom, alig van olyan angol fürdőhely, ahol meg ne fordultam volna, né­melyikben többször is. Elsomnak nincs pár­ja. Igen finom népek látogatják. Ez nem af­féle hivalkodó, ordináré hely, tetszik tudni. Felettébb kellemes emlékek fűznek Elsom­­hoz. Valamikor hosszabb időt töltöttem itt. A Szent Márton-templomban eskettek. - Ne mondja - jegyeztem meg lankadtan. - Boldog házaséletem volt, uram. - Az szép - feleltem. - Kilenc hónapig tartott, tudniillik ez - tette hozzá elgondolkozva. Megjegyzése különösen hangzott. Őszin­tén szólva kissé csüggedten néztem elébe a fenyegető valószínűségnek, hogy el kell szenvednem házasságának történetét, most azonban, ha nem is feszült izgalommal, de kíváncsian vártam a továbbiakat. De nem folytatta, csak sóhajtozott. Megtörtem a csendet. - Úgy látszik, nincsenek sokan itt. - Az a jó. Nem szeretem a csődületeket. Évek óta látogatom a fürdőhelyeket, mint már említettem, de sehova nem megyek fő­idényben. Szeretem a telet. - Nagyon is elhagyatottak ilyenkor. A férfi felém fordult, és fekete kesztyűs kezével megérintette a karomat. - Igaz, elhagyatottak. De éppen mert el­hagyatottak, duplán megbecsülik, ha kisüt a nap. Megjegyzését tökéletesen agyalágyultnak találtam, nem is feleltem rá. Levette kezét a karomról, felállt. - Nem zavarom tovább, uram. Örvendek a szerencsének. Udvariasan megemelte ütött-kopott kalap­ját, és odébbállt. Hűvösödni kezdett, idején­­valós ciak találtam visszatérni a szállodába. Mikor a széles feljáróhoz értem, hintó érke­zett (két lompos sörényű ló volt elébe fogva). A hintóból Mr. St. Clair szállt ki. Kalapja egy kürtőkalap és egy kerek keménykalap összepárosításából keletkezett boldogtalan ivadékra emlékeztetett. Előbb feleségét, majd unokahúgát segítette ki a hintóból. A portás bevitte utánuk a takarókat és kis­­vánkosokat. Mr. St. Clair kifizette a kocsist. Hallottam, amint a lelkére köti, hogy más­nap megint ugyanebben az órában álljon elő. Ebből arra következtettem, hogy St. Clairék minden délután kocsikázni mennek. Nem lepett volna meg, ha megtudom, hogy egyikük sem ült még soha gépkocsin. A fogadósnő elmondta, hogy rendkívül visszavonultan élnek, nem keresik a szálló­­vendégek ismeretségét. Szabadjára enged­tem a fantáziámat. Megállapítottam, hogy háromszor étkeznek napjában. Mr. és Mrs. St. Clair a kora reggeli órában a lépcsőfeljá­­rat mellett üldögéltek. A férfi a Times­ ot ol­vasta, a nő horgolt. Meg voltam győződve, hogy Mrs. St. Clair még soha életében nem olvasott újságot, mert mindig csak a Times­­on vették meg, s azt Mr. St. Clair magával vitte a Citybe. Déltájban Miss Porchester csatlakozott hozzájuk. - Kellemes volt a sétád, Eleanor? - kér­dezte Mrs. St. Clair. - Nagyon kellemes volt, Gertrúd néni - felelte Miss Porchester. Ebből megállapítottam, hogy Miss Por­chester éppoly lelkiismeretesen „végzi sétá­ját” minden délelőtt, mind ahogy Mrs. St. Clair minden délután „kikocsikázik”. - Ha kész vagy a sorral, angyalom - mondta Mr. St. Clair, hitvese horgolására pillantva -, járhatnánk egyet lunch előtt, hogy megjöjjön az étvágyunk. - Pompás indítvány - mondta Mrs. St. Clair. Összehajtogatta munkáját, és átnyúj­totta Miss Porchesternek. - Volnál olyan szíves felvinni a munká­mat, Eleanor, ha felmegy? - Boldogan, Gertrúd néni. - Bizonyára kifárasztott a séta, lelkecs­­kém. - Ebéd előtt ledőlök kissé. Miss Porchester felment a szállodába, Mr. és­ Mrs. St. Clair pedig komótosan felsétál­tak a part menti sétányon egy bizonyos pon­tig, azután megfordultak, és lassan visszasé­táltak. Ha a lépcsőn találkoztam valamelyikük­kel, meghajtottam magamat, ők udvariasan, de mereven visszaköszöntek. Reggelenként „jó reggelt”-tel merészkedtem köszönni. Ennyi volt az egész. Teljesen valószínűtlen­nek látszott, hogy valamelyikükkel beszélő viszonyba kerüljek. Csakhamar azonban az a benyomásom támadt, hogy Mr. St. Clair fürkésző pillantásokat vet rám. Azt hittem, megtudta, ki vagyok, s hiú módon elhitettem .

Next