Rakéta Regényújság, 1987. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-06 / 1. szám
esés zsákokat, a tizenharmadik szamár pedig hangosan sírt fényes termeiben. Utolsó szavait alig bírta kiejteni a zokogástól s magát erőszakosan elszakítva a fájdalmas búcsútól, befutott szobáiba. A bánatot azelőtt is olyformán gyógyították, mint most. Akinek bánata volt, bort ivott, akinek sok bánata volt, sok bort ivott és meggyógyult. Albertus is a borban kereste a feledést. De a bor veszedelmes nedű is. Mikor Noé az első szőlőtőkét elültette, hiteles forrásokból halljuk, megkeverte a földjét egy oroszlán, egy birka és egy disznó vérével. Azóta minden részeg emberen megérzik az állatok valamelyike. A mi hősünkön csak ablakja látszott. Szelíd lett és ostoba. Kereskedését elhanyagolta, hajói nagy veszteségeket szenvedtek a tengeren. Helyzete összezavarodott csakhamar, s hogy valahogy kibonyolódjék belőle, eladta készpénzért mindenét, s vándorútra kelve, idegen emberek közé, új égalj alá ment felejteni. A készpénz még gyorsabban fogy. S a mi hősünk könnyelmű, bohó fiú volt; ha találkozott valakivel, akinek pénze nem volt, kölcsönnel kínálta meg; amiben egyébiránt nem vagyok bizonyos, mert az akkori írókból sehol sem látom, hogy az akkori emberek valaha pénzre is megszorultak volna; ezek a régi jó lelkek hadakoztak, kalandoztak, lantot pengetének a várablakok alatt, hölgyeik színét viselték a karjain s folyamatosan jót tettek az ügyefogyottakkal, szórták az aranyakat - de hogy honnan vették, arról nincs tudomásom. Ami Albertust illeti, pénze nagy részét, melyet egy kis kék selyemzsákban hordott magával, állítólag egy félszemű brigantitt rabolta el útközben - noha szerintem ennyi rosszakaratot még a brigantikban sem szabad feltételezni azon időkben. Hanem hiszen akárhogy volt, egy bizonyos, hogy a nápolyi ifjú csavargásai közben mindenét elköltötte öt-hat év alatt, még a ruha is megrongyolódott rajta, úgyhogy szorultságában éhezve, fázva, elhatározta fölkeresi veronai barátját, aki őt bizonyosan szívesen látja házánál. Ment, mendegélt hetekig; még rongyosabb lett ruhája, saruja, midőn végre egy délután Veronába ért. Csillogtak-villogtak a veronai tornyok a napfényben, de nem hívogatóan; az Albertus szíve elszorult: vajon rám ismer-e Balduin? Hát Este? Nem fognak-e kikergetni, mint tolakodó koldust? Szégyellni fogják ismeretségemet. De hogy is volna szemem ilyen ruhában állítani be hozzájuk? - Nem, nem! Ezt nem tehetem fényes nappal. Bevárom az estét valahol és a homály köpenye alatt keresem föl a Balduin házát. Este ne tudjon róla. Megölne a szégyen Este előtt. Kihívatom Balduint titokban. Ezer meg ezer tervet főzött ki, mind elhajította. Mindenik olyan volt, hogy az arca pírban égett tőle. Hanem azt az egyet elfogadta, hogy úgy cafatosan, piszkosan, bozontosan nem mehet végig a városon s főleg nem a Balduinék szeme elé, tehát meghúzódik valahol, bevárja az estét. A város szélénél volt, éppen a temető mellett. (Hiszen a temetőnek minden áron elő kell fordulnia egy négyszáz év előtti történetben.) A sírhalmok és kőkeresztek erdeje közt egy bádogfedelű kupola állt a cinterem.12 A sírvermek előszobája. Albertusnak sajátszerű vágya támadt, hogy a cinterembe menjen s ott az árnyékban ledőljön egy kicsit, fáradt testét megpihentetni. A lábai is önkéntelenül oda vitték, csak a gyomra volt ellentétes véleményen. A gyomra arra nógatta: „Menjünk csak Balduinhoz.” De hát a lábak az urak, ha a meséről van szó . Albertus benyitott a cinterembe, az ajtó nem volt kulccsal csukva, csak betéve, bent a teremben négy-öt ravatal állt üresen. Ebben az őrült forróságban senkinek sincs kedve meghalni. Jó hús volt odabent, a két szemközti ablak nyitva, a levegő szabadon járt ki s be. Egész jó hely ez. A kimerült ember föltápászkodott egy ravatalra s végignyújtózott rajta, majd a feje alá tette ócska kalapját és csakhamar elnyomta az igazak álma. Ki tudja, meddig aludt. Egy nagy zörejre, egy dobbanásra riadt föl. Már akkor sötét volt. Fölugrott s fölkiáltott, egész testében összeborzadva: - Ki az? Egy alak fölemelkedett a földről és durva káromkodással mormogta: - Mi közöd hozzá? Ha meghaltál, hallgass. Nézze meg az ember, ezek a halottak milyen szemtelenek. De azért ijedten vitte tovább az irháját. Abban a pillanatban kiugrott az ablakon. Albertus összeszedte magát s félelme némileg eloszlott, fogvacogása megszűnt. Mi lehetett ez? Ejh, valaki nyilván beugrott az ablakon, s a beugrás robajára ébredt ő föl; bizonyosan valami szegény hajléktalan ördög, aki itt akarta tölteni az éjt, de a halotti szózattól megrémülve, azon módon kiugrott a másik ablakon. Nem sokáig kellett találgatnia. Közeledő hangok verték föl a csendet. E pillanatban nyílt meg az ajtó s mind a két ablakon egyegy férfi ugrott be nagy zajjal, csörömpöléssel. - Add meg magad, gonosz lélek! - kiáltottak. - Add meg magad! Annak, aki az ajtón jött, egy kis kézilámpa volt a kezében, mely megvilágította a cintermet és a három férfit. Rendőrök voltak kardokkal és lándzsákkal. - No szép madár, hát mégis hurokra kerültél! Ezzel rávetették magukat Albertusra, legyűrték, megkötözték s vitték. Az váltig szabadon: - De hát mi bajotok velem, jó emberek? Én nem bántottam senkit. Én csak pihenni tértem be e szomorú helyre. - Tudjuk, jómadár. Hát akkor az öregapám szúrta le az imént a temető szélén azt az embert? - Miféle embert? Én ártatlan vagyok. A rendőrök kacagtak a mentségem és elszállították a börtönbe. - Hát hagyjatok legalább ennem, - mondta a rab - és higgyetek rólam, amit akartok.* Másnap a bíró elé vezették. Az ősz Celini Marius volt akkoriban Verona főbírája, nagy tekintélyű ember, velencei nobili13, neve ott ragyog a velencei aranykönyvben. Bíborpalástján hermelint visel ennek jeléül. Két poroszló vezette be a vádlottat. - Gyilkoltál - mondta a bíró. - Add elő mentségedet, miért gyilkoltál. Az isten azokat figyelembe veszi. Sőt némileg én is. (Ilyen kevélyen diskuráltak akkor a bírák.) - Én nem gyilkoltam, uram, ártatlan vagyok. "