Rakéta Regényújság, 1987. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-07 / 27. szám
tan, boldogan rohant a házfelügyelő lakására a Bem József rakparton. - Juliska, nincs rákom - közölte ujjongva, teli gyanútlan hittel -, megyek, telefonálok Emilnek. - Nincs semmi baj - hangzott a készülékből az idegen rekedt hang -, nem leszünk öngyilkosok. Megyek B. főorvoshoz, ő fog kezelni. Ami következik, kitérőnek látszik, de nem az, szervesen beletartozik a történetbe. Leánykorában Magda korcsolyázott, később sízett, házasságunk idején hagyta abba. Ám abban az időben, amikor én a Berkenye utcába költöztem, a járás már nehezére esett, hol itt, hol amott nyilallt bele a fájdalom. Egy sereg orvosnál próbálkozott, s optimista alkat lévén, minden terápiába teljes hittel fogott bele, a sorozatos sikertelenség csak ideig-óráig szegte kedvét. A véletlen jóvoltából végre egy orvosian gondolkozó orvosra lelt, aki nem a tünetekkel foglalkozott, hanem több röntgenfölvételt készített róla. - Asszonyom, maga oly mértékben el van meszesedve, hogy az is csodaszámba megy, hogy el tud menni egyik saroktól a másikig. - De hát akkor...? - kérdezte Magda gyerekes kétségbeeséssel. - Semmi sincs veszve - kezdte az ortopédorvos, hangjában enyhe szkepszis, és elsorolta, milyen gyakorlatokkal segíthet Magda az állapotán. Azzal a lankadatlan energiával, aminek a bevetésével elérte, hogy lakásomban víz és gáz legyen, most a tulajdon fizikuma helyrehozatalán dolgozott. Nap mint nap úszott, naponta tornászott, és nemsokára úgy mozgott, mintha az ízületeit sohasem vonta volna be a mész. Büszke volt az eredményre, akarata és kitartása gyümölcsét látta benne. Olykor dicsekedett: - Ide nézz, milyen hajlékony vagyok. Sokkal hajlékonyabb, mint te. Az úszásnak és a tornának köszönhetem. A Duna-parton állt, s mikor odanéztem, arcán gyerekes kifejezés, a diadalé. Összekulcsolt két kezével váltogatva érintette a jobb, majd a bal bokáját, anélkül, hogy a térdét begörbítette volna. Csakugyan nem bírtam utánacsinálni. Nos, ez a sikerélmény sok nehézségen átsegítette, ebbe fúrta gyökereit a hite, innen táplálkozott a reménysége. Magda a maga gyanútlan módján örömmel fogadta a diagnózist, ragyogó arccal ünnepelte, hogy a szörnyű betegség elkerülte. De miért hittem el én? - szegezték nekem a kérdést. Elsősorban talán azért, mert nem akartam elveszíteni Magdát, mert irtóztam, hogy rákban fog elpusztulni, tehát elutasítottam magamtól a gondolatot. Egyéb körülmények is szerepet játszottak. Környezetünkben többen szenvedtek gombás megbetegedésben. N.-nének a méhe gombásodon el. Magam is átestem egy makacsul hoszszan tartó gombás betegségen, elképzeltem, milyen iszonyú szenvedések várnak Magdára, hiszen a gomba a meleg, nedves helyeket kedveli, tehát a tüdő ideális hely számára. Másfelől nehezen megközelíthető. A döntő támogatást az Egyesült Államokból frissiben hazatért immunológustól kaptam. Az Amerikában tartott orvoskongresszuson állítólag azt állapították meg, hogy a penicillin - azaz a gomba - több szenvedést okozott az emberiségnek, mint az atombomba. Kérdeztem, milyen szenvedések várhatók, alig kezdte ecsetelni a következményeket, iszonyodva szólítottam föl, hogy hagyja abba. Az aggodalom, amit feleségem miatt éreztem, félelmetes színeket öltött. Birtokában a leleteknek, Magda B.-hez, az országos hírű pulmonológushoz ment. Egyik munkatársa társaságában találta. A két orvos közösen nézett bele a leletekbe, aztán B.-t kihívták, s Magda maga maradt az ismeretlen orvossal, aki - isten tudja, miért - közölte vele, hogy a hangját sohasem fogja visszanyerni, a haja pedig kihullik. De a kezelésen mindent elkövetnek, hogy ezt megakadályozzák, gumiszalaggal szorítják le a fejét, nehogy a gyógyszer a koponyájába hatoljon. Mindezek után, mint aki jól végezte dolgát, kézcsókkal és mély meghajlással távozott. A visszatérő B. egy földúlt, minden porcikájában reszkető, már-már eszméletlen Magdát találta helyett a bájosan elfogadott asszony helyett, aki oly fesztelenül érdeklődött, hogy mennyi ideig tart majd a kezelés. - Egy pillanatra magára hagyom, máris elereszti magát - mondta szemrehányón. - Bízzon bennem, higgye el, hogy mindent megteszünk az egészsége érdekében. Magda egy ideig csak szipogott, gombóccá gyúrt zsebkendőjét nyomorgatta. Most hirtelen fölnézett: - Komolyan mondja, főorvos úr? Könnyes szemében a hit s a kétség villanásai. - A lehető legkomolyabban. - Úgy szégyellem magam - mondta, és eltakarta az arcát. Azzal jött haza, hogy néhány nap múlva megkezdik a kezelést. Ekkoriban kaptunk meghívást New York-i orvosbarátomtól. Magda nagyon vágyott Amerikába, kivált miutánBUSZ-szervezésben egy hetet töltött már ott. Mégis ő utasította el a meghívást. - Most nem megyünk - mondta némi habozás után. - írj Karcsinak, hogy várjon a jövő évig. Egészségesen akarom élvezni Amerikát. - De azért - folytatta - csináltass magadnak két rend ruhát, egy nappalit és egy estit, hogy csinos légy Amerikában. Kívánságára szövetmintát hoztam. Hosszú ideig forgatta a kezében a mintákat, az egyik világosbarna volt, a másik eszterházimintás szürke. A vizsgálódás végeztével fölnézett rám, nem szólt, csak alig érzékelhető biccentéssel jelezte megelégedését. Mindez Tahiban történt, egy verőfényes délután. Magda fekvőszékben nyugodott, fölpolcolt fejjel. Jól választottál. A világosbarna ruhában utazunk. Miután kialudtuk magunkat, átöltözöl, és a Guggenheim-múzeumba megyünk. Megejtő felületességében Magda örömmel sietett az első kezelésre, türelmetlen is volt, optimista is, a lelke mélyén azt hitte, a gyógyítás felé tett első lépését hamarosan a teljes egészség követi. Nem tudott róla, mint ahogyan én sem, hogy aznap délelőtt B. közölte a húgával, Ágival, hogy menthetetlen. Multicelluláris tüdőrákja van, amely ellen a mai orvostudomány nem tud semmit tenni, mert bármilyen korán fölfedezik, az áttételeket sem megakadályozni, se gyógyítani nem képesek. Ám alig kezdődtek meg a kezelések, a csillogó derűt, a reménység fényét az embertelen fájdalmakkal járó kezelés letörölte arcáról, a reménykedő csillogást állandósult ború váltotta föl. Mindig irtózott a késtől, most mégis elszántan, de remegve tudakolta a főorvostól, hogy nem javasolná-e a műtéti beavatkozást. - Gondoltunk rá, kedves Magda. Sajnos a gombásodás góca oly közel esik az aortához, hogy a műtét kimenetele több, mint kétséges. - Akkor hát - szólalt meg Magda beletörődőn - tovább kell viselnem a keresztemet. A kezelések három-három hétig tartottak, és ugyancsak három-három heti pihenés választotta el egyiket a másiktól. Az első megpróbáltatásokat Tahin heverte ki, azaz nem heverte ki, hanem kis híján belerokkant. Ahogy a rettenetes kór haladt a maga könyörtelen útján, ahogy egyre közeledett a végső kiteljesedés felé, úgy növekedtek a kezelés amúgy is alig-alig elviselhető gyötrelmei. Szomszédunkban fiatal orvosházaspár nyaralt, kocsin jártak be a munkahelyükre. Jó barátságba keveredtünk velük. Gyakran látogattak át hozzánk, így szerzett tudomást a házaspár férfitagja, Anti, Magda betegségéről, és miután ez megtörtént, azonnal hozzálátott a maga emberséges, egyben zseniális terápiájának alkalmazásához. Valamelyes késéssel, mert nem mindjárt vette észre, hogy fele