Rakéta Regényújság, 1988. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-05 / 1. szám
hogy baksist szedtem, és a gubernátor elhitte! Persze, mert liberális, majdnem szocialista! És egyre hangosabban mennydörgött, azután a hölgy kezdett panaszkodni a mostoha időkre. A mi járásunk is tele van izgatókkal. Még fél évvel ezelőtt is, ha szükségünk volt cipőre vagy ruhafélére vagy a konyhában valamire, maguk hoztak be mindent, s még kértek, hogy fogadjuk el, ma pedig? Tegnap a boltban gyönyörű ruhaanyagot találtam, megmondtam, hogy küldjék haza, erre az a pimasz vakmerően a szemembe vágta. - Tessék kifizetni, nacselnyikova asszony, mert többet nem hitelezek! - Ó, a ripők! Az ilyet jobbról-balról jól pofon kellene vágni! -jegyezte meg a férfi. - Azt hittem, elsüllyedek szégyenletemben! Most ők a nagylegények! Ők! Még a fiamat is megverték. Igaz, hogy ő kezdte, de hogy merészeltek hozzányúlni egy arab gyerekhez! - Csak lenne két-három szotnyám, majd adnék én nekik alkotmányt! Felvidítanám a szívemet! - sóhajtotta szomorúan. Rasid halkan kiment a folyosóra, s kelletlenül gondolta: Ugyanezt mondják a minisztereim is, de mit mond a nép? Hol itt az igazság? - S ment az igazságot keresni a szomszéd, másodosztályú kocsiba, mely tele volt föníciaiakkal. Elfoglalt egy szabad helyet, s kíváncsian nézegetett szét. Halkan, diszkréten beszélgettek, volt, aki újságot olvasott, egy hölgy francia regényt vágott fel. Ezek csak föníciaiak, de ez is nép, nem csinovnyikok! - gondolta, s szíve megtelt örömmel, hogy most majd beszélhet velük, kikérdezi őket, s megtalálja az igazságot. Egyet-kettőt köszörült a torkán, megigazította kezelőit, s valamit kérdezett szomszédaitól. Senki sem felelt, csak kemény tekintetek villantak meg. Megismételte a kérdést, mert az hitte, nem hallották meg, de az egyik utas kijelentette: - Nem értünk arabul! Ez a válasz a szívébe nyilallt, annyira, hogy az ellenséges hallgatással nem törődve, gyorsan beszélni kezdett: - Fővárosi ember vagyok! Azért jöttem, hogy tiszta lélekkel, testvériesen elbeszélgessünk, s megtudjam az igazat, mi van magukkal... Sokáig beszélt, de mintha a falra borsót hányt volna, mert mindenki buzgón olvasott, vagy úgy tett, mintha szundikálna. Elszégyellte hát magát, s beírta a zsebkönyvébe: „Ó, Allah, te látod, milyen fáradsággal munkálkodom népem boldogításán!” Az egyik vasúti csomóponton egy rikkancs rontott a kocsiba, s mint az őrült ordította: Legújabb hírek! Elverték az arabokat! Reggeli Kurír! Száz kínait megöltek! Egy arab megsebesült! Az utasok harsogva nevettek, s minden kéz az újság után nyúlt csak Harún al-Rasid kiáltotta haragosan: - Hogy mersz így hazudni! Száműzetlek a Szaharába! És galléron akarta ragadni, de a fiú kiugrott a peronra, s nevetve kiáltotta: - Sose heveskedjék, arab úr, mert idehívok egy kínait, az úr a gatyáját is elveszti ijedtében, s akkor majd szégyellheti magát! A kocsi már harsogott a kacagástól, de egyszerre csend lett, mert valaki felolvasta a harctéri jelentést. Erre minden arc felderült, minden szem villámokat szórt, s minden szívet megtöltött a túláradó öröm, hogy a Kalifa csapatait megint megverték. Egy asszony megindultan kiáltott fel: - Áldottak legyenek a kínai kezek, hogy bilincseinket letördelik! Rasid menekült, nem bírta tovább hallgatni, forrt benne a harag és a fájdalom. - Vereséget szenvedtek! Megint vereséget szenvedtek! - sóhajtotta, tehetetlenül tördelve kezét. - De hátha nem igaz, hátha csak a föníciaiak terjesztik ezeket a híreket, hogy a hívek szívét megingassák! De hol az igazság? Hol? - sikoltotta a szíve, s futott végig a kocsik folyosóin, de mindenütt ugyanolyan örvendező arcokat, a kezekben újságot és örömtől sugárzó szemeket látott! Olyan elhagyatottnak és boldogtalannak érezte magát, hogy behúzódott egy harmadosztályú kocsiba, a vadul ordítozó fenyegető tömeg közé, mert itt minduntalan szenvedélyesen szónokolt valaki, fenyegetően rázta az öklét, s az egész kocsi ordítozva és szitkozódva kísérte. Ez az igazi nép, itt megtudom az igazságot - gondolta, s figyelmesen hallgatta a beszédet, de csakhamar elfogta a félelem, s halántékát belepte a verejték, mert az ő szent személyét káromolták, a minisztereit szidták, s minduntalan hangzott a vészes rikoltás: - Le a szultánnal! Halál reá! Tehát ez az igazság! Tehát ez az én népem, ezek az én hűséges alattvalóim! - tűnődött a nyomortól, éhségtől és munkától elnyűtt kemény, fenyegető arcokba meredve. - Tehát ellenem, a boldogulásukért vállalt munkámért! S fájó lemondással szívta magába a vádakat, fenyegetéseket, panaszokat, az egész ősi nyomort, s minden túláradó könny az ő szívébe csörgött alá, az emberi balsors egész hegytömbje omlott reá, maga alá temetve őt, s ő csak ült és jegyzett a noteszébe, csendes örömmel gondolva a pillanatra, amikor magához hívja tanácsosait, s az arcukba vágja e szörnyű, véres igazságokat! Végül is felélénkült, beszédbe eredt velük, s forró szavakkal, de óvatosan kezdte őket rábeszélni, hogy minden fájdalmukat, panaszukat és sérelmüket vigyék a szultán igazságos színe elé, egyszerre csak izgatottan berohant egy vasúti főember, és nagyot kiáltott: - Van itt egy első osztályú utas? -------Jimi