Rakéta Regényújság, 1988. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-05 / 1. szám

hogy baksist szedtem, és a gu­bernátor elhitte! Persze, mert li­berális, majdnem szocialista! És egyre hangosabban mennydörgött, azután a hölgy kezdett panaszkodni a mostoha időkre.­­ A mi járásunk is tele van izgatókkal. Még fél évvel ez­előtt is, ha szükségünk volt ci­pőre vagy ruhafélére vagy a konyhában valamire, maguk hoztak be mindent, s még kér­tek, hogy fogadjuk el, ma pe­dig? Tegnap a boltban gyönyö­rű ruhaanyagot találtam, meg­mondtam, hogy küldjék haza, erre az a pimasz vakmerően a szemembe vágta. - Tessék kifizetni, nacselnyi­­kova asszony, mert többet nem hitelezek! - Ó, a ripők! Az ilyet jobb­­ról-balról jól pofon kellene vág­ni! -jegyezte meg a férfi. - Azt hittem, elsüllyedek szé­­gyenletemben! Most ők a nagy­legények! Ők! Még a fiamat is megverték. Igaz, hogy ő kezdte, de hogy merészeltek hozzányúl­ni egy arab gyerekhez! - Csak lenne két-három szot­­nyám,­ majd adnék én nekik al­kotmányt! Felvidítanám a szí­vemet! - sóhajtotta szomorúan. Rasid halkan kiment a folyo­sóra, s kelletlenül gondolta: Ugyanezt mondják a mi­nisztereim is, de mit mond a nép? Hol itt az igazság? - S ment az igazságot keresni a szomszéd, másodosztályú ko­csiba, mely tele volt föníciaiak­kal. Elfoglalt egy szabad helyet, s kíváncsian nézegetett szét. Halkan, diszkréten beszélget­tek, volt, aki újságot olvasott, egy hölgy francia regényt vá­gott fel. Ezek csak föníciaiak, de ez is nép, nem csinovnyikok! - gondolta, s szíve megtelt öröm­mel, hogy most majd beszélhet velük, kikérdezi őket, s megta­lálja az igazságot. Egyet-kettőt köszörült a torkán, megigazítot­ta kezelőit, s valamit kérdezett szomszédaitól. Senki sem felelt, csak ke­mény tekintetek villantak meg. Megismételte a kérdést, mert az hitte, nem hallották meg, de az egyik utas kijelentette: - Nem értünk arabul! Ez a válasz a szívébe nyilallt, annyira, hogy az ellenséges hallgatással nem törődve, gyor­san beszélni kezdett: - Fővárosi ember vagyok! Azért jöttem, hogy tiszta lélek­kel, testvériesen elbeszélges­sünk, s megtudjam az igazat, mi van magukkal... Sokáig beszélt, de mintha a falra borsót hányt volna, mert mindenki buzgón olvasott, vagy úgy tett, mintha szundikálna. Elszégyellte hát magát, s beírta a zsebkönyvébe: „Ó, Allah, te látod, milyen fáradsággal munkálkodom né­pem boldogításán!” Az egyik vasúti csomóponton egy rikkancs rontott a kocsiba, s mint az őrült ordította:­­ Legújabb hírek! Elverték az arabokat! Reggeli Kurír! Száz kínait megöltek! Egy arab megsebesült! Az utasok harsogva nevettek, s minden kéz az újság után nyúlt csak Harún al-Rasid kiál­totta haragosan: - Hogy mersz így hazudni! Száműzetlek a Szaharába! És galléron akarta ragadni, de a fiú kiugrott a peronra, s nevetve kiáltotta: - Sose heveskedjék, arab úr, mert idehívok egy kínait, az úr a gatyáját is elveszti ijedtében, s­ akkor majd szégyellheti magát! A kocsi már harsogott a ka­cagástól, de egyszerre csend lett, mert valaki felolvasta a harctéri jelentést. Erre minden arc felderült, minden szem vil­lámokat szórt, s minden szívet megtöltött a túláradó öröm, hogy a Kalifa csapatait megint megverték. Egy asszony megin­­dultan kiáltott fel: - Áldottak legyenek a kínai ke­zek, hogy bilincseinket letörde­lik!­­ Rasid menekült, nem bírta tovább hallgatni, forrt benne a harag és a fájdalom. - Vereséget szenvedtek! Megint vereséget szenvedtek! - sóhajtotta, tehetetlenül tördelve kezét. - De hátha nem igaz, hát­ha csak a föníciaiak terjesztik ezeket a híreket, hogy a hívek szívét megingassák! De hol az igazság? Hol? - sikoltotta a szí­ve, s futott végig a kocsik folyo­sóin, de mindenütt ugyanolyan örvendező arcokat, a kezekben újságot és örömtől sugárzó sze­meket látott! Olyan elhagyatottnak és bol­dogtalannak érezte magát, hogy behúzódott egy harmadosztályú kocsiba, a vadul ordítozó fenye­gető tömeg közé, mert itt mind­untalan szenvedélyesen szóno­kolt valaki, fenyegetően rázta az öklét, s az egész kocsi ordí­tozva és szitkozódva kísérte. Ez az igazi nép, itt megtu­dom az igazságot - gondolta, s figyelmesen hallgatta a beszé­det, de csakhamar elfogta a fé­lelem, s halántékát belepte a ve­rejték, mert az ő szent szemé­lyét káromolták, a minisztereit szidták, s minduntalan hangzott a vészes rikoltás: - Le a szultánnal! Halál reá! Tehát ez az igazság! Tehát ez az én népem, ezek az én hű­séges alattvalóim! - tűnődött a nyomortól, éhségtől és munká­tól elnyűtt kemény, fenyegető arcokba meredve. - Tehát elle­nem, a boldogulásukért vállalt munkámért! S fájó lemondással szívta ma­gába a vádakat, fenyegetéseket, panaszokat, az egész ősi nyo­mort, s minden túláradó könny az ő szívébe csörgött alá, az em­beri balsors egész hegytömbje omlott reá, maga alá temetve őt, s ő csak ült és jegyzett a note­szébe, csendes örömmel gon­dolva a pillanatra, amikor ma­gához hívja tanácsosait, s az ar­cukba vágja e szörnyű, véres igazságokat! Végül is felélénkült, beszédbe eredt velük, s forró szavakkal, de óvatosan kezdte őket rábe­szélni, hogy minden fájdalmu­kat, panaszukat és sérelmüket vigyék a szultán igazságos színe elé, egyszerre csak izgatottan berohant egy vasúti főember, és nagyot kiáltott: - Van itt egy első osztályú utas? -------Jimi

Next