Rakéta Regényújság, 1988. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-05 / 27. szám
körülötte, mint egy szoknya. Méhek dongtak fölötte, mély és aranyfényű, csendes hanggal, amilyen a bodzafának lenne, ha beszélni kezdene. A Galyatető fölött két bárányfelhő jelent meg, de nem ígértek enyhülést. - Hát kérem, egy pofont bevallok - mondta az intéző, s mosolyogva előretolta poharát. Testes, szőke lány ült vele szemben, kötött, piros blúzban; ez az asztalra dűlt a nevetéstől, a vékony blúz alatt hatalmasan rengett a melle. - Enged az erőszaknak, mi, intéző úr? - kiáltotta nyafogó orrhangon, mely egyáltalán nem illett fegyelmezetlenül duzzadó, indulatos testéhez. A szék megroppant alatta, ha nevetés közben előre- vagy hátradűlt, a poharak megcsörrentek az asztalon. - Vigyázzon, Lujzika, felfordítja a kancsót! - mondta a mellette ülő jegyző, egy kopasz, vörös orrú férfi, a humor legkisebb árnyalata nélkül hangjában, komolyan aggódott a kancsóért. A fiatal lány teljes testével feléje fordult. - No, no, jegyző úr - fenyegette meg ujjával -, nem tudom, kettőnk közül ki a részegebb? A jegyző aggódó arckifejezéssel maga elé bámult. - Kár lenne a kancsóért - mondta komoran -, még félig tele van! A szőke lány újra az asztalra dűlt. - Maga meg már egészen! - kuncogta halkan. - Lujzika! - hallatszott az asztalvégről egy női hang. - Lujzika! - El kéne hívatni a cigányokat! - Messze van az! - mondta egy hang. - El lehetne értük küldeni a kocsit! - Akkor is félóra oda, félóra vissza! - Kölcsönadja a bicskáját, intéző úr? - kérdezte az állatorvos vadászkalapos, nagy orrú felesége. - Hogyne, kézit csókolom, ezer örömmel! - De ki megy el rajta? Alacsony, tömzsi fiú állt fel az asztal végéről, nyitott apacsingben, vörösre szítt arccal, orrán apró fehér buborékok. - Én elhozom a cigányokat - mondta -, ha Irma kisasszony elkísér! - Hangtalanul nevetett, s megragyogtatta nagy fehér farkasfogait. A kövér szőke lány a jegyző mellett tapsolni kezdett. - Dehogy kísérem, dehogy kísérem! - hallatszott az asztal másik végén. - Menjen csak egyedül, fiam! - Egyedül nem megyek, kézit csókolom - nevetett hangosan a mérnök. - Akkor maradjon - hallatszott Irma hangja. - Nem vagyok bolond, fényes nappal cigányokat fuvarozni magával . . . - Csak éjjel, Irmácska? - kérdezte a kövér, szőke lány, s nagy mellével rögtön rengve az asztalra dőlt. - Csend! Az intéző vendége füléhez hajolt. - Ez a mérnökünk - súgta -, aki most a hévizet átvezeti a faluba. Burgeréknél lakik, kérem, panzióban, s azt mondják, látták, amikor éjjel Irma kisaszszony kivitte az erdőbe. Nagyon jóképű, szellemes fiú, az összes nők rajonganak érte. - Nem vagyok egy tróger, azaz trozsőr - mondta e pillanatban a mérnök, s megvillantotta fehér fogait -, hogy szakmányban szállítsak maguknak cigányokat! Lujzika, maga sem kísér el? A szőlőhegy tövén, a tarjáni országúton egy vörös autó haladt el, hosszan kanyargó, csillámló porfarokkal maga mögött, s rögtön eltűnt a dombok között. Az intéző utánabámult, nem ismerte az autót. Visszafelé fordulva, tekintete megakadt a csárda ablaka előtt álldogáló férfin, akit szintén nem ismert meg; amióta itt ül, még egyszer sem fordult hátra. Egyik karjával lazán a párkányon könyökölt, másik keze nadrágzsebébe volt süllyesztve. Az intéző magához intette a kocsmárost. - Ki az ott? - kérdezte kurtán. - Az, kérem - felelt az öreg kissé tótosan, s hátrafordult -, a János. Egész délután ott áll már az ablaknál, s veszekszik a lányommal. - Zavarja el! - mondta az intéző. - Mit ácsorog itt fényes nappal! - A vendéghez fordult. - Szép lánya van az öregnek! - súgta s kacsintott. - Olyan a bőre, kérem, mint a tejes szegfű! Alighogy a mérnök elhajtott a bricskán, autó állt meg a csárda kapuja előtt. A kiszálló sötétkék ruhás fiatal férfin meszsziről meglátszott, hogy Pestről jön: hajadonfőtt volt. Mialatt kissé tétovázó léptekkel a társaság felé közeledett, az intéző, aki nem vette le róla a szemét, gépies mozdulattal a kancsó elé tolta poharát. - Állj! - mondta hahotázva az állatorvos, és megragadta karját. - Szóval bevallasz még egyet? - Hányadik pofonnál tart már? - kérdezte a kövér lány érdeklődve. - A hetediknél! - Hetet még el lehet neki hinni! - A nyolcadiknál tart - mondta egy csöndes női hang az asztalfőről. A vendég feléje fordította fejét, amióta leült az asztalukhoz, a fiatal nő most szólalt meg először. Hangja tárgyilagosan, hidegen csengett, mintha valamilyen közömbös összeadási hibát helyesbítene; nyoma sem volt benne a mosoly, az évődés vagy a játék alulrezgő, kísérő hangsúlyának. Szemének is acélos, hideg fénye volt, mint egy kés pengéjének egy felhős novemberi napon, s ez különösképp öregbítette az egyébként fiatal, üde és hamvas arcot, amelynek finoman metszett orra, apró, telt szája, s gömbölyű, gödrös álla maga volt a gyönyörűség. A vendég meglepetten azon kapta magát rajta, hogy nem ezt a hangot várta, holott, mint a penge csengése saját szenvtelen fényéhez, csak ez a hang illett a szemek tompa, szűkszavú villogásához; a hang és a tekintet mintegy acélkeretbe fogta a lágy női vonalakat. A keménységnek s a puhaságnak e különös vegyüléke tette, hogy nem lehetett megközelítőn sem megállapítani korát; lehetett tizennyolc éves, de lehetett negyven is. Telt, gömbölyű, fehér nyaka volt, apró, de arányos termetűnek látszott, bár az is lehet, hogy köznapi magasságú volt, s EHMV