Rakéta Regényújság, 1988. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1988-07-05 / 27. szám

körülötte, mint egy szoknya. Méhek dongtak fölötte, mély és aranyfényű, csendes hanggal, amilyen a bodzafának lenne, ha beszélni kezdene. A Galyatető fölött két bárányfelhő jelent meg, de nem ígértek enyhülést. - Hát kérem, egy pofont be­vallok - mondta az intéző, s mosolyogva előretolta poharát. Testes, szőke lány ült vele szem­ben, kötött, piros blúzban; ez az asztalra dűlt a nevetéstől, a vékony blúz alatt hatalmasan rengett a melle. - Enged az erőszaknak, mi, intéző úr? - kiáltotta nyafogó orrhangon, mely egyáltalán nem illett fegyelmezetlenül duz­zadó, indulatos testéhez. A szék megroppant alatta, ha nevetés közben előre- vagy hátradűlt, a poharak megcsörrentek az asz­talon. - Vigyázzon, Lujzika, felfor­dítja a kancsót! - mondta a mellette ülő jegyző, egy kopasz, vörös orrú férfi, a humor legki­sebb árnyalata nélkül hangjá­ban, komolyan aggódott a kan­csóért. A fiatal lány teljes testével fe­léje fordult. - No, no, jegyző úr - fenyegette meg ujjával -, nem tudom, kettőnk közül ki a része­gebb? A jegyző aggódó arckifejezés­sel maga elé bámult. - Kár len­ne a kancsóért - mondta komo­ran -, még félig tele van! A szőke lány újra az asztalra dűlt. - Maga meg már egészen! - kuncogta halkan. - Lujzika! - hallatszott az asztalvégről egy női hang. - Lujzika! - El kéne hívatni a cigányo­kat! - Messze van az! - mondta egy hang. - El lehetne értük küldeni a kocsit! - Akkor is félóra oda, félóra vissza! - Kölcsönadja a bicskáját, intéző úr? - kérdezte az állator­vos vadászkalapos, nagy orrú felesége. - Hogyne, kézit csókolom, ezer örömmel! - De ki megy el rajta? Alacsony, tömzsi fiú állt fel az asztal végéről, nyitott apacs­ingben, vörösre szítt arccal, or­rán apró fehér buborékok. - Én elhozom a cigányokat - mondta -, ha Irma kisasszony elkísér! - Hangtalanul nevetett, s megra­­gyogtatta nagy fehér farkasfo­gait. A kövér szőke lány a jegy­ző mellett tapsolni kezdett. - Dehogy kísérem, dehogy kísérem! - hallatszott az asztal másik végén. - Menjen csak egyedül, fiam! - Egyedül nem megyek, ké­zit csókolom - nevetett hango­san a mérnök. - Akkor maradjon - hallat­szott Irma hangja. - Nem va­gyok bolond, fényes nappal ci­gányokat fuvarozni magával . . . - Csak éjjel, Irmácska? - kérdezte a kövér, szőke lány, s nagy mellével rögtön rengve az asztalra dőlt. - Csend! Az intéző vendége füléhez hajolt. - Ez a mérnökünk - súg­ta -, aki most a hévizet átvezeti a faluba. Burgeréknél lakik, ké­rem, panzióban, s azt mondják, látták, amikor éjjel Irma kisasz­­szony kivitte az erdőbe. Na­gyon jóképű, szellemes fiú, az összes nők rajonganak érte. - Nem vagyok egy tróger, azaz trozsőr - mondta e pilla­natban a mérnök, s megvillan­totta fehér fogait -, hogy szak­mányban szállítsak maguknak cigányokat! Lujzika, maga sem kísér el? A szőlőhegy tövén, a tarjáni országúton egy vörös autó ha­ladt el, hosszan kanyargó, csil­lámló porfarokkal maga mö­gött, s rögtön eltűnt a dombok között. Az intéző utánabámult, nem ismerte az autót. Visszafelé fordulva, tekintete megakadt a csárda ablaka előtt álldogáló férfin, akit szintén nem ismert meg; amióta itt ül, még egyszer sem fordult hátra. Egyik karjá­val lazán a párkányon könyö­költ, másik keze nadrágzsebébe volt süllyesztve. Az intéző ma­gához intette a kocsmárost. - Ki az ott? - kérdezte kur­tán. - Az, kérem - felelt az öreg kissé tótosan, s hátrafordult -, a János. Egész délután ott áll már az ablaknál, s veszekszik a lá­nyommal. - Zavarja el! - mondta az in­téző. - Mit ácsorog itt fényes nappal! - A vendéghez fordult. - Szép lánya van az öregnek! - súgta s kacsintott. - Olyan a bő­re, kérem, mint a tejes szegfű! Alighogy a mérnök elhajtott a bricskán, autó állt meg a csár­da kapuja előtt. A kiszálló sö­tétkék ruhás fiatal férfin mesz­­sziről meglátszott, hogy Pestről jön: hajadonfőtt volt. Mialatt kissé tétovázó léptekkel a társa­ság felé közeledett, az intéző, aki nem vette le róla a szemét, gépies mozdulattal a kancsó elé tolta poharát. - Állj! - mondta hahotázva az állatorvos, és megragadta karját. - Szóval bevallasz még egyet? - Hányadik pofonnál tart már? - kérdezte a kövér lány ér­deklődve. - A hetediknél! - Hetet még el lehet neki hinni! - A nyolcadiknál tart - mondta egy csöndes női hang az asztalfőről. A vendég feléje fordította fe­jét, amióta leült az asztalukhoz, a fiatal nő most szólalt meg elő­ször. Hangja tárgyilagosan, hi­degen csengett, mintha valami­lyen közömbös összeadási hibát helyesbítene; nyoma sem volt benne a mosoly, az évődés vagy a játék alulrezgő, kísérő hang­súlyának. Szemének is acélos, hideg fénye volt, mint egy kés pengéjének egy felhős novem­beri napon, s ez különösképp öregbítette az egyébként fiatal, üde és hamvas arcot, amelynek finoman metszett orra, apró, telt szája, s gömbölyű, gödrös álla maga volt a gyönyörűség. A vendég meglepetten azon kapta magát rajta, hogy nem ezt a hangot várta, holott, mint a penge csengése saját szenvtelen fényéhez, csak ez a hang illett a szemek tompa, szűkszavú villo­gásához; a hang és a tekintet mintegy acélkeretbe fogta a lágy női vonalakat. A kemény­ségnek s a puhaságnak e külö­nös vegyüléke tette, hogy nem lehetett megközelítőn sem meg­állapítani korát; lehetett tizen­nyolc éves, de lehetett negyven is. Telt, gömbölyű, fehér nyaka volt, apró, de arányos termetű­nek látszott, bár az is lehet, hogy köznapi magasságú volt, s EHMV

Next