Rakéta Regényújság, 1991. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1991-01-08 / 1. szám

könyörtelen tárgyilagossággal tudja, hogy az utóbbi az igaz­ság. Mindannyian megegyeznek abban, hogy a grafikai anyag a kiállítás legértékesebb része. - Joan azt mondja - fordul Ambrus Károlyhoz -, hogy neki a plasztikai anyag nagy része is tetszett. - Ó, igen, van néhány sike­rült köztéri alakzat, kivált a fé­mek között - bólint Károly Joan felé. Ambrus fordítja, majd el­fojtott mosollyal ismét Károly­­nak tolmácsol. - Joannak inkább az intel­lektuális kifejezés tetszik a szobrokon. Károly is elfojt magában egy mosolygást, egyetértő pillan­tást vált Ambrussal, majd meg­kérdezi: - Ismeri-e Joan Donatello Niccolo da Uzzano brusztját és Szent Jánosát? - Nem ismeri. Tudomása szerint Donatello szobrai zöm­mel Firenzében láthatók, s Fi­renze később szerepel az úti­tervében. - De hát fényképről csak is­­meri! - Joan azt mondja, hogy fényképről nem lehet szobrot megítélni, és egyébként is csak most kezdi a másodévet az egyetemen. - Jó, akkor beszéljünk más­ról - tart ki Károly beszélgetési szándéka mellett, gyengéd tü­relemmel viseltetve Joan felké­szültsége iránt. - Miért nem tetszik neki a szálloda, ahol megszállt? - Azért nem tetszik neki, mert nagyon hangos, mulatós, garázda turistacsoport lakik ott jelenleg, s őt is állandóan be akarják vonni mindenféle ivá­­szatokba meg egyebekbe. - Mondd meg neki, hogy a penziónak abban a részlegé­ben, amelyben mi lakunk, csak egy Mária-kongregáció tartóz­kodik rajtunk kívül - somolyog Károly az orra alatt. Ambrus előbb tisztessége­sen fordít, aztán ártatlan arcot vágva - már amennyire ez tőle telik - gratulál Károlynak a hu­morához. Károly védekezik: - De hát valóban egy Mária­­kongregáció van ott rajtunk kí­vül. Nem vetted észre? Laura közbeszól: - Én hallottam az este, hogy egy csomó öregasszony éne­kelt a szomszédban, meg egé­szen serdületlen kamasz fiúkat is láttam ma reggel. - Na ugye - mondja Károly. Minthogy a penzióval járó napi egy főtt ételt a Fráterek este szándékoznak elkölteni, Harry és Joan velük tart a szál­lásukra, így legalább Joan kör­nyezettanulmányt végezhet. Joan elég sokat cigarettázik. Valahányszor rágyújt, Laura megbámulja különleges, puha bőrből készült, de rejtett keret­re dolgozott, ennélfogva sima és formás válltáskáját, a képző­­művészeti remekléseket megil­lető tisztelettel. Joan a cigaret­tát a táskából előhúzott kicsiny fiókból veszi elő hosszú, finom ujjaival. Egy másik, rejtett zseb­ből pedig az öngyújtóját ha­lássza ki. Külön rejtek van a táskán az aprópénz számára is. Ha viszont zsebkendőre van szüksége, az egész táskát ki­nyitja, s ilyenkor nagyon kelle­mes illat párolog elő belőle. La­ura tüzetesen megvizsgálja Jo­an többi holmiját is, de nadrág­ja, ingblúza, vastag, kötött ponchója tucatára. Csupán a táska nyűgözi le Laurát. Ambrus az angol beszélge­tésből, ami Joan, Harry és őközte folyik, időnként magya­rul összefoglalja a lényegesebb közléseket.­­ Joannak már jelentkeznie kellett volna az egyetemen, de ő ősszel akart Európába jönni, mert utószezonban minden ol­csóbb, és nincs olyan meleg. A szülei is ilyenkor jöttek Euró­pába, éppen húsz évvel ezelőtt, 1952-ben, a nászútjukra. Joan tizenhat éves születésnapja óta gyűjti az útiköltséget. A szülei minden születésnapjára az úti­költség negyedét adták ajándé­kul. Most töltötte be a tizenki­lencet, most kapta meg a ne­gyedik negyedet. Spanyolor­szággal már végzett, Olaszor­szág után még Görögországba is el akar menni. - Nem félsz egyedül? - szó­lítja meg Joant Laura. Ambrus fordít: - Mitől félne? Csak az a kel­lemetlen, hogy úgy látszik, Európában a férfiak kötelessé­güknek érzik, hogy zaklassák őt. Egészen elképesztő, hogy milyen öreg, csúnya, nyomorult alakok is veszik maguknak a bátorságot, hogy neki mocskos ajánlatokat tegyenek. Nem is érti, mi lehet ennek az oka. Európában ennyire szokatlan, hogy egy leány önállóan éljen? Az a lány, aki egyedül utazik, már szabad prédának számít? Csakis ez lehet a magyarázata annak, hogy amikor ő elutasítja a tolakodókat, még azoknak áll feljebb, mintha bizony félreve­zette volna őket. - Nem találkoztál olyan fiú­val, aki elkísérne? - intézi Laura újabb kérdését ismét közvetle­nül Joanhoz, ami bizalmassá­got lop a magatartásába, noha Joan természetesen nem ért­heti a magyar szavakat. Joan, amikor Ambrus lefordítja neki Laura kérdését, végigméri Lau­rát, és hidegen válaszol. Amb­rus szenvtelenül fordít: - Ő a tanulmányai kedvéért jött Európába, és nem szerel­meskedni. - Ó, a kis álszent! - fakad ki Laura. - Az istenért, ezt nehogy fordítsd, Ambrus! Csak azt mondd meg neki, hogy ez a kettő elvileg nem zárja ki egy­mást. Laura hirtelen felfigyel Joan karórájára. - Ez az a bizonyos kvarcóra? - kérdezi. Joan megérinti az órát, a sö­tét számlapon felvillannak a számok. - Olyan ijesztő ez az óra - Laura egyenes háttal, feszes derékkal, de a karját szép, lágy mozdulattal az ölében nyugtat­va ül Joannal szemben, s az amerikai lány szemébe nézve, hűvösen ejti a szavakat. - Úgy jelenik meg rajta az idő, mint egy utolsó figyelmeztetés. Olyan, mint a visszaszámlálás. Nem? Ahányszor ránéz az em­ber, mintha egy borzalmas ese­mény előtt mondanák be: ki­lenc, nyolc, hét, hat... - Joan kissé riadtan várja, hogy Amb­rus lefordítsa neki Laura szava­it, mert Laura tartásában és hangszínében kétségkívül van valami fenyegetés. Ambrus elég hosszan beszél. - Többet beszéltél, mint én - csap le Ambrusra Laura gya­nakvóan. - Mit mondtál neki? - Pontosan lefordítottam, amit mondtál, csak kiegészítet­tem. Végül is tényleg mulatsá­gos, hogy a mi jó öreg óráink milyen atyaian bánnak velünk. Bizakodással tölt el, ha látom, mekkora körcikkely van még hátra a napból. No meg az el­múlt órák sem egészen nyom­talanok, hiszen a számlapon rajta marad a helyük, és vigasz­taló tudat, hogy a mutatók örökkön-örökké ugyanezt a kört fogják bejárni, mert legalább ennyit ismerhetünk a jövőből. Ráadásul az óraszámlap didak­tikus módon bemutatja, hogy mennyire különböző sebesség­gel múlik az idő. A másodperc­­mutató, a nagymutató, a kis­mutató kissé igazolja a tapasz­talást, hogy nincs két egyforma időtartamú időegység az éle­tünkben.­­ Ambrus bosszúsan körbesandít, mert hirtelen ész­leli, hogy ezzel az elmélkedés­sel kizökkent megszokott, gu­­nyoros stílusából, zavarba jön, mint akit valami szemérmetlen­ségen értek. - Szóval azt mondtam Joannak - zárja le a monológot ridegre fogott han­gon -, az ő órája becsülete­sebb, mint a miénk. Nem leple­zi el barátságos illúziókkal az idő valódi, ellenséges termé­szetét. - Akkor is utálom az ilyen órát. Én nagyon szívesen ve­szem, ha vigasztalnak, azt se bánom, ha becsapnak közben - zárja le Laura is a témát, annál inkább, mert feltálalták a va­csorát. J BAKgTA 51

Next