Rakéta Regényújság, 1991. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1991-01-08 / 1. szám
könyörtelen tárgyilagossággal tudja, hogy az utóbbi az igazság. Mindannyian megegyeznek abban, hogy a grafikai anyag a kiállítás legértékesebb része. - Joan azt mondja - fordul Ambrus Károlyhoz -, hogy neki a plasztikai anyag nagy része is tetszett. - Ó, igen, van néhány sikerült köztéri alakzat, kivált a fémek között - bólint Károly Joan felé. Ambrus fordítja, majd elfojtott mosollyal ismét Károlynak tolmácsol. - Joannak inkább az intellektuális kifejezés tetszik a szobrokon. Károly is elfojt magában egy mosolygást, egyetértő pillantást vált Ambrussal, majd megkérdezi: - Ismeri-e Joan Donatello Niccolo da Uzzano brusztját és Szent Jánosát? - Nem ismeri. Tudomása szerint Donatello szobrai zömmel Firenzében láthatók, s Firenze később szerepel az útitervében. - De hát fényképről csak ismeri! - Joan azt mondja, hogy fényképről nem lehet szobrot megítélni, és egyébként is csak most kezdi a másodévet az egyetemen. - Jó, akkor beszéljünk másról - tart ki Károly beszélgetési szándéka mellett, gyengéd türelemmel viseltetve Joan felkészültsége iránt. - Miért nem tetszik neki a szálloda, ahol megszállt? - Azért nem tetszik neki, mert nagyon hangos, mulatós, garázda turistacsoport lakik ott jelenleg, s őt is állandóan be akarják vonni mindenféle ivászatokba meg egyebekbe. - Mondd meg neki, hogy a penziónak abban a részlegében, amelyben mi lakunk, csak egy Mária-kongregáció tartózkodik rajtunk kívül - somolyog Károly az orra alatt. Ambrus előbb tisztességesen fordít, aztán ártatlan arcot vágva - már amennyire ez tőle telik - gratulál Károlynak a humorához. Károly védekezik: - De hát valóban egy Máriakongregáció van ott rajtunk kívül. Nem vetted észre? Laura közbeszól: - Én hallottam az este, hogy egy csomó öregasszony énekelt a szomszédban, meg egészen serdületlen kamasz fiúkat is láttam ma reggel. - Na ugye - mondja Károly. Minthogy a penzióval járó napi egy főtt ételt a Fráterek este szándékoznak elkölteni, Harry és Joan velük tart a szállásukra, így legalább Joan környezettanulmányt végezhet. Joan elég sokat cigarettázik. Valahányszor rágyújt, Laura megbámulja különleges, puha bőrből készült, de rejtett keretre dolgozott, ennélfogva sima és formás válltáskáját, a képzőművészeti remekléseket megillető tisztelettel. Joan a cigarettát a táskából előhúzott kicsiny fiókból veszi elő hosszú, finom ujjaival. Egy másik, rejtett zsebből pedig az öngyújtóját halássza ki. Külön rejtek van a táskán az aprópénz számára is. Ha viszont zsebkendőre van szüksége, az egész táskát kinyitja, s ilyenkor nagyon kellemes illat párolog elő belőle. Laura tüzetesen megvizsgálja Joan többi holmiját is, de nadrágja, ingblúza, vastag, kötött ponchója tucatára. Csupán a táska nyűgözi le Laurát. Ambrus az angol beszélgetésből, ami Joan, Harry és őközte folyik, időnként magyarul összefoglalja a lényegesebb közléseket. Joannak már jelentkeznie kellett volna az egyetemen, de ő ősszel akart Európába jönni, mert utószezonban minden olcsóbb, és nincs olyan meleg. A szülei is ilyenkor jöttek Európába, éppen húsz évvel ezelőtt, 1952-ben, a nászútjukra. Joan tizenhat éves születésnapja óta gyűjti az útiköltséget. A szülei minden születésnapjára az útiköltség negyedét adták ajándékul. Most töltötte be a tizenkilencet, most kapta meg a negyedik negyedet. Spanyolországgal már végzett, Olaszország után még Görögországba is el akar menni. - Nem félsz egyedül? - szólítja meg Joant Laura. Ambrus fordít: - Mitől félne? Csak az a kellemetlen, hogy úgy látszik, Európában a férfiak kötelességüknek érzik, hogy zaklassák őt. Egészen elképesztő, hogy milyen öreg, csúnya, nyomorult alakok is veszik maguknak a bátorságot, hogy neki mocskos ajánlatokat tegyenek. Nem is érti, mi lehet ennek az oka. Európában ennyire szokatlan, hogy egy leány önállóan éljen? Az a lány, aki egyedül utazik, már szabad prédának számít? Csakis ez lehet a magyarázata annak, hogy amikor ő elutasítja a tolakodókat, még azoknak áll feljebb, mintha bizony félrevezette volna őket. - Nem találkoztál olyan fiúval, aki elkísérne? - intézi Laura újabb kérdését ismét közvetlenül Joanhoz, ami bizalmasságot lop a magatartásába, noha Joan természetesen nem értheti a magyar szavakat. Joan, amikor Ambrus lefordítja neki Laura kérdését, végigméri Laurát, és hidegen válaszol. Ambrus szenvtelenül fordít: - Ő a tanulmányai kedvéért jött Európába, és nem szerelmeskedni. - Ó, a kis álszent! - fakad ki Laura. - Az istenért, ezt nehogy fordítsd, Ambrus! Csak azt mondd meg neki, hogy ez a kettő elvileg nem zárja ki egymást. Laura hirtelen felfigyel Joan karórájára. - Ez az a bizonyos kvarcóra? - kérdezi. Joan megérinti az órát, a sötét számlapon felvillannak a számok. - Olyan ijesztő ez az óra - Laura egyenes háttal, feszes derékkal, de a karját szép, lágy mozdulattal az ölében nyugtatva ül Joannal szemben, s az amerikai lány szemébe nézve, hűvösen ejti a szavakat. - Úgy jelenik meg rajta az idő, mint egy utolsó figyelmeztetés. Olyan, mint a visszaszámlálás. Nem? Ahányszor ránéz az ember, mintha egy borzalmas esemény előtt mondanák be: kilenc, nyolc, hét, hat... - Joan kissé riadtan várja, hogy Ambrus lefordítsa neki Laura szavait, mert Laura tartásában és hangszínében kétségkívül van valami fenyegetés. Ambrus elég hosszan beszél. - Többet beszéltél, mint én - csap le Ambrusra Laura gyanakvóan. - Mit mondtál neki? - Pontosan lefordítottam, amit mondtál, csak kiegészítettem. Végül is tényleg mulatságos, hogy a mi jó öreg óráink milyen atyaian bánnak velünk. Bizakodással tölt el, ha látom, mekkora körcikkely van még hátra a napból. No meg az elmúlt órák sem egészen nyomtalanok, hiszen a számlapon rajta marad a helyük, és vigasztaló tudat, hogy a mutatók örökkön-örökké ugyanezt a kört fogják bejárni, mert legalább ennyit ismerhetünk a jövőből. Ráadásul az óraszámlap didaktikus módon bemutatja, hogy mennyire különböző sebességgel múlik az idő. A másodpercmutató, a nagymutató, a kismutató kissé igazolja a tapasztalást, hogy nincs két egyforma időtartamú időegység az életünkben. Ambrus bosszúsan körbesandít, mert hirtelen észleli, hogy ezzel az elmélkedéssel kizökkent megszokott, gunyoros stílusából, zavarba jön, mint akit valami szemérmetlenségen értek. - Szóval azt mondtam Joannak - zárja le a monológot ridegre fogott hangon -, az ő órája becsületesebb, mint a miénk. Nem leplezi el barátságos illúziókkal az idő valódi, ellenséges természetét. - Akkor is utálom az ilyen órát. Én nagyon szívesen veszem, ha vigasztalnak, azt se bánom, ha becsapnak közben - zárja le Laura is a témát, annál inkább, mert feltálalták a vacsorát. J BAKgTA 51